Krasznahorkai László
Mi nem kérünk semmit a sárkányoktól, és a sárkányok
sem kérnek tôlünk semmit.
Zi Chan
Üvöltenek a sötétben, a szájuk nagyra tátva, dülledt szemüket hályog fedi, és üvöltenek, de erről az üvöltésről és erről a sötétről, ezekről a szájakról és ezekről a szemekről ezúttal nem lehet beszélni, csak járni körbe-körbe a szavakkal, mint a koldus a nyújtott tenyérrel, mert ez a sötét és ez az üvöltés, mert ezek a szájak és ezek a szemek nem hasonlíthatók, mert nincs közük semmihez, ami egy szóba belefér, így nemcsak leírni, megközelíteni is lehetetlen emberi beszéddel rejtett helyszínüket, a helyszínt, ahol ez a sötétség és ez az üvöltés az úr, csak járni fölötte, vagy sokkal inkább: bolyongani odafönt, ezt lehet, mit sem sejtve arról, hol van az, amiről épp beszélni akar az ember -- valahol odalent, ez minden, amit mondhatunk, ezért aztán a legjobb az volna, fogni az egészet, és elfelejteni, fogni, és nem erőltetni a dolgot, de nem felejtjük, mert azt nem lehet, és erőltetjük, hiszen ez az üvöltés magától abba nem marad, bármit próbálunk, ha egyszer meghallottuk, márpedig Dawenkou és Panlongcheng, Longshan és Anyang és Erlitou után ez történt, látni a cserepeiből összeragasztott szobrokat, látni a zöld bronzlapokat az ábrázolatokkal, már látni elég ezeket, egyetlen egyszer látni, hogy ez az embertelen hang ne tudjon megszűnni többé az agyban, így hát bolyongani kezd az ember, mert kibírhatatlan és elviselhetetlen a tudat, hogy vannak, épp annyira, mint a vágy, hogy iszonyatos szépségüket meglássuk egyszer, egyszóval nagyjából így indulunk el, nagyjából így vágunk neki az útnak az egykori Shang-birodalom területén egy teljességgel véletlenszerűen kiválasztott pontból, mindegy honnan, és mindegy, mikor, az egyik választás éppolyan jó, mint a másik, hisz úgysem tudjuk, hol vannak, se biztosan, se homályosan, igen, valamikor, mondjuk, Krisztus előtt nagyjából 16oo és 11oo között kell indulni és nekivágni, s valahol a Huang He partjai mentén kell haladni keletnek a folyó járásával megegyező irányba a delta és a tenger felé, nem távolodva el túlságosan a parttól, ahol nevezetes fővárosaik voltak, ott kell menni, nagyjából 16oo és 11oo közt Bo és Ao, Chaoge és Dayi Shang, Xiang és Geng, azaz a Shangok királyi városainak legalább kétezernyolcszáz éve nem létező, szétfoszlott emlékű terében, ott, ahol Kínát mondunk, de mást gondolunk, ha nem akarjuk áltatni magunkat, és becsapni másokat, ahogyan azt tették ők maguk, ők, a kínaiak, néhány ezer éven át, hisz a Qin-ház óta legalábbis folyton Kínát mondtak, mintha Kína, a Zhongguo, a Közép Birodalma, vagy más szóval a Világ, az valami egységes egész, az mintha egy Ország lett volna, ami éppen hogy nem volt soha, mert valójában sok királyság és sok népség, sok nemzet és sok fejedelemség, sok nemzetség és sok nyelv, sok hagyomány és sok határ, sok hit és sok álom, ez volt a Zhongguo, a Világ, annyiféle világgal odabent, amennyit sem számba venni, sem nyomon követni, sem megismerni, sem megérteni nem lehetett egyetlen fejben, hacsak az ember épp nem az Ég Fia, és ma sem lehet, csak nagyokat füllenteni róla, habogni össze-vissza, hadoválni, ahogy az teszi most, aki nekiindulván nagyjából 16oo és 11oo között a Huang He alsó folyásánál, az úgynevezett Huang He-könyök után, azt mondja, a Shangok Birodalmában vagyok, itt megyek keletnek, ez itt Chaoge, vagy talán Dayi Shang, itt, a lábam alatt, amiből valójában csak annyi igaz, hogy tényleg ott vannak valahol a föld alatt, mindenféle Dawenkou és Anyang és Erlitou véletlen találata ellenére: felkutathatatlanul és sérthetetlenül, megbújnak mélyen a föld alatt a sötétben, és tátott szájjal üvöltenek, már régen rájuk omlott a sír, amelynek szolgálatára egykor odaállították, s amely réteges omlásában aztán teljesen betemette őket, úgyszólván be lettek építve ily módon a földbe, a gyökérlábúak, a csillósok, a kerekesférgek, a medveállatok, az atkák, a giliszták, a csigák, az ászkák, a lárvák megszámlálhatatlan faja, illetve az ásványtelepek és a halálos földalatti vízmosások közé, beépítve és végleges mozdulatlanságra ítéltetvén, ha nem lettek volna mindig is, amúgy is mozdulatlanok az üvöltésben, amikor is tátott szájuk már tele földdel, s hályogos, dülledt szemük előtt még egy centiméternyi tér sem maradt, még egy fél centi sem, még egy negyed centi sem, még a negyednek egy tört része sem, amelybe belemeredhetnének azok a hályogos, dülledt szemek, annyira sűrű, nehéz a föld, ahogy mindenfelől csak az van, föld és föld mindenütt, és körülöttük ez az áttörhetetlen, áthatolhatatlan, tényleg örökkön-örökké súlyos sötét, amelyik körül vesz minden elevent, hisz mi is ide jutunk egyszer mindannyian, ha eljön az idő, akik itt bolyongunk a kínai évezredek megfejthetetlen rengetegében, és azt gondoljuk, ez hát a birodalmuk, ezek a Shangok itt, és vándorlunk az egykori fővárosok feltételezett óriásfoltján, elképzelvén, mi van e föld alatt, ahová elsüllyedt minden, ami Shang, csakhogy nem lehet elképzelni, mert amiképp nem lehet szavakkal megragadni, ugyanúgy nem lehet őket képzelettel sem felhozni a mélyből, mert a mélység, alattunk, ez megközelíthetetlen, mert megközelíthetetlen az idő mélysége és az üvöltéseiké, mert hozzájuk nem ér el semmiféle képzelet, a képzelet mintegy megakad már az indulásnál, annyira tömör ez a föld a Shangok alatt nagyjából 16oo és 1100 között a Huang He-könyökön túl, a folyó legalsó folyásánál, irányban a delta és a tenger felé, megakad, és nem jut el oda, ahol ők állnak félredőlve, darabokban, megrágva a savaktól, már szinte felismerhetetlenül, mert az tudja csak, aki látott akár egyet is Dawenkou, Panlongcheng, Longshan, Anyang és Erlitou ásatásoknak nevezett veszélyes sírgyalázásai után, az tudja csupán, milyen félelmetesek voltak ők, egészben, miközben egyúttal maguk voltak a félelem, és hogy akik készítették őket, azok nem voltak a tudatában, milyen döbbenetes erővel fejezik ki a nekik megadatott örökkévalón túl, mi van a föld alatt, hogy milyen, ha mindent ez a tömör föld nyom össze a teljes és végleges sötétben, azok, a Shang-kor mesterei, csak annyit akartak talán, amint megformázták az óriásira nyitott szájakat, a dülledt, hályogos szemeket, hogy e szobrok és bronztárgyak megőrizzék halottaik sírjait, melyeknek bejárataihoz odaállították, vagy melyeknek belső terében elhelyezték őket, hogy elrettentsék az ellenséges erőket a halott védelmében, hogy féken tartsák a Földdémont, mert a síroknak, gondolták talán a Shangok, sértetlennek kell maradniuk, csak arra gondolhattak, hogy legyen kapcsolat a halott és a halál birodalma között, de arra nem gondolhattak, hogy az idő, az tovább tart majd, mint amit azzal ígért, hogy örökkévaló, arra nem, hogy iszonytatóan hosszan nyúlik át a sajátjukéból a egymásra következő örökkévalók messzeségébe, ahol már az emlék lehetősége is kialszik, hogy kik feküdtek itt a hun lelkükkel, hogy szinte semmi nem marad sem a sírból, sem a halottból, sem a hun lélekből, sem belőlük, sem a birodalmukból, sem a birodalmuk emlékéből, hogy semmiből nem marad szinte semmi a pusztító időben, hogy minden eltűnik, ami volt egykor, hogy eltűnnek a Shangok, és velük eltűnnek a sírok is, itt, a Huang He alsó folyásánál, a könyöktől útban a delta s a tenger felé, és nem marad más, mint a föld sűrű nyomása alatt a sötétség meg ez az üvöltés, mert az, ez az üvöltés, megmaradt, ott állnak lent az összeomlott síroknál, ott állnak félredőlve, apró darabokban, savaktól szétmartan, beékelődve a földbe, de tágra nyitott szájukból az üvöltés nem múlik el, az valahogy ott maradt, darabokra törve, de mégis, az évezredekben, a rémület üvöltése, a rémületé, melynek egyetlen értelme idáig mégis elhúzódik, jelezvén, hogy a föld alatti univerzum, hogy a halál locusa, hogy a Világ alatt egy óriási, kitöltött tér, hogy a hely, ahol mindannyian befejezzük, a leghatározottabban létezik, hogy a Világnak, az életnek, az embernek mindig vége, és ott végzi, lent, ezúttal itt lent, a Shangok álmai alatt, darabokra esett sírszobrok és bronzlapokba öntött állatok üvöltésében, mert állatok vannak a föld alatt, talán megszámlálhatatlan mennyiségben, disznó és kutya, bivaly és sárkány, kecske és marha, és tigris és elefánt és chimérák és kígyók és sárkányok, és mind üvöltenek, és nem egyszerűen hályog van dülledt szemeiken, hanem vakok mindannyian, állnak félredőlve és darabokban és savaktól szétmarva a beomlott sírok körül, és üvöltenek vakon a sötétben, azt üvöltik, hogy ez várt rájuk, a Shangokra, de ez vár odalent ránk is, akik most a Shangokra gondolunk, a rémület, hogy nem olcsó félelmek párája csupán, mert van tartomány, a halálé, a föld iszonytató súlyával mindenfelől, mely őket is befogadta, s amelyik majd minket is el fog nyelni, hogy elmossa emlékünket is, túl mindazon, ami örökkévaló.