Négyen vannak benne, fordult oda Korim a zürichi tó partján egy padon a mellette ülô idôs, nyúlszôrkalapos úrhoz, négy, a szívéhez nagyon közel álló ember, most megutaztatta ôket, voltak Amerikában, de visszajöttek, hát, nem egészen oda, ahonnan indultak, de vissza lényegében, és most mielôtt az üldözôi elfognák, mert üldözik nagyon, keres valami helyet, a place, amely alkalmas volna, egy különleges pontot, hogy ne kelljen újra tovább és tovább, mert innen már vele nem jöhetnek, ô Schaffhausenbe megy, de egyedül, a többieknek ki kellene szállni, és úgy is érzi különben, hogy itt ki is lehet – á, derült fel az idôs úr arca erre, akinek Korim szavaiból kivennie eddig láthatóan semmit nem sikerült, á, pödörte meg a bajuszát, most már érti, és sétabotjával két jelet rajzolt a lábuk elé a latyakos hóba, Amerika, mutatott az egyikre, s derûsen mosolyogva húzni kezdett egy vonalat a kettô között, und Schaffhausen, bökött a bottal a másik pontra, majd jelezvén, hogy minden világos, rámutatott Korimra, aztán a bottal az egyik és a másik pontra, s azt mondta elégedetten, Sie-Amerika-Schaffhausen, This is wonderful und Grüessgott, igen, bólogatott Korim is, Amerikából Schaffhausenbe, csak közben ezeket négyen itt kéne hagynia, talán a tó, kapta hirtelen a víz felé a fejét, perhaps the Lake, kiáltotta a váratlan ötlettôl felvillanyozódva, s már fel is pattant, és ott is hagyta a meglepett öregurat, aki aztán értetlen képet vágva egy darabig még a két pontot nézegette a lába elôtt a latyakos hóban, végül a botjával elkaparta ôket, felállt a padról, megköszörülte a torkát, és derûs tekintetét jobbra-balra vetve elsétált a fák között a híd felé.

2.
A város sokkal, de sokkal kisebb volt, mint amilyenbôl érkezett, mégis a legnagyobb gondot a sietség mellett, hogy ne érjék utol, a tájékozódás okozta, már a repülôtéren állandóan eltévedt, aztán meg, amikor a Zürichbe induló gyorsvonatra segítô kezek feltették, két megállóval elôbb szállt le, mint ahol le kellett volna, és így ment ez, folyton elhibázta, folyton eltájolódott, folyton kérdezett, és a zürichiek többnyire készségesen válaszolgattak is neki, már amennyire értették, mit akar, hisz még amikor egy villamossal bejutott a Bellevue Platz-ra, még ott is mindenkitôl azt tudakolta, merre találja a centrumot, mondták neki, hogy ez a centrum, ne keresse, de ô láthatóan nem hitte el, csak topogott ott egy helyben, nagyon idegesen, és masszírozta a nyakát, körözött a fejével, és nem bírt dönteni, aztán mégis, kiválasztott egy irányt, s egy idô után, állandóan hátra-hátranézve, hogy követik-e, egy parkba jutott, kérdezte ott is, hogy revolver?, meg: centrum?, az elôbbit nem értették, de az utóbbira helyeseltek ott is, hogy igen, ez az, erre Korim bosszúsan legyintett, és haladt tovább befelé, végül a park hátsó szegletében észrevett néhány alakot, szakadt ruhák, sötét pillantások, na, látszott rajta a megkönnyebbülés, talán ôk lesznek azok, gyorsan odament hozzájuk, megállt elôttük, és azt mondta, I want to buy a revolver, mire azok egy ideig nem szóltak semmit, csak méregették bizalmatlanul, aztán az egyik megrántotta a vállát, It's O.K., It's O.K., és intett neki, hogy jöjjön utána, de nagyon ideges volt, és nagyon sietett, Korim alig bírt a nyomában maradni, come, come, sürgette az, és szinte szaladt elôtte, aztán egy bozótosban végre lefékezett egy padnál, ketten ültek rajta, vagyis a háttámláján, mert a lábuk az ülôkén volt, az egyik húsz, a másik harminc lehetett, de mind a kettô pontosan ugyanolyan bôrdzsekiben, bôrnadrágban, bakancsban és fülbevalóval, mintha ikrek lennének, és rendkívül idegesek voltak ezek is, folyton járt a lábuk az ülôkén, s a kezükkel megállás nélkül doboltak a térdükön, valamit beszéltek németül, amibôl Korim egy árva szót nem értett, aztán a fiatalabb odafordult hozzá, és azt mondta lassan, tagoltan, hogy two hours here again, és mutatóujjával néhányszor a padra mutatott, hogy két óra múlva? two hours? and here?, kérdezett vissza Korim, it's oké, mondta, it's oké, aber cash, hajolt ekkor az arcába az idôsebbik, dollár oké?, húzódott hátrébb Korim, three hundred dollar, vicsorított rá az, szóval three hundred, érti, bólogatott Korim egyetértôen, rendben, it's all right, és két óra múlva, two hours, here, mutatott ô is a padra, ezzel otthagyta ôket, és elindult vissza a parkba, hamarosan az is feltûnt mögötte, aki idekísérte, pot, pot, pot, pot, suttogta a fülébe folyamatosan, s idônként valami Korim számára érthetetlen jelet rajzolt a tenyerébe, de közben kiértek a parkból, mire a kísérô feladta, és elmaradt – két óra, mondta magának Korim a Bellevue Platz-on, aztán nagy nehezen rábeszélt egy árust, hogy egy szendvicset és egy Colát dollárért adjon el neki, azt megette, megitta, várakozott egy ideig, a villamosokat nézte, ahogy megérkeznek a híd felôl, elfordulnak, s egy szûk utcácskában csikorogva és csilingelve eltûnik mind, majd elindult a híd mellett a tóhoz, és akkor ott hátra-hátrakapva a fejét, nagyon sokáig gyalogolt, oldalt a víz, rajta egyetlen hajó, mellette fák s mögöttük házak, Bellerivestrasse, olvasta egy utcatáblán, de emberrel, ahogy haladt kifelé, egyre ritkábban találkozott, a végén jött valami vidámpark-féle, színes bódék, sátrak, óriáskerék, de minden zárva, ott aztán megfordult, és elindult visszafelé, oldalt újra a víz azzal az egyetlen hajóval, s újra a fák s a házak és egyre több ember és egyre erôsebb szél, majd a Belleveu Platz, s a parkba onnan megint, ahol a pisztolyt s a lôszert egy nejlonzacskóba csavarva kapta meg, mutatták, hogy kell betölteni, kibiztosítani s meghúzni a ravaszt, aztán a nagyobbik eltette a pénzt, és megint rávicsorgott, majd mint valami varázslatban, egy szempillantás alatt elnyelte ôket a föld, Korim pedig mehetett vissza a Bellevue-re, majd át a hídon, hogy a tó túlsó partján egy szélvédett helyen leüljön végre, mert elfáradt nagyon, mondta is egy idôs öregúrnak a pad másik oldalán, hogy alig bírja erôvel, pedig még bírnia kell, hisz ott vannak benne mind a négyen, és ez így nem maradhat, az öregúr meg csak bólogatott, hümmögött, és derûs arccal nézegette, a padjukkal éppen szemben, azt az egyetlen hajót a tavon.

3.
Megy le a Limmat mellett, aztán tovább a Mythen-en a kikötô felé, mert neki, mint dokkmesternek, mikor a parti jegesedés is kárt tehet, a helyzetet feltétlen ellenôriznie kell, azt ugyanis, hogy a téli pihenôre behúzott állóvizes hajók körül a dokknál a megbízott szolgálat a vékony, de esetleg veszélyes jeget tényleg szabályszerûen megcsáklyázza-e, szóval megy, mesélte a lakásához közeli hentesnél az ismerôsöknek, és a szép idôre tekintettel ezúttal végig gyalog, amikor az Arborétum közepénél egyszer csak észreveszi ám, hogy valaki jön a nyomában; egy darabig nem foglalkozik vele, véletlen is lehet, gondolja, épp erre van dolga, ki tudja, nem elképzelhetetlen, csak jöjjön mögötte nyugodtan, ha úgy tetszik, majd lekanyarodik, és eltûnik valahol, csakhogy a fickó, emelte meg a hangját a dokkmester, nem kanyarodik le, és nem tûnik el, és nem tágít, sôt mikor a dokk lejáratához érnek, odaáll elé, és azt mondja neki, Mister Captain, és az ô szolgálati kabátjára mutogatva valami vadidegen nyelven, szerinte különben dánul, elkezd neki hadoválni, mire ô félretolja, és közli vele, hogy vagy mondja angolul, vagy hagyja békiben, erre a fickó nagy nehezen összeszed egy mondatot, amibôl kiderül, hogy hát hajózni akar az istenadta, na, hajózni, feleli erre ô, azt most nem lehet, tél van, magyarázza neki, és ilyenkor megszûnik a vízi közlekedés, de hogy ô mindenképp akar, erôsködik az, és egy csomó dollárt ránt elô a zsebébôl, mondja is neki rögtön, hogy ember, ne erôlködjön, ez nem pénzkérdés, tél van, és ez ellen a dollár nem tehet semmit, csak a tavasz, ez jó, ezt jól megmondta a Gusti, csapott föl már ezen a ponton a nevetés a hentesboltban, de várjanak, csend, intette le hallgatóit a dokkmester, mert akkor már érdekelni kezdte a dolog ôt magát is, és kérdi tôle, hogy egyébként meg mi a jófenét akar a tavon most azzal a hajóval, amire meg azt feleli a fickó, hogy – és most figyeljenek, pillantott körbe a kellô hatás kedvéért egy kis szünetet tartva – hogy rá akar írni valamit a vízre – azt hitte hirtelen, rosszul érti, de nem, képzeljék el, kiderült, hogy a fickó tényleg emiatt akarja az egészet, hogy egy hajóval a vízre ráírjon valamit, atyavilág, csapta össze a kezét, miközben újra kitört a nevetés, hát, persze hogy gondolnia kellett volna rá azonnal, hogy bolond, ahogy ott ágált, ahogy magyarázott, ahogy kalimpált a kezével, a szeme meg, mint valami eszelôs terroristának, csak úgy villogott, igen, már az elég kellett volna legyen neki, hogy átlásson rajta, na, de végül hát, átlátott, s most már kizárólag a mulatság kedvéért, hunyorgott egyre növekvô hallgatóságára a dokkmester, elhatározta, hogy csak kiszedi már belôle, mi az a very important, amit annyira oda kell írjon, és kérdi tôle, hogy na, akkor mi az, mire a fickó elkezdi a hadovát megint, de hát egy szavát nem érteni, pedig akkor már minden elképzelhetô módszert bevetett, hogy a kapitány úr, ahogy nevezte, megértse végre, mutogatta neki kézzel-lábbal, lerajzolta a lábával a hóba, hogy itt van a hajó, kifutnak a kikötôbôl, bemennek középre, és azután úgy haladnak, mint toll a papíron, like a pencil on the paper és egyszerûen ráírják a hajóval a vízre, hogy way that goes out – elôször valami ilyesmivel próbálkozott, s feszülten vizsgálta a dokkmester arcát, érti-e, aztán azt mondta, outgoing-way, de látszott, hogy a másik erre sem reagál, akkor egyezzenek meg abban, javasolta végül, hogy felírják azzal a hajóval, way out, rendben?, kérdezte reménykedve, és belecsimpaszkodott a másik kabátjába, de az ekkor a szó szoros értelmében lerázta magáról, és elindult a dokkba levezetô úton, ô meg, Korim, csak állt, kifogyván az újabb és újabb ötletekbôl, egészen tehetetlenül, s mint aki csupán most hajlandó belátni, mi a szomorú helyzet, utána kiáltotta még, hogy no traffic on the lake?, mire a dokkmester néhány lépés után megállt, odafordult felé, és visszakiáltotta, hogy na, látja, értelmes ember a végén megérti, mert igen, pontosan errôl van szó, hogy ugyanis no traffic on the lake, no traffic on the lake, és ez aztán szemmel láthatóan még sokáig ott visszhangzott Korimban, ahogy elindult a tó mellett visszafelé, mert nagyon lassan ment, mint aki nagyon le van sújtva, a háta egész meggörnyedt, a fejét lehorgasztotta, s ment a Mythen quai-n, s közben azt hajtogatta hangosan maga elé, hogy jó, de akkor jönnek vele mind, akkor jön vele az egész brancs Schaffhausenba.

4.
Megtalálni a Fôpályaudvart most már nem volt olyan nehéz, mivel az utat, amit a villamossal befelé jövet egyszer már megtett, valahogy sikerült megjegyeznie, de bent, mire minden elrendezôdött, mire megértette, hogy a jegyvásárláshoz mindenképp frankot kell váltson, s így jegye lett, s a megfelelô vágányt meglelte, beesteledett, úgyhogy a szerelvényen, amire felszállt, alig akadt utas, különösen olyan nem, aki Korimnak megfelelt, Korimnak ugyanis kellett valaki, ez jól látszott rajta, kétszer-háromszor is végigment a kocsikon, szemügyre vette az embereket, csóválta a fejét, mert senki nem tetszett neki, míg végül aztán, mindössze egyetlen lélegzetvétellel az indulás, azaz a vonat legvégén álló kalauz sípja elôtt egy erôsen felhevült, zaklatott utas tûnt fel az utolsó vagonban, egy magas, nagyon vékony, negyven-negyvenöt év körüli nô, aki szinte bevágódott az ajtón, és feldúlt arcára még rá volt írva, milyen megpróbáltatásokat állt ki, hogy ezt a vonatot elérje, s egyáltalán, olyan ember benyomását keltette, aki már nem bízott benne, már reménytelennek látta, de meg kellett próbálnia mégis, és így is tényleg csak az utolsó pillanatban és a csodával határos módon, ráadásul mind a két keze tele csomagokkal, amikkel alig lehetett közlekedni, és a vonat is elindult azonnal, s a mozdony kétszer is nagyot rántott a szerelvényen, amitôl ô, a rengeteg csomaggal meg mindannak súlya alatt, amit ez a hajsza eddig rámért, kis híján elesett, és majdnem beverte a fejét a poggyásztartóba, és nem is segített senki, az egyetlen ember, aki ugyanis segíthetett volna, egy fiatal arab, félrebillent testtartásából ítélve, aludt elöl, úgy látta onnan, ahol épp megkapaszkodott, így azután mást nem tehetett, minthogy a csomagjait ledobta a legközelebbi ülésre, és magát is közéjük vetve csak ült, lehunyta a szemét, és zihált, és sóhajtozott, és percekig így, hogy csak ült, nem mozdult és próbált lecsillapodni, miközben a vonat már a külvárosokban járt – na, Korim nagyjából akkor ért oda az utolsó vagonhoz, s pillantotta meg, amint a csomagjai közt és lehunyt szemmel még, can I help you, sietett oda rögtön, gyorsan felpakolta a poggyásztartóba a bôröndöt, a kézitáskát s a szatyrokat, majd lehuppant vele szemben az ülésre, és mélyen a szemébe nézett.

5.
A rend szeretete a létezés fele, így hát a rend szeretete a szimmetria szeretete, a szimmetria szeretete pedig emlékezés az örökkévalóságra, szólalt meg hosszú hallgatás után, majd látva, hogy az csodálkozva néz rá, megerôsítésül odabólintott útitársának, aztán felállt, az ablakon át a távolodó állomást vizsgálgatta, mintha azt próbálná leellenôrizni, üldözôi ottmaradtak-e, végül visszaült, összehúzta magán a kabátját, és magyarázólag hozzáfûzte: – Egy-két óra, mindössze egy-két óra még.

6.
Az elején egyáltalán nem értette, mit mond, és arra se túl gyorsan jött rá, vajon milyen nyelven beszél neki, ezért aztán, mesélte két nappal késôbb a nô, hogy a pihenésre kibérelt házba a Jura-hegységben ôutána a férje is megérkezett, csak akkor billent el valamerre az egész, amikor egyrészt ô is kifújta magát, másrészt meg, amikor a férfi elôvett a zsebébôl egy darab papírt, s odamutatta neki a nevet, Mario Merz, Schaffhausen, ez volt odaírva, képzelje el, mondta a férjének egész felindultan, pont Merz, aki ôhozzá is annyira közel áll, teljesen elképedt, hogy mi lehet ez, míg lassan kiderült, hogy az illetô nem mondani akar valamit, nem mesélni akar egy történetet, hanem kérdez, hogy tudniillik Schaffhausenben hol találja Merzet, és még ez is félreértésekhez vezetett, mégpedig mulatságos félreértésekhez, mert az illetô Merznek nevezte, amit keresett, és hát Merzet, felelte ô neki emiatt, és most, hogy felidézte a dolgot, mind a két kezét a szája elé kapta, úgy nevetett, hát, Merz-et azt nem Schaffhausenben kell keresnie, hanem Torinóban, Merz, magyarázta neki a nô, ott él, és néha New York-ban, nem is érti tehát, hogy ki ajánlotta neki ezt a Schaffhausent, de Korim csak rázta, rázta a fejét, és mondta, no Torino, no New York, Schaffhausen, Merz in Schaffhausen, de nem jutott eszébe a megfelelô szó, csak nagy sokára, hogy sculpture, sculpture in Schaffhausen, mire a nô szemében ekkor hirtelen fény gyúlt, ó, kiáltott fel, és elnevette magát, I'm so crazy, rázta meg a fejét, hát, persze, van Merz-szobor Schaffhausenben, a schaffhauseni Hallen für die neue Kunst-múzeumban, ott megtalálja, sôt egyszerre kettôt is, ez az, kiáltott fel boldogan Korim, egy múzeum, egy múzeum, és ezzel aztán tisztázódtak is a dolgok, hogy ô mit akar, mit keres, hova megy és miért, mert akkor már azon nyomban elôadta neki a teljes történetet, sajnos, csak magyarul, tárta szét a kezét, mert az angol most valahogy nem megy neki, a nyomában vannak, és nem jutnak az eszébe a szavak, legalábbis alig egy-kettô, úgyhogy egy ideig nem is erôltette, hanem inkább mondta így, hátha a nô valamit ebbôl is kisilabizál, mert Kasserrôl, Bengazzáról, Falkéról és Tootról mesélt, és leírta ôket részletesen, hogy hogy jelentek meg Krétán és Britanniában, hogy hogy volt Rómában és Kölnben, meg hát természetesen a leginkább arról, hogy annyira odanôttek hozzá, hogy már nem tudja ôket elereszteni, mert képzelje el, mondta az útitársnak, napok óta próbálja, de nem megy, és ezt tulajdonképpen csak ma értette meg, a zürichi tónál, the Zürich Lake, á, Zürich Lake, csillant fel a nô szeme az ismerôs szóra, igen, ott, bólogatott Korim, ott lett egyszeriben világos, hogy ez nem fog menni, képtelen így elereszteni ôket, hogy tudja, nincs meg az a kivezetô út, így hát csak ma látta be, hogy vinnie kell ôket magával, oda, ahová ô maga megy, Schaffhausenbe tehát, komorodott el az arca, a Hallen für die neue Kunstba, segítette ki a nô, és erre aztán egymásra nevettek.

7.
Úgy hívják, Marie, hajtotta meg a fejét kedvesen a nô, és egy csodálatos férje van, ôt gondozza, ápolja, védi, segíti, és tulajdonképpen ez teszi ki az életét, az ô neve pedig, mutatott magára Korim, my name is, mondta, György, Gyuri, á, akkor esetleg magyar?, találgatta a nô, Korim bólintott, hogy igen, az, ó, Magyarország, mosolygott rá erre a másik, annyit hallott már róla, de oly kevéssé ismeri, hát, meséljen neki egy kicsit a magyarokról, Schaffhausenig végül is van még egy kis idô, magyarok?, kérdezte Korim, s a nô bólintott, igen, igen, mire ô kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelôtt kezdôdött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nô, yes, they died out, erôsítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így tovább, és fôleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltûntek közben, gyôzködte a nôt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen ôszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerû, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklôdésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belôlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nô a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár ôt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyrôl nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség, sajnos, intett a nô kedvesen, ez már abszolúte nem világos neki, úgyhogy Korim abba is hagyta, és megkérte útitársát, írja fel egy papírra a múzeum pontos nevét, s miután ez megtörtént, s ô eltette a papírt, elhallgatott, és csak nézte a nôt, ahogy barátságos, érzékeny tekintetét le nem veszi róla, és lassan mesél neki valamit, hogy Korim megértse, de Korim nem értette meg, mert szemmel láthatóan kikapcsolt, csak nézte a nôt, a kedves arcot, aztán az apró állomások fényeit, ahogy jönnek és mennek egymás után.

8.
A schaffhauseni állomás órája tizenegy harminchetet mutatott, és Korim ott állt az óra alatt; a peron teljesen kihalt volt, mindössze egyetlen árva vasutas látszott egy pillanatra – az, amelyik a forgalmi tárcsával a kezében fogadta és továbbengedte a vonatot –, de ô is tényleg csupán egy pillanatra, mert mielôtt Korim elszánta magát, és odalépett volna, már el is tûnt azzal a forgalmi tárcsával együtt a szolgálati helyiség ajtaja mögött; csend lett, az óra kattogott a feje felett, s a peronon végigvágott egy éles szélroham, akkor kijött az állomás elé, de ott se volt egy teremtett lélek sem, úgyhogy nekieredt a városnak, és addig ment, míg fel nem fedezett egy taxit egy szálloda elôtt; a taxis már aludt a kormányra borulva, ezért meg kellett egy kicsit kocogtatnia az ablaküveget, mire az végre felriadt, kinyitotta az ajtót, ô benyújtotta a papírt a múzeum nevével, a taxis megnézte, mogorván bólintott, aztán intett neki, hogy rendben van, szálljon be, elviszi – és így esett, hogy alig tíz perccel a megérkezése után már ott is állt egy nagy, sötét, néma épület elôtt, megkereste a bejáratot, leellenôrizte, hogy oldalt a táblán ugyanaz a név szerepel-e, mint a papíron, aztán elment balra, majd vissza a bejáratig, utána jobbra a sarokig, ahol az imént kiszállt, végül elkezdte körbejárni, mint aki felméri az egészet, s közben a nyakát masszírozva le nem vette a szemét az ablakokról, és nézte, és nézte ôket, mint aki valami fényt keres rajtuk, valami villanást, árnyalatot, lebbenést, valamit, ami elárulhatja, hogy odabent van még némi élet, aztán újból visszaért a bejárathoz, és határozottan megzörgette az ajtót, és zörgetett és zörgetett, de nem történt semmi, és a biztonsági ôr odabent meg mert volna esküdni, hogy mindez éjfélkor történt hajszálpontosan, éppen bepityegte a zsebrádiója az asztalon a tizenkettôt, és azonnal meghallotta a zörgetést, azt nem mondja, hogy rögtön az elsô pillanatban tudta, mit kell tennie, mert egy kicsit megzavarodott, tudniillik még soha nem zörgettek se éjfélkor, se késôbb, mióta ô itt szolgálatban van, éjszaka? valaki? a bejáratnál?, gondolta de már ott is volt, és egy résnyire a kaput kinyitotta, ami azonban ezután történt, mesélte másnap reggel, mikor a kihallgatás után hazament, az annyira meglepte, hogy tényleg nem tudta, mit tegyen, mert a legegyszerûbb, ô tudja jól, az lett volna, ha azonnal, annak rendje-módja szerint elhajtja azt az illetôt, de az a néhány szó, amit a beszédjébôl megértett, hogy sculpture, hungarian, mister direktor és New York, valahogy elbizonytalanította, mert hirtelen belehasított az agyába, hogy mi van, ha csak neki nem szóltak, és éppen hogy várni kellett volna ezt az illetôt, mi van, mondta a tejeskávéját szürcsölgetve, ha ô elkergeti, mint valami csavargót, és akkor reggel kiderül, hogy nem, nem jól döntött, mert az illetô mondjuk híres mûvész, és várták, csak késett, és mondjuk se szállása, se egy telefonszáma, mert mondjuk elvesztette, mert mondjuk elveszett ráadásul a poggyásza is a gépen, amelyik késett, és abban volt mindene, hányszor, de hányszor megesett már ilyesmi ezekkel a mûvészekkel, legyintett sokat sejtetôen az anyjának a biztonsági ôr, úgyhogy becsukta a kaput, és gondolkozott, hogy ô bizony se elküldeni, se beengedni a múzeumba nem fogja, a direktor urat, hát, már éjfél elmúlt, mégsem hívhatja fel, akkor viszont mit csináljon, mit csináljon, töprengett, s ment vissza a helyére, amikor hirtelen az eszébe jutott az egyik teremôr, a Kalotaszegi úr, na, ôt, éjfél ide, éjfél oda, fel fogja hívni, határozta el, és már kereste is a számot a dolgozói névjegyzékben, Kalotaszegi úr elôször is magyar származású, tehát ô legalább megérti, mit beszél itt összevissza ez az illetô, majd ôt idehívja, ô kikérdezi a pasast, és akkor együtt döntenek, mi legyen a teendô vele, Herr Kalotaszegi, mondta neki a telefonban, nagyon sajnálja, hogy zavarnia kell, de érkezett itt egy illetô, valószínûleg egy magyar mûvész, de ô semmit sem tud az egészrôl, és amíg valaki nem beszél vele, ô nem tudja, mit tegyen, egy szavát se érteni, csak azt, hogy talán szobrász, talán New Yorkból jön, és talán magyar, és mondogatja állandóan, hogy mister direktor, mister direktor, úgyhogy ô egyedül, ugye, nem döntheti el, a pokolba tudta volna küldeni, mesélte másnap reggel a teremôr a direktorának, kizárólag altatóval bír aludni, és ha elalszik, és utána felébresztik, akkor aznap éjjel már képtelen még egyszer visszaaludni, felcsöngette éjfélkor, és behívta a múzeumba, hát, mit képzel ez?!, bevallja, az volt az elsô gondolata, hogy nem megy ô bizony sehova, mégiscsak felháborító, hogy egy olyan súlyos alvászavarban szenvedôt, mint ôt, éjfél elmúlt, és felcsöngetik, de akkor mondja az ôr a direktor úr nevét, hogy ez a fickó a direktor urat emlegeti, hát mégse akarta már megkockáztatni, hogy esetleg abból, hogy ô nem segít, másnapra valami nagy galiba támad, ezért hát összeszedte magát, lenyelte a mérgét, mert mégiscsak éjfél, felöltözött, és bejött a múzeumba, és jó, és nagyon jó, és el nem tudja most még mondani, milyen fantasztikus, hogy így esett, mert a direktor úr ismeri ôt, nem szereti a nagy szavakat, de élete egyik legdöbbenetesebb éjszakája következett, és aminek ô itt ma fél egytôl mostanáig a véletlen tanúja lett, az annyira felkavarta, hogy még most sem bír megnyugodni, s mivel még nagyon az élmények, a teljességgel felfoghatatlan élmények hatása alatt áll, az is lehet, hogy nem fogja mindjárt megtalálni a megfelelô szavakat, ezért eleve elnézést kér, de hát nagyon, de tényleg nagyon össze van törve, tulajdonképpen nincs is teljesen magánál, és a mentségére csak az szolgálhat, hogy egy perce nem volt még, hogy valami távolságot vegyen fel a történtekkel szemben, sôt egyenesen olyan érzése van, ahogy leültek itt az igazgatói irodában, mintha még nem is ért volna véget, s kezdôdhetne elölrôl az egész azzal, hogy megérkezik – nem sokkal fél egy után lehetett, bekopogott a kapun, az ôr kijött, és még egyszer elmagyarázta a dolgot, közben az illetô, ahogy az ôr nevezte, maga is odajött, addig ugyanis a bejárattól úgy tíz-tizenöt méterre várakozott, s az emeleti ablakokat figyelte, odajött, ô bemutatkozott, mire az annyira megörült, hogy magyarul szóltak hozzá, hogy egy szó nélkül megölelte, ami természetesen nagyon meglepte ôt, hisz elszokott már az elmúlt évtizedekben, mióta Schaffhausenben él, az efféle heves és túlméretezett érzelemkitörésektôl, úgyhogy eltolta magától, és megmondta a nevét, meg hogy kicsoda, és hogy segíteni akar, ha tud, mire az szintén bemutatkozott, dr. Korim Györgynek hívják, mondta, majd elôadta, hogy egy nagyon nagy út végsô állomásához érkezett, s hogy alig tudja kifejezni az örömét, hogy éppen most, a számára sorsdöntô éjszakán a problémáját egy magyarral és magyarul oszthatja meg, s akkor elárulta, hogy egy magyarországi kisváros levéltárosaként egy, az ô személyének a jelentôségét messze meghaladó ügyben New Yorkba ment, s most nem sokkal ezelôtt egy félelmetes üldözés után onnan érkezett, mert a célja Schaffhausen, a Hallen für die neue Kunst, és azon belül is Mario Merz világraszóló mûve, ami állítólag itt benn van valahol, mutatott az épületre az illetô, igen, válaszolta ô, valóban van náluk két Merz-alkotás az elsô emeleten, de akkor már látnivaló volt, hogy az illetô egész testében reszket, nyilván átfázott már a várakozásban, így aztán kihívta az ôrt, és azt javasolta neki, engedélyezze, hogy a meghallgatást bent folytassák, mivel idekint erôsen fúj a szél, az ôr beleegyezett, úgyhogy bementek az épületbe, magukra húzták a portásfülke ajtaját, leültek az asztalhoz, és Korim belekezdett, és nagyon messzirôl kezdte – kéri, vetette közbe az igazgató, hogy amennyire ez lehetséges, foglalja össze tömören, igen, bólintott a teremôr, mindent megtesz, hogy tömör legyen, de a történet annyira szövevényes, s ráadásul olyan friss az egész, hogy az ember nem tudja még, mi a lényeges és mi a lényegtelen, egy azonban biztos, pillantott fel az igazgatóra, nézte ezt az illetôt, vékony, magas, középkorú ember, kicsi, kopasz fej, lázasan csillogó szem, hatalmas, elálló fülek, és tudta ugyan, azonnal tudta, amint beültek a portásfülkébe, hogy bolond, azt viszont nem, hogy néhány perc alatt akkor vajon mivel nyerte meg, mivel megnyerte, maga mellé állította, és levette a lábáról, mert akkor már világos volt, hogy ha bolond is, de nem zavaros handabandázó, hanem oda kell figyelni rá, hisz a története vezet valahová, és így minden egyes szavának jelentôsége van, mégpedig drámai jelentôsége, amelynek, a drámának ugyanis, ettôl kezdve ô maga is, érezte meg, a szereplôje lett, Herr Kalotaszegi, vágott ismét közbe az igazgató, kéri, hogy a mindkettejükre váró kötelezettségek miatt fogja tényleg egy kicsit rövidebbre, ha lehet, igen, természetesen, bólogatott bûntudatosan a teremôr, szóval elmesélte a történetét attól a magyarországi kisvárostól kezdve, ahogy egy nap a munkahelyén, a levéltárban egy rejtélyes kéziratra lelt, egészen addig, hogy fogta ezt a kéziratot, elment New York-ba, miután, direktor úr, ez az ember felszámolta mindenét, eladta a lakását, eladta az ingóságait, otthagyott mindent, a környezetét, a munkáját, a nyelvét, a hazáját, és elment meghalni New York-ba, direktor úr, és hihetetlen labirintuson s egy meg nem nevezett borzalmon át, amelyrôl egyáltalán nem volt hajlandó beszélni, végül ide vetette egy véletlen, hogy tudniillik hallott valamit, és ezt hangsúlyozná, valamit egy szoborról, pontosabban látta egy fényképen ezt a szobrot, és elhatározta, hogy megnézi a valóságban is, mert beleszeretett, ez az ember, direktor úr, mondta a teremôr, a szó szoros értelmében beleszeretett Merz úr mûvébe, és el akart tölteni benne egy órát, mit akart?, hajolt elôre az igazgató hitetlenkedve, egy órát el akart tölteni benne, ismételte meg a teremôr, amihez természetesen nem adhatta a hozzájárulását semmiképpen, egy teremôrnek, próbálta meg neki elmagyarázni, nem áll a módjában ilyesmi, tehát az illetô kérését elutasította, de a történetét meghallgatta, és a történet, mint ahogy ezt most a direktor úr látja is nyilván rajta, leteperte ôt, legyûrte benne az ellenállásnak, a tiltakozásnak még a gondolatát is, mert bevallja, hogy miközben hallgatta, egy idô után úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve, mivel biztos volt benne, hogy az illetô nem a levegôbe beszél, ô Schaffhausenbe tényleg mint élete utolsó állomására érkezett, egy magyar, egy kis szerencsétlen, akinek van a fejében valami rögeszme, hogy azt a Magyarországon talált kéziratot, miután lenyûgözônek találta, továbbítja az örökkévalóságba, érti, direktor úr?, kérdezte a teremôr, azért ment az illetô New York-ba, mert azt gondolta, az a világ közepe, és a világ közepében akarta befejezni a dolgát, tudniillik a kézirat továbbítását, ahogy neki, a teremôrnek kifejezte, az örökkévalóságba, fogott egy számítógépet, az egész kéziratot beírta az Internetre, és ezzel készen is volt, magyarázta neki az illetô, az Internet, hajtogatta néhány órával ezelôtt a portásfülke asztalánál, az eddigi legbiztosabb út az örökkévalóságba, hát, ez volt a rögeszméje, hajtotta le a fejét a teremôr, meg hogy mindenképpen meg kell halnia, mivel az ô számára értelmét vesztette az élet, ezt, pillantott ismét a direktor szemébe a teremôr, nagyon hangsúlyozta, állandóan mondogatta, hogy kizárólag ôróla van szó egyedül, csak az ô számára vált értelmetlenné az élet, és ez kristálytisztán áll a fejében, viszont közben ama kézirat szereplôi túlságosan is a szívéhez nôttek, magyarázta az illetô, és ez az egyetlen, ami nem kristálytiszta neki most, mondta, hogy mit csináljon ezekkel a szívéhez nôtt alakokkal, ugyanis nem tágítanak tôle, mintha jönni akarnának vele, valami ilyesmit mondott, de ennél pontosabban nem beszélt, és pontosan nem árulta el, mire készül, csak tett még egy-egy kísérletet, hogy legalább láthassa Merz úr mûvét, amit neki, a teremôrnek, természetesen el kellett hárítania, majd reggel, csillapította folyton, nincs reggel, felelte erre Korim, aztán megfogta a kezét, a szemébe nézett, és így szólt, Kalotaszegi úr, két kérése volna ebben az esetben, az egyik, hogyha beszél a direktor úrral, és a direktor úr majd esetleg valamikor beszél a Merz úrral, akkor a direktor mondja meg neki, Merz úrnak feltétlenül, hogy rajta, Korimon, a szobra nagyon segített, mert amikor már azt hitte, nem, akkor az utolsó pillanatban még volt hova mennie, és ezt nagyon melegen, szívbôl köszöni neki, és kéri, mondják meg, hogy ô, Korim György Magyarországról mindig úgy fog gondolni rá, hogy a drága Merz úr, ez volt az egyik kérése, a másik pedig, és lényegében ezért ül ô most itt, mutatott magára a teremôr, hogy engedélyezzenek a számára egy táblát "Merz úr múzeumának a falán" valahol, átadott egy nagy rakás pénzt, mesélte a teremôr, hogy ebbôl készíttessék el, és csavaroztassák föl, és majd véssék rá egyetlen mondatban, mi történt vele, azt is leírta egy papírdarabra, mondta a teremôr, hogy mi legyen az a mondat, és odacsúsztatta neki, hogy lélekben így, indokolta Korim, ott maradhasson Merz úr közelében, a többiekkel együtt a lehetô legközelebb, ekképpen magyarázta a dolgot, egy tábla tehát, direktor úr, és itt a pénz, és itt a cédula, nyújtotta át az asztalon, de ô, akkor még, amikor a Kalotaszegi elôadta neki, hihetetlenül zûrzavarosnak találta az egészet, mesélte az igazgató a rendôrökkel szinte egy idôben érkezô feleségének az irodában, ugyanakkor volt benne, mondta, valami azonnal megragadó, és hát, valóban tragikus, úgyhogy kezdte kikérdezni a teremôrt, újra végigment a teljes történeten, és igyekezett összeilleszteni a Kalotaszegi-féle beszámolóban a még szanaszét álló darabokat, azzal az utolsó jelenettel, ahogy ez a Korim elköszön a teremôrtôl, és kimegy – és sikerült is valamennyire, és össze is illesztette, és a történet csakugyan lélegzetelállító és megrendítô, ismerte el, bár istenigazából az gyôzte meg végérvényesen, amikor bekapcsolta a számítógépet, megnézte a történetben emlegetett Alta Vistában, s meggyôzôdött róla a saját szemével, hogy egy War and War cím alatt az a kézirat valóban létezik, és megkérte Kalotaszegit, hogy fordítsa le neki az elsô mondatokat, és azok a mondatok még abban a hevenyészett fordításban is olyan szépek, olyan lenyûgözôek voltak, hogy mire ô, mutatott a feleségére, megérkezett, már döntött, már eldöntötte, mit csinál, és hát miért múzeumigazgató ô, ha nem azért, hogy ilyen döntést hozzon egy ilyen éjszaka után, hogy ugyanis amint a rendôrökkel befejezte, azonnal nekilát, és a teremôrrel együtt kiválasztja a megfelelô helyet a falon odakint, mert úgy határozott, jelentette ki, hogy az a tábla fel fog kerülni a falra, egy egyszerû tábla, amin ott áll majd, mi történt Korim Györggyel az utolsó órán, amin ott lesz az a cédulára írt mondat szó szerint, mert ez az ember megérdemli, hogy náluk, egy tábla szövegében békét találjon, ô, eresztette le a hangját az igazgató, akinek a vég Schaffhausenben volt,

A szerzô köszönetet mond felbecsülhetetlen segítségükért Joachim Sartoriusnak, Budai Györgynek, Dönhoff bárónônek, a Wissenschaftskolleg zu Berlinnek, a Böll-Stiftungnak, Barbara Richternek, Tóth Istvánnak, Vágvölgyi B. Andrásnak, Yorgos Theodorakisnak, Marie-Luise Flammersfeldnek, Egon Ammannak, Antje von Gräwenitznek, Szörényi Lászlónak, a Civitella Ranieri Centernek, Seres Sturm Róbertnek, Beke Tibornak, Hermann Istvánnak, Fekete Lászlónak, Szulovszki Istvánnak, Tarr Bélának, Bukta Imrének, Urs Rausmüllernek és feleségének, Krasznahorkai Gézának, Nagy Árpádnak, Flora Manzonettónak, Székely Annának és Sárának, Madár Lajosnak, Tom Orsosnak, Ambrus Istvánnak, Kovács Bencének, dr. Máriásnak, Török Tamásnak és Szônyi Zsuzsának, Hafner Zoltánnak, Mario Merznek, Allen Ginsbergnek