KIRA VAN LIL

Nagy szeretettel üdvözlöm Önöket ma reggel, ezen a szép vasárnapi reggelen, ezen az ünnepi eseményen, nagyon örülök, hogy résztvehetünk ezen az ünnepi eseményen.

Egy leleplezésrõl lesz szó, egy bronztábla leleplezésérõl, mely egy regényhõsre emlékeztet bennünket, mely regényt Krasznahorkai László írta,
aki Magyarországról érkezett hozzánk, s akit nagy szeretettel köszöntünk, valahol itt van a közelben, a hátsó sorokban. Vele együtt érkezett Bukta Imre, akinek valahol itt kell lennie. Igen, ott!
Neki köszönhetjük a tábla tervezését és kivitelezését. Itt van közöttünk a magyar konzulátus küldötte, és mint a Schaffhausen-i kanton képviselõje, Giesel elnök úr, Thomas Voirle, a városháza nevében.
A Magyarországról érkezett Fehér György úr a Magyar Televíziótól, aki majd dokumentálni fogja ezt az eseményt.

Zürich-bõl érkezett Egon Ammann úr és Flammersfeld asszony, õk jelentetik meg németül a Frankfurti Könyvvásárra a regényt, amelynek kapcsán egy felolvasó estet rendezünk mi magunk is, itt a Hallen für neue Kunst-ban.
És itt van köztünk Urs Raussmüller úr, a múzeum igazgatója, és kedves felesége Christen Raussmüller asszony, s végezetül egy nagyon fontos személyiség, Béla Kalotaszegi úr, õ a mi múzeum õrünk, aki a többiekkel együtt elmeséli nekünk,
mi történt itt ezzel a regényhõssel, aki tájékoztatni fogja Önöket arról, hogy miért állítunk itt fel egy emléktáblát.

Nagyon köszönöm, hogy eljöttek, az esemény után szeretettel várok mindenkit a második emeleten Mario Merz úr mûve mellett egy kis apero-ra. Nagyon köszönöm.

EGON AMMANN

A feleségemmel néhány nyugodt napra vágytunk, mire nekem eszembe jutott Schaffhausen, ez a paradicsomi hely, ahol itt van a Fischerzunft, az Eisenbibliothek, és mindenek elõtt a Hallen für neue Kunst.
Azt javasoltam hát, hogy utazzunk el ide. A feleségem nagyon örült az ötletnek. Õ már egy nappal elõttem megérkezett, az éjszakát barátoknál töltötte, s amikor másnap reggel én is Schaffhausenbe értem és találkoztunk, elmesélte, mi is történt. Nagyon különös történet volt. Így kezdõdött…


MARIE-LOUISE FLAMMERSFELD

Az utolsó pillanatban érkeztem a csomagommal a zürichi pályaudvarra, ahol egy rendkívül izgatott férfi segített a beszállásnál. Aztán leült velem szemben. Furcsa figura volt: magas, szikár, nagyon kis fejjel és nagy fülekkel. Valahogy mégsem volt antipatikus. Elkezdett beszélni hozzám egy érthetetlen nyelven, nemsokára észrevettem, hogy magyarul. Megértettem néhány állandóan ismétlõdõ szót is: szöveg, kézirat, Internet, New York, majd: Merz, Schaffhausen, iglu és cím, aztán lassan rájöttem, hogy egy címet akart tõlem megtudni. Felírtam neki egy cédulára, hogy Mario Merz, iglu, Schaffhausen, Hallen für neue Kunst. Nagyon boldog volt és hálás. Aztán megérkeztünk. Ezt meséltem el másnap a férjemnek.


EGON AMMANN

Furcsa, gondoltam, miközben néhány szó megragadt bennem: szöveg, ez volt az egyik, aztán Internet és kézirat. Ki lehet ez, mi lehet ez? Ráadásul a feleségem meséli el mindezt… Szöveg, kézirat, Internet – csupa számomra izgalmas szó. Mit csinál az ember, ha ismeri Christl és Urs Rausmüllert, és azért jött a városba, hogy megnézze a Hallen für neue Kunst-ot? Telefonál. Déltájban felhívtam hát Urs Rausmüllert, aki ugyancsak elmesélt nekem egy történetet


URS RAUSMÜLLER

Bizonyára csodálkoznak, mi folyik itt, és hogyan függ össze mindez. A részleteket ráadásul csak a teremõrtõl, Bélától fogjuk megtudni. Én azt mondom el, nekem mi volt a dolgom. Egyik reggel nagyon korán felhívtak, hogy a gyorsan jöjjek ide. A múzeumban hatalmas felfordulás volt, és rendõrség emberei izgatottan elmeséltek egy hihetetlen történetet. A történetet most nem akarom elmesélni, csak azt a két kérést, ami engem érint belõle.
Egy magyar levéltáros elindult Gyuláról, hogy egy számára fontos dolgot elintézzen. Elutazott a világ centrumába, ahogy õ hitte, New Yorkba. Ott el is végezte a feladatát: feltett egy nagyon fontos kéziratot az Internetre. Eközben azonban látott néhány fotót Schaufhausenbõl egy igluról, melyet egy Merz nevû mûvész készített.
Miután ekkor már úgy érezte, hogy élete legfontosabb feladatát elvégezte, eljött Schaffhausenbe, hogy úgy legutolsó kívánsága is beteljesülhessen: eltölthessen egy órát Mario Merz egyik iglujában. Õrült történet.
Késõ este érkezett meg, az utolsó vonattal, mégis megpróbálta a lehetetlent: eltölteni azt az az órát az igluban. Hiába: nem sikerült neki.
A biztonsági õrnek eszébe jutott, hogy van egy magyar munkatársunk, Béla, aki bizonyára szót tud érteni ezzel az éjfél utáni látogatóval, aki el is mesélte történetét. Béla a következõ két kérést továbbította nekem: mondjam meg Mario Merznek, hogy ezek az igluk számára valami hihetetlenül fontossá váltak, mert a kilátástalan helyzetben New Yorkban volt hova mennie, egy célt adtak, és köszönetképpen mondjam el a drága Merz úrnak, milyen sokat jelentettek neki, Korimnak ezek az igluk.
A második kérés pedig az volt, hogy az igluknak a közelében szeretne maradni, kerülhessen egy tábla erre az épületre, egy tábla, amire az õ utolsó mondata legyen felírva, hogy gondolatban örökre mellettük maradhasson.
Rendkívül bántott, hogy nem engedélyezhettem ezt a látogatást. Sokszor eszembe jutott a dolog. Ellenõriztem, amit mondott, megnéztem a kéziratot az Interneten, az elsõ mondatokat le is fordíttattam Bélával, és meg voltam hatva. És elhatároztam, hogy megcsináltatom a táblát. Ma ennek leleplezésére kerül sor.


CHRISTL RAUSMÜLLER

Az én szerepem elég korlátozott ebben a történetben. Hallottam ugyan a reggeli telefonhívást, de továbbaludtam. Mikor felébredtem, azonnal telefonáltam a Hallen für neue Kunstba. A férjemmel beszéltem, aki azt mondta, hogy azonnal jöjjek, mert tragikus dolog történt. A múzeumban nagy felfordulást találtam. Megható volt Béla viselkedése, akit évek át alig hallottunk beszélni, mert rosszul tud németül.
Meghatóan viselkedett a férjem is, akit mélyen megérintett az ügy, és elhatározta, hogy megcsináltatja a táblát. Gondolkodni kezdtünk, és úgy döntöttünk, hogy egy magyar mûvésznek kellene elkészítenie. Így jutottunk el Bukta Imréhez.
És most Béla elmondja, mi is történt.


KALOTASZEGI

A legszívesebben a pokolba küldtem volna Hölgyeim és Uraim, mivel kizárólag altatóval tudok aludni, és ha elalszom és utána felébresztenek akkor aznap éjjel már képtelen vagyok még egyszer visszaaludni, éjfélkor csöngetett fel és behívott a múzeumba, hát mit képzel ez?! bevallom, az volt az elsõ gondolatom, hogy nem megyek bizony sehova, mégiscsak felháborító, hogy egy olyan súlyos alvászavarban szenvedõt, mint én, éjfél elmúlt, és felcsöngetik, de akkor mondja az õr a direktor õr nevét, hogy ez a fickó a direktor urat emlegeti, hát mégse akartam már megkockáztatni, hogy esetleg abból, hogy nem segítek, másnapra valami nagy galiba támad, ezért összeszedtem magam, lenyeltem a mérgemet, mert mégiscsak éjfél, felöltöztem és bejöttem a múzeumba, és jó, és nagyon jó, és el nem tudom még mondani, milyen fantasztikus, hogy így esett, mert a direktor úr ismer engem, nem szeretem a nagy szavakat, de életem egyik legdöbbenetesebb éjszakája következett, és aminek én ma fél egytõl mostanáig a véletlen tanúja lettem, az annyira felkavart, hogy még most sem bírok megnyugodni, s mivel még nagyon az élmények, a teljességgel felfoghatatlan élmények hatása alatt állok, az is lehet, hogy nem fogom mindjárt megtalálni a megfelelõ szavakat, ezért eleve elnézést kérek, de hát nagyon, de tényleg nagyon össze vagyok törve, tulajdonképpen nem is vagyok teljesen magamnál, és mentségemre csak az szolgálhat, hogy egy percem nem volt még, hogy valami távolságot vegyek fel a történtekkel szemben, sõt egyenesen olyan érzésem van, mintha még nem is ért volna véget, és kezdõdhetne elõrõl az egész azzal, hogy megérkezik – nem sokkal fél egy után lehetett, bekopogtam a kapun, az õr kijött, és még egyszer elmagyarázta a dolgot, közben az illetõ, ahogy az õr nevezte, maga is odajött, addig ugyanis a bejárattól úgy tíz-tizenöt méterre várakozott, s az emeleti ablakokat figyelte, odajött, én bemutatkoztam, mire az annyira megörült, hogy magyarul szóltak hozzá, hogy szó nélkül megölelt, ami természetesen nagyon meglepett, hisz elszoktam már az elmúlt évtizedekben, mióta Schaffhausenben élek, az efféle heves és túlméretezett érzelemkitörésektõl, úgyhogy eltoltam magamtól, és megmondtam a nevemet, meg hogy ki vagyok, és hogy segíteni akarok, ha tudok, mire az szintén bemutatkozott, dr. Korim Györgynek hívják, mondta, majd elõadta, hogy egy nagyon nagy út végsõ állomásához érkezett, és hogy alig tudja kifejezni az örömét, hogy éppen most, a számára sorsdöntõ éjszakán a problémáját egy magyarral és magyarul oszthatja meg, s akkor elárulta, hogy egy magyarországi kisváros levéltárosaként egy, az õ személyének jelentõségét messze meghaladó ügyben New Yorkba ment, s most nem sokkal ezelõtt egy félelmetes üldözés után onnan érkezett, mert célja Schaffhausen, a Hallen für die neue Kunst, és azon belül is Mario Merz világraszóló mûve, ami állítólag itt benn van valahol, mutatott az épületre az illetõ, igen, válaszoltam, valóban van nálunk két (bocs, de nem több?) Merz-alkotás az elsõ emeleten, de akkor már látnivaló volt, hogy az illetõ egész testében reszket, nyilván átfázott már a várakozásban, így aztán kihívtam az õrt, és azt javasoltam neki, hogy a meghallgatást bent folytassuk, mivel idekint erõsen fúj a szél, az õr beleegyezett, úgyhogy bementünk az épületbe, magunkra húztuk a portásfülke ajtaját, leültünk az asztalhoz, és Korim belekezdett, és nagyon messzirõl kezdte – és a történet annyira szövevényes,s ráadásul olyan friss az egész, hogy az ember nem tudja még, mi a lényeges és mi a lényegtelen, egy azonban biztos, néztem az illetõt, vékony, magas, középkorú ember, kicsi kopasz fej, lázasan csillogó szem, hatalmas, elálló fülek, és tudtam ugyan, azonnal tudtam, amint beültünk a portásfülkébe, hogy bolond, azt viszont nem, hogy néhány perc alatt akkor vajon mivel nyert meg, mivel megnyert, maga mellé állított, és levett a lábamról, mert akkor már világos volt, hogy ha bolond is, de nem zavaros handabandázó, hanem oda kell figyelni rá, hisz a története vezet valahová, és így minden egyes szavának jelentõsége van, mégpedig drámai jelentõsége, amelynek, a drámának ugyanis, ettõl kezdve én magam is, éreztem meg, a szereplõje lettem,.szóval elmesélte a történetét attól a magyarországi kisvárostól kezdve, ahogy egy nap a munkahelyén, a levéltárban egy rejtélyes kéziratra lelt, egészen addig, fogta ezt a kéziratot, elment New Yorkba, miután Hölgyeim és Uraim ez az ember felszámolta mindenét, eladta a lakását, eladta az ingóságait, otthagyott mindent, a környezetét, a munkáját, a nyelvét, a hazáját, és elment meghalni New Yorkba, Hölgyeim és Uraim és hihetetlen labirintuson s egy meg nem nevezett borzalmon át, amelyrõl egyáltalán nem volt hajlandó beszélni , végül ide vetette egy véletlen, hogy tudniillik hallott valamit, és ezt hangsúlyoznám valamit egy szoborról, pontosabban látta egy fényképen ezt a szobrot, és elhatározta, hogy megnézi a valóságban is, mert beleszeretett, ez az ember, Hölgyeim és Uraim, a szó szoros értelmében beleszeretett Merz úr mûvébe, és el akart tölteni benne egy órát, egy órát el akart tölteni benne, amihez természetesen nem adhattam a hozzájárulásomat semmiképpen, egy teremõrnek, próbáltam meg neki elmagyarázni, nem áll módjában ilyesmi, tehát az illetõ kérését elutasítottam, de a történetét meghallgattam, és a történet letepert, legyûrte bennem az ellenállásnak , a tiltakozásnak még a gondolatát is, mert bevallom, hogy miközben hallgattam, egy idõ után úgy éreztem, hogy mindjárt megszakad a szívem, mivel biztos voltam benne, hogy az illetõ nem a levegõbe beszél, õ Schaffhausenbe tényleg mint élete utolsó állomására érkezett, egy magyar, egy kis szerencsétlen, akinek van a fejében valami rögeszme, hogy azt a Magyarországon talált kéziratot, miután lenyûgözõnek találta, továbbítja az örökkévalóságba, fogott egy számítógépet, az egész kéziratot beírta az Internetre, és ezzel készen is volt, magyarázta nekem az illetõ, az Internet, hajtogatta néhány ür
Val ezelõtt a portásfülke asztalánál, az eddigi legbiztosabb út az örökkévalóságba, hát, ez volt a rögeszméje, meg hogy mindenképpen meg kell halnia, mivel az õ számára értelmét vesztette az élet, ezt nagyon hangsúlyozta, állandóan mondogatta, hogy kizárólag õróla van szó egyedül, csak az õ számára vált értelmetlenné az élet, és ez kristálytisztán áll a fejében, viszont közben ama kézirat szereplõi túlságosan is a szívéhez nõttek, magyarázta az illetõ és ez az egyetlen, ami nem kristálytiszta neki most, mondta, hogy mit csináljon ezekkel a szívéhez nõtt alakokkal, ugyanis nem tágítanak tõle, mintha jönni akarnának vele, valami ilyesmit mondott, de ennél pontosabban nem beszélt, és pontosan nem árulta el, mire készül, csak tett még egy-egy kísérletet, hogy legalábbb láthassa Merz úr mûvét, amit nekem mint teremõrnek természetesen el kellett hárítanom, majd reggel,csillapítottam folyton, nincs reggel, felelte erre Korim, aztán megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és így szólt, Kalotaszegi úr, két kérésem volna ebben az esetben, az egyik, hogyha beszél a direktor úrral, és a direktor úr majd esetleg valamikor beszél a Merz úrral, akkor a direktor mondja meg neki, Merz úrnak feltétlenül, hogy rajta, Korimon a szobra nagyon segített, mert amikor már azt hitte, nem, akkor az utolsó pillanatban még volt hova mennie, és ezt nagyon melegen, szívbõl köszöni neki, és kéri, mondják meg, hogy õ, Korim György Magyarországról mindig úgy fog gondolni rá, hogy a drága Merz úr, ez volt az egyik kérése, a másik pedig, hogy engedélyezzenek a számára egy táblát 'Merz úr múzeumának a falán valahol, átadott egy nagy rakás pénzt, hogy ebbõl készíttessék el, csavaroztassák föl, és majd véssék rá egyetlen mondatban, mi történt vele, azt is leírta egy papírdarabra, hogy mi legyen az a mondat; és odacsúsztatta nekem, hogy lélekben így, indokolta Korim , ott maradhasson Merz úr közelében, a többiekkel együtt a lehetõ legközelebb, és az igazgató úr elkészíttette a táblát, felcsavaroztatta, amin egy mondatban ott áll, mi történt vele, mert az igazgató úr azt mondta, ez az ember megérdemli, hogy nálunk, egy tábla szövegében békét találjon, õ, akinek a vég Schaffhausenben volt,

URS RAUSMÜLLER

Nagyon köszönöm! Ez csodálatos volt. Nagyon köszönöm! Szabad kérnem, hogy most hát leplezze le nekünk a táblát?