BEKÖSZÖNTÕ A TELJES TÖRTÉNETHEZ

1992. november 22-én éjszaka negyed kettõ, fél kettõ tájban Berlin nyugati fõutcáján, a Kurfürsterdammon mentem egy pfalzburgerstrassei lakás felé. Néztem a középen elhúzó sûrû autóforgalomba, néztem a drága üzletek magányát a kirakatüvegek mögött, néztem a velem szemben gyalogló emberek elszórakozott tekintetébe; s akkor hirtelen elfogott a rémület.
Az ilyen esetekre használjuk azt a fordulatot, hogy egyetlen pillanatig tartott az egész, ám ebben ez esetben a valóság is ez volt: egy pillanatnyi rémület , mindössze ennyi, teljességgel megmagyarázhatatlan okból érkezett, teljességgel megmagyarázhatatlan okból múlt el, s nem maradt utána más, csak egy árnyék bennem, s ebben az árnyékban, a Kurfürsterdamm éjszakai ragyogásával körberakva, egy váratlan, heves, szívszorító vízió: ahogy néhány ember menekül elõre egy idõtlen pusztulásban, s közben leltárba veszi mindazt, amitõl búcsúznia kell.
A Háború és háború címbe mintegy azonnal belefagyva, erre a vízióra támaszkodott a könyv, amit 1992-ben kezdtem el, s mert munka közben úgy éreztem, folyamatosan, évrõl évre fogy azoknak a száma, akiknek egy ilyen vízió s egy ilyen vízió kietlen mélye még mond valamit, 1996-tól megpróbáltam felvenni velük a kapcsolatot. Üzeneteket írtam két éven át, s ezeket az üzeneteket külön-külön mondatokra osztva széjjel, különbözõ irodalmi folyóiratokban jelentettem meg, folyamatosan, mindenki másnak valószínûleg homályos szemmel, nekik azonban, azt hiszem, világosan és félreérthetetlenül. 1998-ban - s akkor már határozottan megnevezvén, kikre gondolok, vagyis kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasóként szólongatva õket - e amolyan utolsó üzenetet küldtem számukra egy levélformában feladott történettel, melyben a jövenndõ fõhõs, egy háborgó lélek, a következõ évre bejelentett regény gyökérzetérõl, kiindulópontjáról szellemérõl adott képet Megjött Ézsaiás cím alatt
1999-ben aztán kiadattam magát a regényt, melynek végét nem a könyv utolsó apján, hanem a valóságban helyeztem el. Egész pontosan s kissé gyermekire fogva a dolgot, a könyv egyszerûen nem viselte el, csak a valóság, hogy valami ezzel a könyvvel befejezõdjék, így hát az úgynevezett befejezés, döntöttem el, át fog tûnni a valóságba, hogy a voltaképpeni vég legalább ott beteljesedhessék. És be is teljesedett, mégpedig a következõ módon: a hõs a végsõ fejezetben azt kéri, hogy élete zárlatát egyetlen mondatban egy emléktáblára véssék fel, s azt helyezzék el egy Mario Merz-szobor közelében egy svájci múzeum falán. Itt, a hõsnek ennél az utolsó kívánságánál ér véget a regény. A valóság azonban csak innen kezdõdik, annak regénybe bevont szereplõi ugyanis - Marie a vonatról s a férje, egy múzeumigazgató s a felesége, valamint Kalotaszegi úr, a teremõr - úgy döntenek, hogy eme utolsó kívánságnak, ha már a fikció szigorú törvényei közt ez nem volt lehetséges, legalább a valóság engedékenyebb szerkezetében tényleg teljesednie kell. Elkészíttetik tehát az emléktáblát, a munkára egy magyar mûvészt, Bukta Imrét kérve fel, belevésetik vele azt a bizonyos utolsó mondatot, felszerelik a szóban forgó múzeum falára, s a táblát 1999. június 27-én vasárnap délelõtt 11-kor, mindannyian összegyûlvén ott, s meghívót küldve az írónak és Mario Merz-nek is, valóban leleplezik. Az ünnepség realitása, s a múzeum falán most már örökre ott függõ tábla, illetve a táblán a hõs s a regény utolsó mondata: itt zárul s szól más hangszereken tovább a Háború és háború, melynek teljes anyagát az egy mondatnyi üzenetektõl a levél szövegén át a regényig s a svájci emléktábla avatás filmanyagáig közli s fogja össze ezzel egyetlen mûvé ez a CDROM - s teljesíti be ezzel kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasóinak tett ígéretét s folytatja így egy párbeszéd történetét velük a szerzõ, remény szerint.

Krasznahorkai László