Hold, völgy, harmat, halál.

Az Úr 1972. esztendejének márciusában, egész pontosan a hónap harmadik napjának éjjelén úgy négy és negyed öt között, alig nyolc évvel tehát a keresztény idôszámítás s ezzel bizonyos értelemben az új idôk kezdetének kétezredik évfordulója elôtt, de még jóval innen az ünnepi hangulaton, dr. Korim György lefékezett az autóbuszpályaudvar NON STOP büféjének bejáratánál, valahogy leállította a motort, kikászálódott a járdára, aztán - mint aki biztosra veheti, hogy amiért háromnapos holtrészeg száguldozás után idejött, azt itt ezzel a négy szóval a fejében tényleg megtalálja - tétovázás nélkül belökte az ajtót, támolyogva odament az egyetlen magányosan álldogáló férfihoz a pultnál, és ahelyett, hogy állapotából következôen rögtön összecsuklott volna, rettenetes erôfeszítéssel szótagonként formálva meg a szavakat, azt mondta neki:

Drága Angyal, én már régóta kerestelek.

A megszólított lassan feléje fordította a fejét. Nem lehetett eldönteni, egyáltalán érti-e. Fáradt volt az arca, a szemeiben semmiféle fény, a homlokáról patakokban csorgott a verejték.

Már három napja nagyon kereslek - magyarázta Korim. - Mert... meg kell végre tudnod, hogy vége van megint... Hogy itt... a rohadt édesanyjukba... - Korim hosszú szünetet tartott, és csupán ez árulta el, merev arcvonásai nem, mekkora indulatot fékez meg magában, míg újra ki tudja mondani a nyilván ezerszer és ezerszer elôkészített keserű mondatot: - ... megint vége.

A férfi ugyanolyan lassan, ahogy az imént ránézett, visszafordult a pult felé, cigarettáját finoman a szájához emelte, és nagyon mélyen megszívta, a lehetô legmélyebben, le a tüdô legeslegalsó hörgôcskéjéig, majd hogy nem volt hova tovább befelé, az ajkait csücsörítve összezárta, aztán hihetetlenül sokáig odalent tartotta az egészet, s csak akkor kezdte vékony sugárban kiereszteni újra, mikor már teljesen kivörösödött a feje, és a halántékán kidagadtak az erek. Korim rezzenéstelen tekintettel figyelte mindezt, nem is lehetett pontosan tudni, azért-e, mert a művelet végén valami válaszfélére várt, vagy mert egy percre hirtelen kikapcsolt az agya, mindenesetre csak nézte a férfit, ahogy az a lassan gomolygó füstben kissé elmerül, aztán anélkül, hogy levette, vagy le tudta volna venni róla a szemét, egy jól sikerült, vak mozdulattal megragadott egy üres poharat, s mintegy a pincért odaszólítva néhányszor megkocogtatta vele a pultot. Pincér azonban nem volt sehol, és vendég sem akadt rajtuk kívül több az egész hangárszerű büfében - nem számítva hátul, a WC-tôl balra azt a kétszemélyes boxot, amelyben szorosan egymás mellett egy koldusforma pár ült: egy öreg, de aztán ezen belül meghatározhatatlan korú, mocskos, bozontos szakállú férfi, arcán jónéhány gombóc nagyságú zsírdaganattal, meg egy ugyanolyan öreg és közelebbrôl ugyanúgy meghatározhatatlan korú, sovány, fogavesztett, horpadt szájú nô, ettôl a horpadt szájtól valami tompa derűvel a tekintetében. De ôket tényleg nem lehetett ideszámítani, mert ôk valahogy messzebb, talán csak egyetlen döntô hajszállal, de valahogy hátrébb ültek a büfé világában, mint ahol elfoglalt helyük szerint lenniük kellett volna: lábukon spárgával, illetve dróttal átkötött bakancs, testükön egy-egy szakadozott, gombok híján sálakkal összefogott télikabát, elôttük egy literes borosüveg, körülöttük a padlón számtalan degeszre tömött reklámszatyor. Nem szóltak egy szót sem, csak néztek maguk elé, és gyöngéden fogták egymás kezét.

Minden tönkrement, és minden lealjasodott - folytatta Korim.

De úgy is mondhatná, tette hozzá a maga nehezen érthetô, darabos beszédmódjában, mondanivalójának tolmácsolója, egy égi és földi jegyzô számára azonban tökéletesen világos gondolatvezetéssel, hogy mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak, mert itt, mondta, és ezt legalább neki, a megszólítottnak mindenképpen és hajszálpontosan tudnia kell, nem valami homályos értelmű istenítélet forog fenn ártatlan emberi segédlettel - s az „istenítélet” szó végén jobb kezében megremegett az üres pohár -, hanem éppenséggel pont fordítva, itt az embernek egy önmaga fölött hozott, feldolgozhatatlanul gyalázatos ítéletérôl van szó isteni háttérrel és isteni közreműködéssel, azaz: végsô alakjában a legordenárébb teremtésrôl, ami csak elképzelhetô, az úgynevezett humanizált világnak egy fokozhatatlanul alpári terv szerint történt berendezésérôl, ami aztán, ez a teljes és tökéletes berendezés, szerinte iszonytatóan sikerült. Ôszerinte iszonytatóan, ismételte meg, s valószínűleg a nyomaték kedvéért ezt az „iszonytató”-t olyan hihetetlenül lassan ejtette ki, annyira lefékezte menet közben, hogy szinte le is állította a vége felé, ami egészen rendkívüli teljesítmény volt, hiszen eddig is, mindvégig, már a kezdet kezdetétôl a legalacsonyabb sebességen, azzal a lehetô legkisebb tempóval beszélt, amivel beszélni egyáltalán még lehetett, egyszerűen darabonként préselte ki a száján az egyes szótagokat, mintha külön-külön meg kellene küzdenie minden egyes szótagért, hogy éppen az jöjjön, és ne egy másik, mintha egy rettentôen bonyolult csata dúlna odabent, valahol egészen lent a torokban, megtalálni, kiemelni, a feleslegesektôl megszabadítani, kitépni az élénken nyüzsgô szótaglárvák kocsonyás tömegébôl azt és éppen azt az egyetlen szótagot, felhozni a torokból, végigvezetni a száj kupoláján, elkényszeríteni a fogakig, s végül kiköpni a szabadba, bele a büfé végzetesen áporodott levegôjébe, az egyetlen zaj, egy hűtôgép elhallgattathatatlan, beteg nyöszörgése mellé, odavetni a pult élét bámuló, mozdulatlan férfinak, ôszerinte i-szony-ta-tó-an, lassult bele Korim, és akkor nemcsak szinte, hanem tényleg abba is hagyta a beszédet, és ezúttal már kétség nélkül meg lehetett állapítani a hirtelen elfelhôsödött, tárgyát vesztett szempár megváltozott árnyalatából, hogy azért, mert ezen a ponton, i-szony-ta-tó-an, egyértelműen kikapcsolt az agya, csak állt, és ez azt jelentette, nem dôlt el, pedig a testét jobbra rántó elemi erôt tekintve akár el is dôlhetett volna, csak állt, ezt az egész jobboldalt nekidöntve a pultnak, s azokat a megváltozott tónusú szemeit rendíthetetlenül a férfira szegezte, mintha látná, amit néz, holott nem látott semmit, csak nézett, egy ideig a tudat leghalványabb jele nélkül, enyhén imbolyogva, a pult szilárd támaszában, i-szony-ta-tó-an.

Megrontották a földet - tért vissza aztán a tekintetébe, vagy egy teljes perc múltán, az élet, azaz hát a szemeibe az a korábbi sűrű pocsolyaszín.

De hát mindegy, mit mond, mondta, mert mindent megrontottak, amit megszereztek, és mivel egy ôrlôn alattomos harcban mindent megszereztek, meg is rontottak mindent, mert hiszen amihez hozzáértek, márpedig hozzáértek mindenhez, azt megrontották, és ez így ment a teljes gyôzelemig, megszerezni és megrontani, megrontani és megszerezni, ekképpen zajlott a diadalmas, a nekik zsibongatóan diadalmas végig, vagy még pontosabban: hozzáérni, ezzel megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni, megszerezni, és így megrontani, zajlott száz meg száz éven át, hol suttyomban, hol leplezetlen, hol finoman, hol nyersen, de ment, évszázadokon keresztül, persze csak úgy, és mindig úgy, mindig egyféleképpen, a lesbôl maró patkány példáját követve, mert ehhez a teljes és tökéletes gyôzelemhez kellett még természetesen, hogy ellenfelük, azaz minden, ami nemes, kiváló és nagyszerű, az belsô okoknál fogva eleve ne bocsátkozzon semmiféle harcba, az eleve ne vegyen részt a puszta jelenlététôl valamelyest kiegyensúlyozottabb emberi univerzumért zajló küzdelemben, ahhoz kellett, hogy ne legyen eleve semmiféle küzdelem, csak az egyik fél hirtelen eltűnése, történetesen a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek tartós eltűnése a küzdelembôl is, a létezésbôl is, sôt a legsúlyosabb kimenetel esetén, ezt nem tudjuk, mondta Korim, a teljes és tökéletes kipusztulás, valami titkos oknál fogva, minden ôrajtuk kívül lévô számára egészen érthetetlenül, nem fedve föl, hogy miért történt ez így, vagy miért történhetett, hogy mára ezek a lesbôl marással gyôztes gyôztesek uralják a földet, nincs egyetlen pici odú sem, ahová el lehetne rejteni elôlük valamit, minden az övék, mondta Korim az ismert sebességen, övék az, ami megszerezhetô, és övék a megszerezhetetlennek egy döntô része is, mert övék az ég is ma már, meg az összes álom, övék a pillanat a természeti csendben, és övék, ahogy mondani szokás, a halhatatlanság, a rejtett közönségesség alpári halhatatlanságának alakjában persze, tehát minden, amint helytelenül, de joggal mondják az elkeseredettek, minden, és örökre, elveszett. És a hatalom, ami a kezükbe került, éppenséggel tényleg nem kevés, folytatta megállíthatatlanul, hiszen helyzetüknél és elvetemült áttekintôerejüknél fogva nem a méreteket és az arányokat csökkentették a sajátjukéra, hiszen egy ilyen uralom csak igen rövid ideig maradna fenn, hanem rendkívüli körültekintéssel a maguk méreteivel és arányaival töltötték meg a méretek és arányok lehetô teljességét, azaz önmagukat terjesztették ki az ô esetükre méltatlan méretekre és arányokra, megszervezték, hogy a legapróbb részletre is a legszigorúbb figyelemmel, minden és minden irányból alátámassza, megerôsítse, biztosítsa s így fenntartsa ezt a világtörténelmi fordulatot, a méretek és a tartalmak, az arányok és a terjedelmek meghamisításának alantas, veszett forradalmát. Ha láthatatlan, sôt pontosabban: ha jelen nem lévô ellenféllel szemben is, de hosszú volt a harc, amiben gyôztek, mondta, s e hosszú harc alatt megértették, hogy csak akkor gyôznek megfellebbezhetetlenül, ha nem megsemmisítik, vagy száműzik mindazt, ami ellenükre van, hanem ha beépítik a maguk uralta világ visszataszító közönségességébe, azaz nem megsemmisíteni, vagy száműzni, hadd mondja így régiesen, mondta Korim, a jót és az emelkedettet, hanem birtokba venni, és ezzel megbecsteleníteni, nem gôgösen nemet mondani a jóra és emelkedettre, értették meg, hanem igent mondani rá a legalávalóbb megfontolásból, egyenesen fenntartani, kinyilvánítani, ápolni ezt a jót és emelkedettet, világosodott meg a számukra, mit kell itt csinálniuk, tehát nem legázolni, kigúnyolni és semmissé tenni, hanem ellenkezôleg, felkarolni, vállalni és kimeríteni ezeket a tartalmakat, hogy így azután egy olyan világ jöjjön létre, amelyikben éppen az lesz a legfertôzöttebb, aminek egyes egyedül esélye volna a szembehelyezkedésre és az ellenállásra, arra, hogy fényénél láthatóvá váljon, mivé tehette az emberek életét... hogy is mondja csak a legérthetôbben, állította meg a mondatot Korim, ... hogy is lehetne a legvilágosabban, látszott egy kicsit tűnôdni most, ... talán ha megismétli, zárta le végül, ... hogy mivé is ... a nemesség tragikus hiánya. A jónak és az emelkedettnek ezzel a felkarolásával, folytatta tovább, s tekintete egyetlen apró rebbenéssel sem mozdult el a férfiról, olyanná tették ezt a jót és emelkedettet, hogy mára semmi sem lehet visszataszítóbb, mint ez a jó és emelkedett, már önmagában a két szó kimondása szégyennel tölti el az embert, olyan gyűlöletes, olyan undorító lett, hogy elég egyszer kimondani: jó és emelkedett, már kész is, az embernek azonnal görcsös hányingere támad, de nem azért, mert gondol ezzel valamire, nem, elég, ha pusztán kiejti, elhangzik ez a két szó, s hány ilyen van még, és vége!, a világ gyôztesei e két szó minden egyes kimondásával egy kicsit máris szilárdabban ülnek a helyükön, vagyis szilárdabban a világ trónusán, mint annakelôtte, ezzel van, így van kirakva az út, mely a világnak ehhez a földi trónusához odavezet, mert kippi-kopp, jó és jó, így csattognak a világtörténelemben Piroska léptei, a lovak patái, a kocsik kerekei, az autók dugattyúi, jó és jó, kippi-koppi! - reménytelen, lassított ismét Korim, de tulajdonképpen nem is mondhatja így, mondta, mert már a reménytelen is a rossz része, és nincs kiút ebbôl a halálos szerkezetbôl, mivel felépült, a maga módján tökéletesen, s működését nem rombolja, hanem folyamatosan csiszolja, hogy működik. Önélezô, emelte meg kissé a hangját Korim, s felnézett a mennyezet hideg ragyogásába; felnézett, mint aki kevesli a fényt, noha ott, a büfé mennyezetén ez a fény szinte elviselhetetlen volt. Végig az egész mennyezetet kirakták neonnal, szorosan egymás mellett futott neon és neon, legalább száz, jobbról balra, és balról jobbra, egy katonatemetô sírjainak kísérteties sűrűségével, és úgy, hogy nem maradt fönn egyetlen kicsi üres terület sem, az egész be lett neonozva, és mind világított, egyetlen egy sem égett ki, egyetlen egy sem volt sötét, amitôl aztán egyszerűen izzott az egész büfé; izzott a férfi, ahogy háttal mindennek, jobbjában füstölgô cigarettával, a pult élét nézte mereven, és csak azt; izzott mellette Korim, ahogy pocsolyaszín szemeit a másikra szegezve, a pultnak oldalról nekitámaszkodva, a férfival viszont szembefordulva, rendíthetetlen, lassú, szaggatott tempóban ömlött belôle a szó; és izzott a koldusforma pár is hátul a WC mellett a boxban: csak ültek ott, szorosan egymás mellett, mint két neon, az öreg a vénasszony balját simogatta az asztalon, aki azzal, hogy nem húzta el, mintegy odanyújtotta neki ezt a balt erre a simogatásra, csak ültek, és ellágyult tekintettel, közvetlen közelbôl nézték egymást, s a vénasszony néha a szabad kezével, azaz a jobbal, megigazított egy-egy tincset zsíros, csapzott hajában.

Én nem ôrültem meg - villant meg valami fenyegetôen Korim pocsolyaszín szemében -, de annyira tisztán látok, hogy már olyan, mintha megôrültem volna.

Meg aztán ráadásul, fűzte hozzá, az agyát a fejében, azóta, hogy ezt az egészet látja, szíjak tartják a helyén, ô így mondaná a dolgot, képletesen persze, csak képletesen, és mivel annyira világosan látja ezt az egészet, hogy folyton azt érzi, ezek a szíjak bármelyik pillanatban elszakadhatnak, ezért alig mozdítja meg a fejét, csak tartja, lehetôleg egy moccantás nélkül, ezt a fejet, nyilván látni is rajta, milyen mereven, hát, ezért, ami persze egyáltalán nem fontos, zárta le hirtelen a dolgot, némi ingerültséggel a hangjában, nem is érti, miért hozta szóba az egészet, igazán nem jellemzô rá, hogy letérne a maga szabta ösvényrôl, nyilván a részegsége, amit ô a maga részérôl nem tagad, nyilván a részegség hirtelen fölébe kerekedése az ok, mert ami itt fontos, az az, hogy a lehetô legalaposabban, a lehetô legegyszerűbben és a lehetô legfélreérthetetlenebbül le tudja írni, mi is történt itt valójában, és a lehetô legvilágosabban kifejtse: a kérdésre, arra a halálosan fontos kérdésre, hogy mért is történt ez így, ô képtelen választ találni, mert errôl, hogy mért múlhatott ki a nemesség a világból, hogy tehát hova is tűnhettek el a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek innét, ô személy szerint nem sejt semmit, honnan is sejthetne bármit is, az egész abszolúte érthetetlen, ezért egyáltalában nem lehetséges megérteni, mint mindig, ha valami teljes egészében érthetetlen, legfeljebb kínjában találgat az ember, megpróbálta ô is, de semmire nem jutott, mert bármerre indul is, folyton ugyanoda lyukad ki, mondta, lapos elképzelések és lapos magyarázatok színtelen egyhangúságához, néha azt hiszi, jófelé tart, de a vége mindig lapos, olykor úgy érzi, na, most talán a helyes irányba megy, de végül ez is csak lapos és lapos, mert ez az eltűnés, vagy kipusztulás, hogyan nevezze, olyan titokzatos tény, amely meghaladja ôt, és azt gondolja, mindenki mást is meghalad, és csak annyi biztos, hogy itt az emberi történelem egyik legkülönösebb rejtélyérôl van szó, a nemesség fel és eltűnésérôl ebben a történelemben, pontosabban a nemesség fel és eltűnésérôl ezzel a történelemmel szemben, mivel annyi, legalább annyi azért állítható, hogy a történelem, amirôl megintcsak képletesen, de ezúttal csak némileg képletesen szólva, igazán nem indokolatlan úgy beszélni, mint utcai harcok végtelen sorozatáról, sôt mint egyetlen végtelenül hosszú utcai harcról, hogy ez a történelem tehát nem azonos, minden rendkívüli terjedelme, minden korlátlannak tetszô kisugárzása ellenére sem azonos a teljes emberi univerzummal. Ott van mindjárt, példának okáért, mondta, a közönséges ember, ez a vagy vérengzô, vagy gyáva, de mindenképpen beleszületett utcai harcos, aki, miközben kúszik elôre abban a bizonyos utcai harcban a következô s a következô fedezékig, egy, legalább egy olyan vonással eleve rendelkezik, amelyikre nem terjed ki a történelem hatálya, nevezetesen, mondta Korim, az árnyékával, arra nem terjed ki ez a hatály, így, függetlenül attól, hogy mi teremti meg, a nappal-e, vagy az éjszaka, ez az árnyék mintegy túllóg az utcai harcok végtelenül bonyolult hálózatán, túllóg tehát a történelmen, mert gondolja csak meg, intett a férfinak Korim az üres pohárral, aki azonban ezúttal sem adta semmi jelét, hogy észrevette volna, vagy hogy észrevett itt volna bármit is, gondolja csak meg, bele lehet például lôni ebbe az árnyékba?, nem lehet, felelte Korim élesen, ezt az árnyékot nem fogja a golyó, és biztos benne, jelentette ki, hogy a másik már ennyibôl egyértelműen látja: ô, tudniillik Korim, érti a dolgot, éspedig helyesen érti, nem fogja a golyó, és kész!, ennyi bôven elég, az ember árnyéka nem része a történelem leírhatatlanul szövevényes s látszólag mindent magában foglaló szerkezetének, kész!, sűrűre fogva ennyi, ezen nincs mit tovább részletezni, nem kell bizonygatni a dolgot, így van, és ezzel az egész le van zárva, ami pedig errôl az árnyékról szól, ami megnevezi és leírja, s ami ezzel a megnevezéssel és leírással mintegy irányt ad neki, az, természetesen, mondta Korim, s az üres pohárral megint figyelmeztetôen jelezni próbált a pincérnek, aki viszont, mondhatni, ennek az éjszakának a vakító szerkezetébôl, azaz a büfé pultja mögül lógott ki, éspedig úgy látszott, végérvényesen, az tehát, természetesen, mondta, a költészet. Árnyék és költészet, emelte fel megint a hangját Korim, amivel csak azt szeretné hangsúlyozni, hogy van tehát, ami fölött a történelem általában sem rendelkezik, olyan azonban, ami ellene is mond a szoros értelemben vett, a jelenlegi, a lesbôl gyôzelmes történelemnek, olyan csak egy van, a nemesek, a kiválóak a nagyszerűek léte, mert csak a nemes, csak a kiváló, csak a nagyszerű fogalma szegezhetô, vagyis szegezôdhetne szembe ezzel a történelemmel, annál a rendkívüli oknál fogva, hogy csupán a nemest, a kiválót és a nagyszerűt nem lehet levezetni az ilyen irányú történelembôl, az ilyen irányú történelemnek ugyanis nincs szüksége, mondta Korim, semmi effélére, mert az effélére csak a nemesség megléte esetén fennálló, s ebben a meglétben alakuló, valamelyest kiegyensúlyozottabb történelemnek van szüksége, és ennek is azért, hogy ne forduljon rá a mostani, a végzetes irányra, amelyik, ez a mostani, a nemesség tragikus hiányában, a földi célszerűség ordenáré mód zavaros labirintusában, most már zajlik leállíthatatlanul, s visszataszító megteremtôin keresztül maga is tisztában van vele, hogy gyôzött, és nem is tehet mást ebben a labirintusban, mint hogy gyôz, és csiszolja, csiszolgatja, míg csak elképesztô tökélyre nem fejleszti önmagát, végérvényesen. A férfi kezében végigégett a cigaretta, s mert közben nemcsak hogy nem szívott bele újból, de meg sem mozdította, a hamu egészben megmaradt, s most súlyánál fogva enyhe ívben ott görbült lefelé a füstszűrôrôl egy hamutartó fölött. Hogy mindez így sikerüljön, ahhoz persze kellett, hogy a férfi milliméterrôl milliméterre, fokozatosan emelje s ilymódon nagyon óvatosan közelítse a függôlegeshez, mégpedig annak megfelelôen emelje és közelítse, amilyen sebességgel égett ez a cigaretta, s a hamuja hossza nôtt. És ô emelte is, és közelítette is a függôlegeshez, egészen addig, míg végig nem égett teljesen, s a hamu ott maradt egy darabban a levegôben a hamutartó fölött, mert akkor már nem volt hova tovább, le kellett engedje, és le kellett pöccintse, ha nem akarta, hogy a véletlen pöccintse le, s mivel nyilvánvalóan nem akarta, le is engedte, és le is pöccintette a hamutartóba, hogy ott aztán ez a hamu a zuhanás erejétôl azonnal széjjel is essen, s már csak nagyon homályosan jelezze az eredeti formát, a cigaretta hajdani egyenesét, majd késôbb a hamu ívét, amelybôl porrá omolván, szétesett. A füstszűrôt akkor utánadobta, elôhúzott egy újabb szálat, s rágyújtott megint. Ezúttal is mélyen, nagyon mélyen leszívta a füstöt, s nagyon sokáig lent tartotta a tüdejében. Megszívta: egyszer és mélyen, s lent tartotta: hosszan s szinte a megpattanásig. Akkor aztán nagyon lassan és nagyon vékony sugárban elkezdte kifújni végre, pontosan úgy, ahogy az elsô alkalommal tette, s miközben a szétterülô füst egy-egy pillanatra eltakarta az arcát Korim elôl, ô, a férfi, tekintetét ugyanoda engedte vissza, ahonnét felemelte az imént, a pult élére, mert mintha lett ott volna valami, ami folyton arra kényszerítette, hogy nézze, valami amúgy jelentéktelen, valami sérülés, valami seb, vagy ahogy az lenni szokott, a valami helyett csak a semmi, egy kevéske fény.

Ész és megvilágosodás. - mondta Korim.

És ezt, folytatta rendületlenül, úgy érti, hogy az ész ellenállhatatlansága és ebbôl kísérteties erôvel következôen az elkerülhetetlen megvilágosodás, itt kell legyen, ennél az ellenállhatatlanságnál és ennél az elkerülhetetlenségnél a gyökere annak, ami a mai állapotokhoz, az ô véleménye szerint, elvezetett. Persze, nem tudhatja, valójában mi volt itt, honnan is tudhatná, egy istenhátamegetti helytörténész képességeit a kérdés magától értetôdôen meghaladja, de azért belegondolni is elképesztô abba a jónéhány évszázados lidércnyomásos diadalba, ahogyan ez az ész, lépésrôl lépésre és irgalmatlanul, megtisztította az emberi világot mindentôl ami nincs, ahogyan lenyúzott róla mindent, aminek a meglétét helytelenül, de érthetôen feltételezték, vagyis ahogyan könyörtelenül megnyúzta az egész világot, s egyszercsak ott volt egy megnyúzott világ az ész mindaddig elképzelhetetlen teljesítményeivel az egyik oldalon, s a megvilágosodás gyilkos pusztításaival a másikon, mert ha elképesztô teljesítményt mondunk az egyik oldalon, akkor, mondta Korim, még teljesebb joggal mondhatunk gyilkos pusztítást a másikon, hiszen a vihar az ész felôl tényleg elsöpört mindent, amin ez a világ addig nyugodott, egész egyszerűen lerombolta a világ alapzatát, éspedig úgy, hogy tudatta: ez az alapzat nincsen, éspedig úgy, hogy közölte: ez az alapzat nem is volt soha, és nem is fog nemlétébôl feltámadni sem, egyszer majd, valamikor, a hiába várt jövôben. A veszteség az ô, Korim véleménye szerint, rendkívüli volt, felfoghatatlan és kiheverhetetlen. Minden nemes, kiváló és nagyszerű csak állt ott, hogy így fejezze ki magát megint, csak állt ezen a valódi mélységét illetôen áttekinthetetlen ponton, és számba kellett vennie, mi minden nincsen, ami nem is volt soha. Meg kellett értse és bele kellett törôdjön, hogy mindenek elôtt: - se isten, se istenek, hogy a messzeségben kezdje, és ezt nekik, a nemeseknek, a kiválóknak és a nagyszerűeknek rögtön az elején meg kellett érteni, és bele kellett törôdni, csak hát ôk képtelenek voltak erre, szerinte, mondta Korim, egyszerűen nem bírták megérteni a dolgot, elhinni elhitték, tudomásul venni tudomásul vették, de nem értették, csak álltak ott, értetlenül és bele nem törôdve, s már rég rá kellett volna lépjenek a következô lépcsôfokra, tudniillik hogy, a régi kifejezésnél maradva, mondta, ha se isten, se istenek, akkor se jó, se emelkedett, de ôk nem mozdultak, mert ô, Korim legalábbis így képzeli, isten és istenek nélkül egyszerűen nem bírtak elmozdulni onnan, egészen addig, míg végül valami, feltehetôen épp az a vihar az ész felôl, neki nem lódította ôket, s akkor már egycsapásra megértették, hogy se isten, se istenek, akkor már egycsapásra felfogták, hogy se jó, se emelkedett, akkor már megértették és felfogták, hogy ha így áll a dolog, akkor bizony nincsenek ôk sem! Szerinte, mondta Korim, ez lehetett a pillanat, amikor megkezdôdött eltűnésük a történelembôl, vagyis a történelemmel szemben, szerinte ez lehetett a pillanat, amelytôl fogva számon kell tartanunk lassú kihunyásukat, mert ez történt, lassan kihunytak, mondta, elhamvadtak, mint a tűz, amit magára hagytak a kertben, s mindebbôl, ebbôl a hirtelen jött képbôl a kerttel, neki most az a szörnyű érzése támad, hogy talán nem is valami folyamatos fel- és eltűnésrôl van itt szó, hanem csupán egyszeri fel- és eltűnésrôl, de hát ki tudhatja ezt pontosan, senki, mondta, ô legalábbis nem, azt azonban viszont a lehetô legbiztosabban tudja, miképp folyt le a ma urainak ugyanilyen lassú, de annál szívósabb hatalomátvétele, mert így ment ez, egymás mellett, egy pokoli, parazita szimmetriában: míg az egyik lassan elenyészett, feloldódott, semmivé lett, addig a másik erôre kapott, elnyerte körvonalát, s végül mindent az uralma alá vont; míg az egyik fokozatosan haladt rejtélye felé, a másik fokról-fokra közeledett a teljes nyilvánvalóságig; az egyik folyamatosan vesztett, a másik folyamatosan gyôzött, vesztés és gyôzelem, vesztés és gyôzelem, így zajlottak a dolgok, mondta Korim, és ily módon következett be aztán a nyomtalan eltűnés egyrészrôl, a visszataszító trónfoglalás másrészrôl, és neki, mondta, egy nap egyszeriben rá kellett jönnie, hogy tévedett, igen súlyosan tévedett, amikor azt hitte, a földön tényleg nem volt, és nem is lehetséges semmiféle fordulat, mivel ez a fordulat, állapította meg azon a napon, valóban és visszavonhatatlanul bekövetkezett. Hátul a boxban az öreg koldus eleresztette a vénasszony kezét. De csak egy pillanatra, mert rögtön ezután magához vonta a testét, és száját a másik horpadt szájára tapasztva hevesen csókolni kezdte. A vénasszony nem látszott sem engedékenynek, sem elutasítónak, nem tanúsított ellenállást, de nem is viszonozta a dolgot. Inkább olyannak tűnt, mint akit egyszeriben elhagyott az ereje, s valahogy olyanná lett, mint a meglôtt madár: fejét hátravetette, szemeit egészen tágra nyitotta, karjait, mint a szárnyakat, ernyedten lógatta a két oldalán, egyszóval mintegy beleomlott a másik ölelésébe, s a kabátja, ahogy az öregember az imént magához rántotta, hátul, úgy a nyakánál, furcsán felgyűrôdött. Furcsán, és ez annyit jelentett, hogy a hirtelen öleléstôl az amúgy is túlságosan bô télikabát felcsúszott rajta, a gallér felcsapódott a feje fölé, s így ezt a fejet ez az ölelés mintegy belegyűrte a gallérba, amiképpen egész testét is mintegy belecsomagolta ez az ölelés a kabátba, s ezért messzebbrôl úgy tűnt, az öregember egy nagy kabátot ölelget, s csak aztán, hogy ebben a kabátban valamit, mert ebbôl a kabátból mindössze a csapzott haj látszott ki, s egy vékony, beesett, horpadt arc a vakító fényben, abból is csupán az egyik hullámzó orca, ahogy az öregember nyelve ide-oda jár benne, a szenvedélytôl.

Hold, völgy, harmat, halál.
A pult mögött a hűtôgép rángva reccsent egy nagyot, mintha ezzel ki is akarta volna adni a lelkét, de aztán nem, indult újra, nyöszörögve, hörögve, kínlódva nekifogott a működésnek megint, s két literes COCA-COLÁ-s üveg, valószínűleg a nagy összerándulás miatt szorosan egymás mellé sodródván a tetején, éles hangon csilingelni kezdett a remegéstôl.

Fordulat - jelentette ki Korim, miután a négy szó a fejében, mint négy sötéten körözô varjú, lassan beleveszett egy ereszkedô horizontba.

Mégpedig világtörténelmi fordulat, mondta, s ezzel a hangsúlyos kinyilatkoztatással párhuzamosan, annak alátámasztásaként szinte, ezen a ponton, fordulat állt be különleges beszédmódjában is, egy a részegség romboló csapásait s kiszámíthatatlan munkáját tekintve tulajdonképpen természetes, sôt régóta elôre megjósolható fordulat, mely valahol a szíjak tartotta agy s a torok meg a nyelv görcse közt a szavak szétesésének kíméletlen történetét követte. Mert ha mindeddig ezek a szavak a szótagok különálló kövületeire hasadtak széjjel, akkor mostantól egy homlokegyenest ellenkezô folyamat indult el ugyanott, a szótagok összetorlódása ugyanis, az, hogy egy ezidáig fegyelmezô s rendteremtô erô hirtelen kimerülésével már csak egy ellenállhatatlan, keserű kényszer működött benne tovább, a kényszer, hogy a mennyei hatalmak felkutatásának három sorsverte napja után most már feltétlen végigmondja, amit e hatalmak végre meglelt küldöttének ôszerinte feltétlenül tudnia kell, s amely így egymagában csupán arra volt képes, hogy akár az álló szerelvénybe belerohanó baleseti mozdony a vasúti kocsikat, egymásba taszítsa a szavak elemeit, az esemény égi s földi jegyzôje mellett hallgatójától azt kívánva, hogy a „frlat”-ból hámozza ki a „fordulat”-ot, a „vlágtrömm”-ben pedig lássa meg a „világtörténelmi”-t.

Én... bléztem... rendzés... ráll... ... jöh... - állította, már ennek az új beszédmódnak a szellemében Korim.

S mert ez azt jelentette, hogy ô, egy végleges kiábrándulás isteni világosságában mintegy megtisztítván a látását, tényleg „belenézett a rendelkezésre álló jövôbe”, ez a jövô, hogy egyetlen szóba sűrítse bele megint a dolgot, emelte fel a hangját, egyszerűen: elborzasztotta ôt. Elborzasztotta, mondta ezen az emelt hangon, és összetörte, mivel ha az imént még csak arról beszélt, hogy a jó és az emelkedett vereséget szenvedett egy visszataszító lázadásban, akkor most, a jövôbe történt betekintés eredményeként el kell árulja: ô, Korim, valóban látta ezt a jövôt, mely e lázadásból állt elô, és onnan nem is csupán e jó és emelkedett hiányoztak, hanem magának e jónak és emelkedettnek a szempontjai, vagyis, folytatta egyre nyilvánvalóbb feszültséggel a hangjában, ô úgy látja, nem arról van szó, hogy ennek a jónak és emelkedettnek az eddigi jelenlétét a jövôben majd a rossz meg az alantas váltja fel, hanem valami gyökeresen, valami megdöbbentôen másról, arról, hogy ebbôl a jövôbôl ugyanúgy hiányzik majd a rossz is, mint a jó - ô legalábbis, Korim, ezt ismerte fel, mikor a látásnak azzal a megtisztításával, ahogy mondani szokás, elôrenézett a sötét jövôbe, mikor elôrenézett, és kereste, és ebben a jövôben nem találta, mivel nem volt már meg az a szempont, amelybôl ama bizonyos jónak és emelkedettnek, ama bizonyos rossznak és alantasnak a mértékegységeit egyáltalán alkalmazni lehetett volna, ezek a szempontok, a cselekedetek és a szándékok megítélésének ezek a kétségkívül évezredek óta nagyon homályos, nyugtalanítóan életlen perspektívái ugyanis, remegett meg a kezében megint az üres pohár, lejártak ebben a jövôben, mint egy léha hasonlattal élve, piaci hentesek sunyi hűtôpultjaiban a szavatossági idôk, és amikor mindezt megértette, amikor végre eljutott a dolog lényege az ô szíjak tartotta agyáig, akkor az nem pusztán összetörte, hanem attól egész egyszerűen összeomlott, mert hirtelen ott volt a szemei elôtt a föld legszomorúbb térképe, egy egész letűnô kontinens, az igazi Atlantisz, mely odalett ezzel, tényleg, végérvényesen. Egy összeomlott ember mondja ezt, egy összeomlott, halkult el Korim hangja itt, s hogy kétség se férhessen hozzá, kire gondol, megpróbált rámutatni önmagára az üres pohárral. A mozdulat azonban, mivel ehhez el kellett eressze a pultot, majd pedig vissza kellett nyerje az egyensúlyát, túlságosan szélesre sikerült, olyan szélesre, hogy akaratlanul is átfogta vele az egész büfét, ahol persze változatlanul nem akadt senki, aki ebben önmagát érintve érezte volna, hiszen a megszólított, még mindig szinte dermedten, a cigarettafüstbe merült, a koldusforma pár pedig végleg kicsúszni látszott a büfé valóságos terébôl. A sálak már lent voltak a földön, a télikabátok nyitva, s nem is ültek, hanem inkább valahogy úgy félig feküdtek a csillapíthatatlan szenvedélyben. Az öregember volt felül, bajusza, szakálla a szája körül már egészen nedves volt a nyáltól. Zihálva csókolt, erôsen szorította a vénasszonyt, s ez a szorítás csak néha engedett, csupán egy-egy pillanatra, hogy aztán a hullámokban építkezô vágy ritmusának törvényére a másikat, e vágy tárgyát egyre görcsösebb erôvel rántsa ismét magához. És a vénasszony most már nemcsak emlékeztetett rá, de határozottan úgy is viselte mindezt, mint egy feltámaszthatatlanul halott madár, még mindig valahogy csak úgy csüngött az öregember ölelésében, mintha ájultában emelnék fölfelé, s ô ernyedten, magatehetetlenül, valami beletörôdô, közömbös, szolgai odaadással volna kénytelen hagyni, hogy azt tegyék vele, amit akarnak, s csak amikor amannak egyre követelôzôbb, egyre fékezhetetlenebb, zihálóan szorító csókja egyszerűen nem engedte tovább megmaradni ebben a passzív állapotban, s a viszonzásnak legalább egy amolyan gyönge jelére szinte rákényszerítette, akkor kezdte lassan, bágyadtan felemelni padlóra ejtett balkezét, s elindítani egy simogató mozdulatra a másik arca felé. De mert odaérvén ehhez az archoz, kétszer is beleütközött egy-egy jókora zsírgombócba, mintegy zavartan, hogy összeegyeztethetetlennek bizonyul zsírgombóc és simogatás, le is hanyatlott rögtön ez a kéz, lehanyatlott, azaz a kezdeti reflexszerű mozdulat után tanácstalanul süllyedni kezdett lefelé, el a nyak, a mellkas és a gyomorszáj elôtt, hogy végül azután mégiscsak megálljon úgy középen, az arc és a padló félútján, befúrja magát kettejük összepréselôdött teste közé, nagyjából az öregember hasának magasságában a másikhoz, majd ott lejjebb csúszva kitapogassa a slicc egyszerű szerkezetét, s némi bizonytalankodás után eljusson a merev hímvesszôig. Odalent a padlón a sálakat már teljesen összetaposták, s a néha erre-arra rúgó, hol elôrelendülni, hol megkapaszkodni igyekvô lábak egészen nagy zűrzavart okoztak a nejlonszatyroknál is. Egyik sem borult ki mindenestül, csak éppen kiszóródott, pontosabban szólva: kilógott belôlük ez-az, mint elgázolt loncsos kutyákból a bél, az egyikbôl egy zsíros ingnek az ujja, a másikból egy rojtos vasalózsinór, a harmadikból frottír fürdôköpenyövek, a negyedikbôl egy rakás karikára fűzött alumínium ajtókilincs, az ötödikbôl szennyes alsóneműk, a hatodikból két megsárgult adventi koszorú, és így tovább a hetediktôl a tizennegyedikig, filctollkupakoktól a WC-papírgurigáig, amitôl persze a legteljesebb mocskos káosz uralkodott már a taposó lábak körül, ott, ahová éppen csak beszűrôdött felülrôl egy kevéske fény, és ez a káosz ebben a mocskos homályban végleg megpecsételte a lábak gazdáinak helyzetét, és végérvényesen ki is emelte ôket a büfé számukra amúgy sem, korábban sem valóságos terébôl, hogy áthelyezze egy másik valóságba, mint e lenti szemétdomb tekergôzô, beteg hajtásait, merthiszen mintha tényleg ebbôl a szemétdombból nôttek volna ki, s nôttek percrôl-percre még most is tovább, lábaikkal egyre menthetetlenebbül beleragadva ebbe a szemétbe, az ölelésükkel viszont, azzal, ahogyan összekapcsolódtak a box fapadján, egyre bonyolultabbá nyúlva, mint egy ide-oda kúszó árnyék egy rájuk támadt kimondhatatlan szerelmesmondat sivár bozótjának indái között. Már egészen feküdtek a padon, a pult felôl nézve a box asztalának takarásában már egyáltalán nem látszott belôlük semmi, csak olykor egy-egy felugró könyök, rejtélyesen, csupán nagyjából utalván arra, mi történik odalent. A férfi a pultnál elnyomta a régit, és rágyújtott egy újabb cigarettára.

Drágaggyal! - hajolt most közelebb hozzá Korim. - Nehm... mindem... otho... zatlantszon!...

És ezt úgy érti, mondta halkan, hogy neki valóban „mindene ott volt az Atlantiszon”, neki: mindene, ismételte meg többször is, hol az egyik, hol a másik szóra helyezvén nagyobb hangsúlyt, aztán megint kiegyenesedett, jobb karjával beállította egyensúlyát a pulton, majd egy darabig jól láthatóan azzal küszködött, hogy beszámolójának tárgyszerű, érzelemmentes hangvételén továbbra se, még most, itt, ezen a nyilvánvalóan érzékenynek ígérkezô ponton se legyen kénytelen módosítani. Mert innentôl kezdve, a maga különleges szófűzésével, s föltehetôen már csak égi és földi jegyzôje számára érthetôen, arról beszélt, milyen nehéz az eddig követett szenvtelen részletességgel, mindezek után, jelentést kell tenni arról a gyötrelmes ízérôl, amely viszont a legapróbb részletre is kiterjedôen, s nagyon is kínzón leltárba vette, azon az Atlantiszon mi minden süllyedt el. Hiszen hogy mi is volt, mondjuk, mondta Korim, a reggelek és a délutánok, az esték és az éjszakák, a tavaszok és az ôszök némelyik órájában olyan feledhetetlenül varázslatos, hogy mi is volt az ártatlanság és a lelkiismeret, a jóindulat és az együttérzés, a szeretet és a szabadság hajdan ezernyi történetében olyan megrendítô, s hogy mi is lehetett egy gyermek, vagy egy szerelmes, egy eltűnô, vagy egy közeledô, egy ébredô, vagy egy álomba sodródott tekintetében olyan kétségbevonhatatlanul örökkévaló, azt, mondta, ugyanúgy nem lehet szavakba önteni, mint a fájdalmat, amit varázslatuk, megrendítô és örökkévaló voltuk nemléte és visszaidézhetetlensége okoz, ennek a fájdalomnak a mélységét ugyanis egyszerűen képtelenség körülhatárolni, pusztán csak megemlíteni lehet, egy kicsit beszélni róla, célozni rá, így hát ô, Korim, most legalább megemlíti, legalább beszél róla, legalább céloz rá, hogy ez a bizonyos, hogy ez a szóban forgó fájdalom nagyjából mennyire is, milyen mélységesen fáj. Be kell vallja, vallotta be, hogy amikor elhatározta, e számára legfelsô fórumon beszámol majd a végzetes korszakváltásról az emberi dolgokban, amikor eldöntötte, ô lesz az, aki megmondja végre az égieknek, hogy idelent a jó fölött ugyanúgy eljárt az idô, amiképpen eljárt az ezt bejelentô mondatok fölött is, akkor titkon azt remélte, képes lesz beszámolni lelkének errôl a gyógyíthatatlan sérülésérôl, a meghajszoltság és a megszomorodás egyidejű csapásáról, amit e felismerések büntetése-, vagy áraként személy szerint ôrá mért a sors. És most itt áll, és tudja, hogy ez volna a megfelelô alkalom, itt áll, jelentésének a végére ért, a maga részérôl ô abszolúte kész. Nincs már, mondta, semmije, és hely sincs többé, ahová odaveszett mindenét, vagy hogy fejezze ki a dolgot, mint személyes emléket lepakolhatná, vagyis módja sincs ezt a veszett mindent még eltemetni sem, amikor pedig tényleg elsüllyedt az egész, nyom nélkül eltűnt, mint egy magával ragadóan egyszerű tudás a magasrendűrôl, elnyelte az utolsó atlantiszi hullám, egyszóval, mondta, valóban itt lenne tehát az idô a vallomásra, csak hát ha tudja is, ha érzi is, beszélni róla képtelen. És ez a személyes fájdalomnak, a meghajszoltság és a megszomorodás egyidejű csapásának még csupán az a része, amelyik a példaként emlegetett reggelek és esték, illetve a történetek és tekintetek mögött álló varázslatnak, megrendülésnek és örökkévalónak a keserű elmúltából következett, fájdalmának másik forrása ugyanis, mondta Korim, abból a szinte képtelennek tetszô felismerésbôl táplálkozott, hogy eltűntek maguk a reggelek és esték is, kihunytak a történetek és a tekintetek is, a rossz reggelek és a rossz esték, a rossz történetek és a rossz tekintetek, mert úgy esett, hogy miközben a jó, mondta, magával rántotta a rosszat, egy nap, ébredés után, vagy lefekvéskor az embernek egyszeriben rá kellett döbbenie, hogy nincs tovább értelme különbséget tenni ébredés és lefekvés, vagyis reggel és reggel, este és este között, mivel ez a különbség hirtelen, egyik napról a másikra, az elôzôrôl a mostanira, felszámolódott, egy reggel van, és egy este mindössze, értette meg az ember, legalábbis ô, Korim, akkor, és ez az egy van szétosztva mindenkinek, egy reggel és egy este, egy történet és egy tekintet - csak az a varázslat, az a megrendülés, az az örökkévaló nincsen szétosztva egyáltalán, mivel nincsen többé egyik sem, sôt az ember, mondta Korim, szinte úgy érzi ebben a fájdalmában, hogy csak képzelôdött, és nem is volt soha, soha. Azaz, folytatta megállíthatatlanul, s hangjának idônkénti megbicsaklásából nagyon úgy látszott, hogy gondolatai egy olyan elérzékenyülés felé sodorják, amelyik ellen nem lesz mit tennie, azaz, mondta, neki már nincsenek reggelei és estéi, nincs története, és nincs tekintete sem, neki mindegy, hol van, így hát nincs is voltaképp sehol, azaz, bicsaklott meg újra és újra a hangja, szomorúan jelentheti be, hogy a jövô embere az ô személyében már itt van, mivel ô már a jövôben él, abban a jövôben, ahonnan visszanézve teljességgel lehetetlen beszélni a veszteségrôl, mert beszélni már tulajdonképpen nem lehet semmirôl, mivel minden és azonnal hazuggá lesz ezen a nyelven, de különösen, ha reggelekrôl és estékrôl, de különösen, ha történetekrôl és tekintetekrôl, de különösen, ha varázslatról, megrendülésrôl és örökkévalóról próbál meg újból beszélni valaki. És ez az az állapot, mondta Korim, melyben az ô számára, aki világosan látja, hogy nem természetfeletti erôknek, nem isteni ítéletnek, hanem az emberek egy páratlanul undorító keverékének kell tulajdonítsa ezt a világunkban beállt tragikus fordulatot, nem marad hátra más, mint arra használni ezt a beszédet, most, hogy befejezte, amire még lehet, az átokra ugyanis, a legkönyörtelenebb és a legfeloldhatatlanabb átokra, arra, hogy ha már a valóság erre képtelen, legalább az átkozódó nyelv ereje teremtsen meg egy olyan birodalmat, ahol a szavak súlyától e példátlanul visszataszító emberfajta alatt beszakad a föld, ahol rájuk omlik az ég, ahol minden fejükre olvasott rontás eléri ôket. Megátkozza tehát, mondta indulattól remegô hangon, megátkozza az aljast és az elvetemültet, hogy leszáradjon a húsa, és a csontja porrá omoljon, megátkozza egyszer, és megátkozza ezerszer, hogy készüljön fel, és romoljon meg, és bolyongjon ifja, árvája, özvegye a földön, amiként bolyongjon elôttük ô is, éhezve és szorongva, a sűrű sötétben örökre elhagyatva. Megátkozza, mondta, akin soha nem fogott, és soha nem fog az átok, megátkozza a bizalom gonosztevôit, megátkozza a jéghideg sunyit a gyôzelemben és a vereségben, és megátkozza a gyôzelmet és a vereséget is. És megátkozza a kegyetlent, az irigyet és az erôszakost, és megátkozza mindezt a gondolatban, megátkozza az alantast és az alantas örökös diadalát, és a silányat, az álnokot meg a becstelent. Legyen átkozott a világ, mondta elfulladva, a világ, ahol nincs Mindenható és nincs végítélet, ahol nevetséges minden átok és átkozódó, s ahol a dicsôség ára csak a hitványság lehet. És a legfôképpen, mondta, legyen átkozott a véletlen pokoli gépezete, mely miközben fenntartja mindezt, le is leplezi, legyen átkozott tehát még a fény is, mely azzal, hogy bevilágítja, meg is mutatja: csak egyetlen világ van, s e világon kívül nincsen más semmi. De a legeslegfôképpen, mondta, az ember legyen az átkozott, az ember, aki e világ s e gépezet uralmát élvezi, hogy hamissá zülleszthette dolgaink lényegét, s hogy ezt a hamis lényeget legmélyebb törvényünkké megtehette. Itt már, rázta meg keserűen a fejét, minden hazug, hazug és hazug, és ez a hazugság annyira átjárta már a lelkek legeldugottabb csücskét is, hogy várakozásnak, reménynek tényleg nincs helye, ezért, ha mégis eljön, mondta, ami soha nem jön el, ha mégis lesz egyszer újra és megint, akkor ô, Korim, azt üzeni ennek a fajnak, hogy nem, ne várjanak a kegyelemre, hanem osonjanak el, hogy ne bízzanak a feledésben, mert az ô számukra nem lesz feledés, és ne javuljanak meg, és ne térjenek meg, mert a megjavulásból és a megtérésbôl ôk biztosan ki lesznek zárva, mert az ô számukra nincsen semmiféle megbocsátás, csak emlék és büntetés, mert ôtôlük rossz még a jó is, pusztuljanak ki, azt üzeni nekik, rohadjanak ki, és pusztuljanak, hiszen épp elég, hogy a nyomuk, az a felejthetetlen nyom, úgyis, mindörökre, itt marad. A férfi nem bólintott, nem rázta meg a fejét, nem csinált egyáltalán semmit, legalábbis semmi olyat, amibôl arra lehetett volna következtetni, hogy figyel Korim szavaira, s most a tudatában volna bárminek is. Ugyanakkor azonban annak sem adta semmi jelét, hogy mindennek az ellenkezôje volna igaz, vagyis hogy nem figyelt ezekre a szavakra, és hogy nem volt, és nincs a tudatában semminek. Annyit lehetett csupán megállapítani, hogy az ô oldalán maradt minden változatlan, csak cigarettázott tovább, fújta kifelé lassan a füstöt, tekintete mintha a pult élének változatlanul ugyanazon a pontján nyugodott volna, s ahogy fújta, fújta maga elé ugyanabban a vékony sugárban, most ez a füst... éppen csak úgy ... felcsapódott a pult oldaláról és a tetejérôl, épp csak úgy föl, nagyjából a férfi fejmagasságáig, ott pedig mintha megállt volna, egyszerűen ott maradt egyetlen gömbbe gomolyodva, s nagyon lassan úszni, lebegni kezdett a férfihoz vissza, az arca felé. Egy darabig nem lehetett pontosan érteni, mi történik, a füstgömb megállt, a férfi pedig maradt mozdulatlan, aztán egyszer csak, nagyon lassan, ez a füstgömb elkezdett úszni tovább, körbeölelte, mint egy felhô a hegytetôt, a férfi fejét, és ugyanakkor kezdett a tömegébôl veszíteni is. Legalább egy teljes perc kellett hozzá, hogy világossá legyen, miért, hogy ugyanis a férfi megpróbálta az egészet visszaszívni, azaz mindazt, amit az elébb kifújt, és ami egy gömbbe összeállt, azt most visszairányította a tüdejébe, és ez, nyilván a levegôvétel helyesen megválasztott mértéke miatt, nemcsak hogy sikerült, hanem ragyogóan, maradéktalanul sikerült, és a füstgömb anélkül, hogy gömbformájából közben széjjellebegne, tömegébôl veszítve csak, tényleg eltűnt a feje körül, visszaáramlott a száján át a tüdejébe, hogy aztán persze hamarosan egy vékony sugárban újra megjelenjen.

Meh... öhhely... fomkesz... lômah... - mondta ekkor Korim.

Vagyis hogy most öt helyen fogja keresztüllôni magát, elôre szeretné közölni, hogy összesen öt lövést fog leadni, vagyis ötöt fog beleereszteni magába, és megmondja ôszintén, elôre nem készült rá, hogy hol és mikor, de úgy gondolja, most és itt a legalkalmasabb, nincs miért keresni erre a célra egy külön idôt és egy külön helyet, ez itt éppen megfelel, végül is elmondott mindent, neki nincs mit keresnie többé, ô a maga részérôl ezzel befejezi. Egyet a baltenyérbe, mondta, egyet a ballábfejbe. Egyet a jobblábfejbe, és egyet, ha menni fog, a jobbtenyérbe. Az utolsót, az ötödiket pedig... mondta, majd megszakította a mondatot, és már nem is fejezte be, hanem jobbjával elengedte az üres poharat, benyúlt kabátja külsô zsebébe, és elôhúzott egy revolvert. Kibiztosította a zárat, a balkezét felemelte, egészen fel, a feje fölé, majd alulról odaillesztette a revolvert, és meghúzta a ravaszt. A kezet valóban átszakította a golyó, s az két neon között belecsapódott a mennyezetbe, Korim azonban úgy csuklott össze és terült el a pult alatt a padlón, mintha a lövedék nem is a kezébe, hanem a fejébe hatolt volna bele. Hátul a boxban mintha villám sújtott volna le a nagy csattanásra. A koldusforma pár rémülten felpattant, elôször magukat tapogatták végig, mert azt hitték, talán ôrájuk lôttek, aztán megigazították a nadrágot, ruhát, kabátot, és mintha valaki rájuk parancsolt volna, azonnal visszaültek a helyükre. Ijedt szemekkel meredtek a pult felé, de moccanni, azt nem mert egyikük sem, csak ültek dermedten, s látható volt, hogy még nagyon sokáig nem fognak tudni megmozdulni a félelemtôl. Elöl a férfi viszont mégcsak össze sem rezzent a lövésre. A fejét is csak akkor fordította oda, amikor Korim összeesett és elvágódott, s a revolver hármat ugorva a padlón, végül megállapodott a pult tövében. Nézte egy darabig, mégpedig olyan tekintettel nézte, mintha egy fedô esett volna le egy lábosról a konyhakôre, aztán elnyomta a cigarettát a hamutartóban, összegombolta magán a kabátot, megfordult, és lassú léptekkel kiment a büfébôl. Hosszú csend lett a neonok alatt, olyasféle csend, mintha váratlanul minden víz alá került volna, azután a pult mögött a falban lassan résnyire kinyílt egy ajtó, s egy vörös képű, borzas hajú férfi dugta ki rajta a fejét. Egy darabig nem is mozdult el onnan, csak lógatta ezt a fejet az ajtó résén kifelé, majd hogy a zaj nem ismétlôdött meg újra, az ajtót egészen kinyitotta, bizonytalanul tett egy lépést a pult felé - aminek a másik oldalán számára láthatatlanul Korim hevert -, majd nyugtalanul nézelôdvén erre-arra, elkezdte gombolgatni a nadrágja sliccét. „Baj van?!” - kérdezte a nyitva hagyott ajtó mögül egy rekedt nôi hang. „Nem látok semmit...” „Akkor mondom, hogy az utcáról jött! Eredj, és nézd meg!” A férfi megrántotta a vállát, aztán már éppen indult volna ki a pult mögül a bejárat felé, hogy tényleg megnézze, mi is történhetett odakint, hiszen itt bent minden rendben valónak látszott, amikor egyszer csak, még az elsô mozdulat közben szinte, megtorpant, és rámeredt a pult szélén a hamutartóra. Abban a pillanatban abba is hagyta a gombolkozást, a keze egyszerűen ottmaradt az egyik sliccgombon, és szinte lehetett látni, ahogy megvilágosodik neki valami, s ahogy elönti a düh, mert az a vörös feje árnyalatról árnyalatra egyre jobban elvörösödött. „A kurva életbe!” Csak állt mozdulatlanul, és lehunyta a szemét, aztán a keze lassan ökölbe szorult, és egy nagyot csapott ezzel az ököllel a pultra „Mi van?” - reccsent fel nyugtalanul odabent a nô. „A rohadt, kibaszott, kurva életbe! - ingatta a fejét minden egyes szóra a férfi. - Lelépett a disznó! Az van, drága Dettikém, hogy lelécelt a vendégünk, a jó büdös kurva anyját neki! A drága vendég... napok óta az egyetlen komoly... és...” „Nincs a budin?” A férfi láthatóan szinte szédült a dühtôl, bele kellett kapaszkodnia a pultba. „Méghogy pap! - mormolta maga elé. - Méghogy Jeruzsálem! Hogy lehetek ekkora barom?! Egy disznó! Egy egyszerű mocskos kis disznó! Jeruzsálemi pap?! Naná! Én meg a taknyos Pipi néni vagyok a rózsalugasból!” „Béla, azért ne húzd fel magad...! A budiba még meg se...” „Te Detti! - vicsorgott hátra a férfi. - Nekem te ne mondd, hogy a budi meg minden, mikor ez a rohadt szemét disznó ennyire átvert minket! Ez nem hagyott itt egyetlen megveszekedett fillért se, érted?! Itt ivott és evett egy teljes álló nap, és nem fizetett egy huncut krajcárt se, érted te ezt Detti?!” „Értem én, Bélusom, értem én az egészet! - igyekezett az a nô bentrôl, feltehetôen valami ágyból, itt kint lecsillapítani ezt a férfit. - De attól még nem fog bejönni az a rohadt pénz, hogy te itt belehergeled magadat... Nézd meg már végre a budin!” „És még éreztem is valamit - mondta a férfi, s ujjai elfehéredtek a pult szélén. - Még mondtam is magamba, hogy te Béla, nem lehet, hogy ez itt csak hazudozik össze-vissza? Mer hát, már hogy a faszba kerülne ide Je-ru-zsá-lem-bôl egy pap?! Hogy lehet egy ilyen rossz dumát benyalni, te Detti?!” „Béluskám, hát, tényleg most már...” A férfi csak állt imbolyogva, és beletelt vagy egy teljes percbe is, míg el tudta engedni a pultot, akkor kiegyenesedett, végigsimított az arcán, mint aki a keserű vonásokat akarja onnan lesöpörni, aztán már épp indult volna vissza ezekkel a lesöpörhetetlenül keserű vonásokkal a nôhöz, amikor a tekintete megakadt a két karót nyelt kolduson a WC mellett. „Hát, ti meg mi az anyátok mocskos valagát rohadtok még mindig itt?!” Így ordított rájuk, de aztán mintha csak kutyákba rúgott volna bele, és ezzel kész is volna a dolog, az ordítás után nem következett semmi, vagyis anélkül, hogy nekik ment és kikergette volna ôket az utcára, megtört, szomorú emberként lassan visszament a pult mögötti helyiségbe, és halkan becsukta maga után az ajtót.
A büfé újra elcsendesedett.
Korim eszméletlenül hevert a pult tövében.
Hold, völgy, harmat, halál. Késôbb elvitték.