1.
Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?

2.
Hét gyerek fogta körül a vasúti felüljáró közepén, félkörben, guggolva, a korlátnak szinte nekiszorítva ôt, éppen úgy, mint egy félórával ezelôtt, amikor megtámadták, hogy kirabolják, pontosan úgy, csak hát mostanra már senki nem akarta se megtámadni, se kirabolni, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a kiszámíthatatlan következmények miatt az effélét, mint ô, megtámadni és kirabolni ugyan lehet, de nem érdemes, mivel valószínûleg tényleg nincsen semmije, amije viszont van, az meg beláthatatlan teher, így aztán, mikor ez – Korim kusza, viharos, de a számukra "tulajdonképpen rohadtul unalmas" monológjának egy bizonyos pontján – lassan eldôlt, nagyjából azon a ponton különben, ahol az fejének az elvesztésérôl kezdett beszélni, akkor nem álltak fel, nem hagyták ott, mint egy bolondot, hanem maradtak úgy, ahogy voltak, és azért, amiért jöttek, félkörben, guggolva, mozdulatlanul, mert közben lassan rájuk esteledett, mert az alkonyat ipari csöndjében leereszkedô sötét elnémította ôket, s mert ez a rezzenetlen, szótlan állapot fejezte ki amúgy is a legmélyebben figyelmüket, melynek, hogy Korim kiúszott belôle, egyetlen tárgya maradt csupán: a sínek odalent.

3.
Nem kérte senki, hogy beszéljen, azt akarták, hogy adja oda a pénzt, ennek ellenére ô nem adta oda, hanem azt mondta, nincsen, és beszélt, elôbb akadozva, késôbb gördülékenyebben, végül leállíthatatlanul, de beszélt, és jól láthatóan azért, mert megijedt a hét gyerek szemétôl, vagy ahogy aztán saját maga fedte fel: mert a gyomra összerándult a félelemtôl, és neki, mondta, ha a gyomrát a félelem elkezdi szorítani, feltétlenül beszélnie kell, sôt mivel nem múlt el ez a félelem, mert nem lehetett tudni, van-e náluk fegyver, egyre jobban belesodródott ebbe a beszédbe, azaz egyre inkább belesodródott abba, hogy mindent elmeséljen nekik, mindent végre, valakinek, hiszen amióta titokban – és az utolsó pillanatban! – nekiindult "a nagy útnak", mint nevezte, azóta nem váltott szót senkivel, egyetlen szót sem, mert túl veszélyesnek ítélte, meg nem is nagyon lett volna kivel, minthogy útközben olyannal nemigen akadhatott össze, aki ártatlan lett volna, vagy akitôl nem kellett tartania, tudniillik neki senki nem volt elég ártatlan, és neki mindenkitôl tartania kellett, mert ô, mondta még az elején, mindenkiben ugyanazt az embert látja, azt, aki közvetlenül vagy háttérszerûen, de kapcsolatban áll az üldözôivel, valamilyen közeli vagy távoli, de kétségbevonhatatlan összeköttetésben azokkal, akik szerinte minden lépésérôl tudnak, csak épp ô a gyorsabb, mesélte késôbb, "legalább egy fél nappal" mindig gyorsabb, mint azok, viszont az idôpontok és a helyszínek futó gyôzelmeinek áraként: tényleg egyetlen szót sem senkivel, csak most, félelembôl, a félelem természetes nyomása alatt életének egyre fontosabb területeire térve, bizalmas és egyre bizalmasabb, mély és egyre mélyebb betekintést adva így, hogy megvesztegesse ezzel, hogy maga felé fordítsa ôket, hogy támadóiból egész egyszerûen kimossa a támadót, s hogy meggyôzze mind a hetet: valaki itt nem pusztán megadta magát, hanem ezzel a megadással támadóinak szinte elébe sietett.

4.
Kátrányszag volt a levegôben, émelyítô, átható, tömény kátrányszag mindenütt, és ezen nem segíthetett az erôs szél sem, mert ez a szél, mely egyébként már csontig átjárta ôket, ezt a szagot csak felcsapta és körbekergette, de nem tudta kicserélni másra, hiszen az egész környéken, kilométereken át, s fôleg itt, a keletrôl beérkezô és rögtön legyezôélekként szétfutó sínek torkolata meg a hátuk mögül idelátszó rákosrendezôi teherpályaudvar között, ebbôl volt a levegô, ebbôl a kátrányszagból, amelyrôl aztán végül is elég nehezen lehetett megmondani, hogy a lecsapódott korom meg füst, a száz- és százezer átdübörgô szerelvény, a szennyes talpfák, zúzalékkövek és a sínek acéljának szaga mellett mi mindent foglalt még össze, ám kétségkívül nem csupán ezeket, hanem más, rejtettebb, épp csak körülírható vagy egyenesen megnevezhetetlen elemeket is, köztük az emberi hiábavalóságnak azt az irdatlan terhét bizonyosan, amit abban a száz- és százezer szerelvényben errefelé hordott át az innen, a felüljáró magasából nézve végképp ijesztô céltalansággá egybeállt milliónyi hánytató akarat, mint ahogy bizonyosan táplálta a kietlenségnek, az elhagyatottságnak, a kísérteties, üzemi dermedtségnek az a lebegô szelleme is, mely évtizedek alatt záródott rá lassan erre a tájra, s amelyben Korim igyekezett most elhelyezni önmagát, ô, aki menekültében eredetileg – észrevétlenül, gyorsan, hangtalanul – csak át akart menni a túloldalra, hogy folytassa útját a város feltételezett középpontja felé, most meg, mondhatni, be kellett rendezkednie a világnak ezen a huzatos, hideg pontján, megkapaszkodnia – korlát, járdaszegély, aszfalt, fém – a szemmagasságból jelentôsebbnek tûnô, amúgy persze véletlen részletekben, hogy így azután egy vasúti felüljáró, ez itt pár száz méterre a rákosrendezôi teherpályaudvar elôtt, a világ egy nem létezô szeletébôl a világ egy létezô szeletévé, új életének, vagy mint maga fogalmazott késôbb, "ámokfutásának" egyik fontos korai állomásává váljon, egy felüljáró, amin különben, ha nem tartóztatják föl, csak vakon átsiet.

5.
Hirtelen kezdôdött, nem volt felvezetés, sejtelem, elôkészület, ráfutás, pontosan a negyvennegyedik születésnapjának egy adott pillanatában csapott le rá a felismerés, és rögtön iszonyú fájdalmasan, éppen úgy, ahogy ôk heten csaptak le rá itt a felüljáró közepén az elôbb, mondta, éppen olyan váratlanul és elôre megjósolhatatlanul, ült egy folyóparton, ahol különben is néha, mert nem volt kedve hazamenni az üres lakásba pont a születésnapján, ült, és tényleg hirtelen, beléhasított, mesélte, hogy szent isten!, semmit nem ért az egészbôl, hogy jaj, jaj, jaj, semmirôl semmi fogalma nincs, hogy Jézus Mária, nem érti a világot, és már attól megrettent, hogy így fogalmazódik meg benne a dolog, a közhelynek, a banalitásnak, az émelyítô naivitásnak ezen a színvonalán, de hát errôl volt szó, mondta, egyszeriben borzasztó ostobának látta önmagát negyvennégy évesen, egy üres, buta hólyagnak, ahogy negyvennégy éven át értette a világot, miközben pedig, látta be akkor ott a folyónál, nemhogy nem értette, hanem egyáltalán nem értett semmit az egészbôl, amibôl az volt a legrosszabb, hogy negyvennégy éven át azt hitte, érti, holott nem értette, ez volt a legrosszabb azon a születésnapi estén, egyedül a mellett a folyó mellett, a legrosszabb, mert ráadásul ezzel a felismeréssel nem járt együtt az, hogy na, akkor viszont most már érti, mivel nem egy új tudást kapott ezzel cserébe azért a másikért, hanem valami ijesztô bonyolultságot, ha ettôl kezdve a világra gondolt, márpedig azon az estén iszonyú mélyen gondolt a világra, és gyötörte magát, hogy megértse, de nem ment, csak egyre áttekinthetetlenebb lett az a bonyolultság, már az volt az érzése, hogy annak a világnak, amelynek a megértésével annyira kínozza magát, ez a bonyolultság az értelme, hogy a világ tehát azonos a saját bonyolultságával, már éppen itt tartott, és nem adta fel, amikor pár napra rá észrevette, hogy valami baj kezd lenni a fejével.

6.
Akkor már hosszú évek óta egyedül élt, mesélte a hét gyereknek maga is guggolva és hátát a korlátnak nekiszorítva a felüljárón átsüvítô novemberi szélben, egyedül, mondta, mert a házassága a Hermész-ügy miatt már korábban tönkrement (s csak a kezével intett, hogy majd késôbb elmondja, ez mi volt), utána pedig annyira "összeégette magát egy nagyon heves szerelemben", hogy elhatározta, soha többé, nônek még a közelébe se soha többé, ami persze nem jelentett teljes elszigeteltséget, mert mindig voltak egy-egy nehéz éjszakára nôk, nézett Korim a gyerekekre, meg hát azzal együtt, hogy lényegében véve egyedül, természetesen a levéltári munkája miatt munkakapcsolatban, a szomszédai miatt szomszédkapcsolatban, az utcai közlekedés miatt utcakapcsolatban, a bevásárlások és a kocsmák miatt bevásárlás- és kocsmakapcsolatban állt különbözô emberekkel, s így tovább, végül is, most visszagondolva, mondta, nagyon sok embernek maradt a közelében, ha ennek a közelségnek a legtávolabbi sarkában is, elég soknak, míg csak nem maradoztak el tôle ezek is, nagyjából attól az idôszaktól fogva, mikor a levéltárban, a lépcsôházban, az utcán, a bevásárlásnál és a kocsmákban lassan kénytelen volt beszámolni róla, hogy sajnos azt hiszi, el fogja veszíteni a fejét, mert amikor megértették, hogy nem képletesen, átvitt értelemben gondolja a dolgot, hanem valóban úgy, ahogyan mondja, vagyis hogy a nyakáról a fejét, sajnos, valószínûleg el fogja veszíteni, akkor, mintha valami égô házból menekülnének, szinte elrohantak mellôle, és nagyon gyorsan felszámolódott körülötte minden, és ô ott állt, mint egy égô ház, hiszen kezdték azzal, hogy elhúzódtak tôle, és nem szólították meg a levéltárban, folytatták úgy, hogy nem fogadták a köszönését, és nem ettek vele egy asztalnál, míg végül, ha meglátták az utcán, kikerülték, értik?, kérdezte Korim a hét gyerektôl, ha meglátták, hogy jön, kikerülték az utcán, ez érintette a legfájdalmasabban, tette hozzá, fájdalmasabban, mint ami a nyakcsigolyáin történt, mivel éppen ebben az állapotában lett volna a legnagyobb szüksége valami együttérzésre, mondta, és látszott rajta, hogy a legszívesebben a lehetô legapróbb részletekig folytatná a dolgot, mint ahogy látszott a hét gyereken is, hogy nekik aztán hiába, mert ôk heten már úgysem feleltek volna semmire, nem is érdekelte ôket az egész, különösen attól a ponttól, hogy "a fószer a feje elvesztésébe belekezdett", mint késôbb másoknak beszámoltak róla, na, az nekik "annyi" volt, mondták, összenéztek, a legidôsebb egyetértôen odabólintott a többinek, ami valami olyasmit jelentett, hogy "hagyjuk, nem éri meg", aztán csak guggoltak tovább szótlanul, és a sínek torkolatát figyelték, néha, mikor egy-egy tehervonat elzakatolt alattuk, valamelyik megkérdezte, mennyi még, mire mindig ugyanaz, a legidôsebb mellett az egyik szôke, az órájára nézett, s csak annyit mondott, majd szól, ha itt lesz az ideje, és addig viszont kuss.

7.
Ha Korim tudta volna, hogy a döntés, és éppen ez, megszületett, ha észrevette volna ezt az odabólintást, akkor persze semmi sem úgy történik, ahogy történt, de nem tudta, mivel nem vette észre, s láthatóan magában egész másképp értelmezte a dolgokat, mint ahogy azok voltak, neki ugyanis a helyzet – itt guggolni a szélben ezekkel a gyerekekkel – egyre nyugtalanítóbbá vált, éppen azért, mert nem történt semmi, és nem derült ki semmi, vagy hogy tényleg mit akarnak, és hogy akarnak-e valamit egyáltalán, neki magyarázatot kellett találnia, miért nem engedik el, vagy miért nem hagyják ott, ha egyszer meggyôzte ôket, hogy nincs pénze, és fölösleges az egész, magyarázatot kellett volna, és ô meg is találta, csak a hét gyerek felôl nézve nem a helyes magyarázatot, mert a számára, aki pontosan tudta, mennyi pénz van bevarrva kabátja jobb szárnyába, ennek a mozdulatlanságnak, ennek a némaságnak, annak, hogy nem csinálnak semmit, és nem történik semmi, egyre nagyobb és egyre félelmetesebb jelentôsége lett, ahelyett, hogy a személyét tekintve egyre kisebb és egyre megnyugtatóbb jelentôsége lett volna, ezért aztán, miközben minden pillanat elsô felében arra készült, hogy felugrik és rohanni kezd, addig ugyanazoknak a pillanatoknak a végén már maradt, mint aki pont ezt akarja, és beszélt, mint aki a dolgoknak még csak az elején tart, azaz egyszerre volt készen a menekülésre és a maradásra, de dönteni mindig a maradás mellett döntött, félelembôl persze, többször is közölvén, mennyire jólesik neki, hogy a legbizalmasabb körbe kerülve végre meghallgatják, ahol neki van is mit mondania, sôt voltaképpen elképesztô sok mondanivalója van, mert az, ha most belegondol, mondta, tényleg a szó szoros értelmében elképesztô, mi mindent kell elmesélnie ahhoz, hogy világos legyen: szerdán, vagyis pontosan most nem tudja, hány, de úgy harminc-negyven órával ezelôtt jött el az a sorsdöntô nap, amikor megértette, hogy neki kell vágjon tényleg a "nagy útnak", amikor megértette, hogy minden, Hermésztôl az egyedüllétig, az ô számára egy irányba tart, amikor megértette, hogy valójában már úton is van, mert minden elrendezôdött és minden összeomlott, azaz ôelôtte minden elrendezôdött, és ôutána minden összeomlott, ahogyan az, mondta Korim, az efféle "nagy utaknál" a dolgok rendje szerint valószínûleg lenni is szokott.

8.
Lámpa csak a feljáró és a levezetô lépcsôk felett égett, az újra meg újra rájuk csapó széltôl egy-egy sivár, borzongó kúpban eresztve le a fényt, a kettô közt vagy harmincméternyi távon a felüljáró összes többi neonja mind ki volt verve, így aztán oda, ahol ôk guggoltak, világosság már végképp nem jutott; mégis: egymást pontosan érzékelték, amiként az ég sötét, irdatlan tömegét is a kiütött neonok miatt, az eget, mely most önmagának ezt a sötét, irdatlan, csillagoktól reszketô tömegét akár ebben az alattuk szétterült óriás vasúti tájban is visszatükrözve láthatta volna, ha reszketô csillagjai és a sínek közé szórt számtalan szemaforpár tompa vöröse között lehetett volna valami kapcsolat; de nem volt kapcsolat közöttük, hisz nem volt közös rend, és nem volt közös összefüggés, csak külön rend és külön összefüggés fent és lent és mindenütt, mert vakon nézett egymásra csillag és szemaforerdô, és vak volt egymásra a létezés minden nagy tétele, vak a sötétség és vak a ragyogás, de vak a föld és vak az ég, hogy eképpen végül egy magasabb nézet elveszett tekintetében a tágasságnak egy halott szimmetriája jöjjön létre, s benne persze középen egy parányi folt: ahogy Korim... a felüljárón... meg a hét gyerek.

9.
Komplett bolond, mesélték másnap a környéken valakinek, a figura, az abszolúte komplett bolond volt, egyszerû szalajtott hülye, mondták, akit azonban mégiscsak ki kellett volna nyírni valahogy, mert az ilyennél sohasem lehet tudni, nem köp-e mégis, végül is mindenkinek látta az arcát, tették aztán hozzá már egymás között, megjegyezhette, milyen ruhát, cipôt, és a többit viseltek akkor délután, igen, látták be másnap, ki kellett volna nyírni, csakhogy idejében senki nem gondolt rá, mindenki tök nyugodtan dekkolt fent a felüljárón, mert minden rendesen elô volt készítve odalent, csak nézték a torkolat felett a sötét vidéket, vártak a hatnegyvennyolcas elsô jelére a távolból, hogy akkor viszont rögtön lerohanjanak a töltéshez, elfoglalják a helyüket a bokrok mögött, és elkezdôdjön a tánc, szóval senki, jegyezték meg, senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezúttal a játék másképp is végzôdhet, másképp, azaz teljes gyôzelemmel, pedig az a legnagyobb, a tökéletes találat, vagyis a halál, ami után persze még egy ilyen pali is egyértelmû veszély, mert megszólalhat, mondták, megszólalhat teljesen váratlanul a nagy hisztériában a zsaruknak, és mindez azért alakult így, és ôk azért gondolkodhattak ezen a módon, mivel egyáltalában nem figyeltek, nem, különben rájöhettek volna, hogy éppen ô aztán igazán nem jelenthetett semmiféle veszélyt a számukra, hisz azt sem tudta késôbb, hogy egyáltalán történt-e itt valami hatnegyvennyolc tájban, ô ugyanis egyre mélyebbre merült a félelmében, és a félelme miatt az elbeszélésében, amelynek, mi tagadás, már az elsô pillanattól fogva tényleg nem volt semmiféle szerkezete, semmi olyasmi, amivel figyelmet kelthetett volna maga iránt, csak ritmusa és... teltsége, mert egyszerre akart elmondani mindent, mivelhogy minden egyszerre volt meg benne is, ami történt vele, amire rájött, az egyetlen egésszé állt össze azon a bizonyos szerda reggelen, harminc vagy negyven órával ezelôtt, innen kétszázhúsz kilométerre egy utazási irodában, amikor már éppen rákerült volna a sor, és megkérdezte volna, mikor megy a legközelebbi járat Budapestrôl, és mennyiért, mikor tehát a pultnál hirtelen megérezte, hogy ezt itt nem szabad megkérdeznie, s hogy ugyanabban a pillanatban meg is lásson valamit a pult reklámfalának tükrözôdésében, a Járási Ideggondozó két emberét ugyanis, két emberséges idiótának álcázott, valójában két, még a bôre pórusain is szimpla agressziót párologtató úgynevezett gondozónôt, a háta mögött, a bejáratnál.

10.
A Járási Ideggondozó emberei, mondta Korim, sohasem magyarázták el neki azt, amiért elkezdett odajárni, hogy tudniillik az egész rendszer, a fejgyámtól a ligamentumig, végül is hogyan mûködik, nem adtak magyarázatot, és azért nem, mert nem tudtak volna, mert nem értettek belôle semmit, mert a fejükben valami egészen leírhatatlan sötétség uralkodott, csak bámultak elôször, mint borjú az újkapura, aztán meg úgy tettek, mintha maga a kérdés volna ostoba, s egyúttal jele, kézzelfogható bizonyítéka az ô ôrültségének, már maga az, hogy ilyesmivel jön, néztek egymásra jelentôségteljesen, és egy icipicit bólintottak, már az elég beszédes, ugye, aztán valamivel elütötték a dolgot, aminek természetesen az lett az egyetlen következménye, hogy többé nem tett fel erre vonatkozó kérdéseket, hanem, miközben rendületlenül cipelte tovább a hátán az egész problémát, nekiállt saját maga megfejteni, mit is jelent akkor az a bizonyos fejgyám, és mit is jelent akkor az a bizonyos ligamentum, hogy miképpen fest is akkor tehát ez a kritikus összeillesztés, sóhajtott fel Korim, hogy miképpen is van, ahogyan az ô koponyáját gerincoszlopának a legfelsô csigolyájára egyszerûen ráakasztották, már ha belegondolt akkoriban, mondta most, hogy a nyakszirtcsontízei beleékelôdnek a fejgyámjába, már ahogy rágondolt, hogy a saját koponyáját a ligamentumokkal odaerôsítették a gerincoszlopához, és ez az, ami az egészet tartja, már a puszta képtôl, hogy látja ezt a belsôt, mialatt rágondol, végigborsózott a háta, és végigborsózik ma is, mert az elég rövid vizsgálódás és elég rövid önmegfigyelés után is nyilvánvaló volt, hogy ez az illesztés egyike a legleheletfinomabb, a legérzékenyebb, a legsérülékenyebb és a legvédtelenebb illesztéseknek a szervezetben, s hogy akkor következésképp itt is van a baj, ennél az összeillesztésnél kezdôdött, állapította meg, és ennél az összeillesztésnél fejezôdik is be, mert ha a röntgenfelvételekbôl az orvosok nem voltak képesek valami érdemlegeset kiolvasni, és hát ez történt, akkor ôelôtte viszont egy percig nem volt kétséges, mikor már valamennyire beásta magát a vizsgálat és az önmegfigyelés egy kicsit is mélyebb rendjébe, hogy igen, a fájdalom bizony hogy ide, erre a kapcsolódási, erre a beékelési pontra, a fejgyám és a nyakszirtcsont eme találkozására mutat, ezért ide is kell magától értetôdôen minden figyelmet összpontosítani, vagy a ligamentumokra, akkor ezt még nem tudta pontosan, ezt még nem, amit azonban pontosan tudott, amit a napról napra, hétrôl hétre, hónapról hónapra növekvô nyaki és háti fájdalmon át egyértelmûen érzékelt, az az volt, hogy a folyamat elkezdôdött, és halad elôre megfékezhetetlenül, és az egész aztán, tárgyilagosan nézve, mondta, a koponya és a gerincoszlop közötti viszony végleges megromlásához, végsô soron tehát, egyáltalán nem képletesen szólva – mert miért?, mutatott a nyakára Korim, majd talán ez a vékony kis bôrnye tartja meg?! – a fej elvesztéséhez fog elkerülhetetlenül elvezetni.

11.
Egy, kettô, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc pár sínt lehetett odalent összeszámolni a felüljáró tetejérôl, és ôk heten nem is igen tehettek mást, mint hogy ezeket számolgatták, és tekintetüket újra meg újra ezeken vezették végig a torkolat felé a piros szemaforok fényétôl is épp csak átsejlô sötétben, mást nemigen, míg várták, hogy a hatnegyvennyolcas feltûnjön végre a távolban, mert a feszültség, mely a korábbi nyugalom után mindannyiuk arcára hirtelen ki lett írva, a hatnegyvennyolcas megérkezésén kívül már semmi egyébre nem vonatkozott, a fószerrel ugyanis, ahogy az elsô pár kísérlet után végérvényesen nevezték a másnapi élménybeszámolókban, a fószerrel kapcsolatos kezdeti remények, hogy kirablásával a várakozás percei még jobban múlnak, odalettek már sarokba szorításának elsô negyedórája után, és még ha akartak sem lettek volna képesek akár csak egyetlen szavára is odafigyelni abban a továbbgyûrûzô, végtelen monológban, amit az itt, a kör közepén, a korlátnak szorítva, leállíthatatlanul nyomott, mert csak nyomta, nyomta, mesélték másnap, ôk meg egyszerûen kikapcsoltak, mondták, nem is lehetett volna bírni másképp, mint így, teljesen kikapcsolt aggyal, mivel különben, ha be vannak kapcsolva, fûzték hozzá, akkor már csak azért is ki kellett volna csinálni, hogy az ép eszüket ne veszítsék el, és ôk sajnos ki is kapcsoltak a józan ész kedvéért, viszont így az egész miskárolás is elmaradt, pedig nem kellett volna, hogy elmaradjon, vádolták egymást, pedig nem jó, hogy így esett, ismételték meg többször is, hiszen normális esetben ôk heten tudták a legjobban, mivel jár, ha egy efféle tanú, mint ez, nem tûnik el teljesen, nem beszélve arról, hogy nekik, akik a komolyabb kerületekben "érmetszôkként" már kezdtek nevet szerezni maguknak, a feladat nem lett volna sem igazán új, sem különösebben kockázatos.

12.
Ami rászakadt, rázta meg a fejét még most is hitetlenkedve Korim, az kezdetben szinte felfoghatatlan és szinte elviselhetetlen volt, mert a dolgok bonyolultságának megpillantása és megállapítása után, az elsô szembenézést követôen legelôször is egyetlen rövid menetben le kellett számoljon "betegesen hierarchikus világnézetével", le kellett döntenie "a hamis piramist", meg kellett szabadítsa magát a biztonságos eligazodásnak attól a rendkívül hatásos, de fölöttébb gyermekded délibábjától, hogy a világ az valami fokozhatatlan egész, és ennek az egésznek valami örökállandósága és örökállománya, és ezen az örökállandóságon és örökállományon belül egységes szerkezete, elemeinek szigorú összefüggése, a teljes rendszernek pedig valami határozott iránya, fejlôdése, haladása, sebessége, azaz valami csinos, kerek tartalma van, mindezekre, tényleg már a legeslegelején egyszer s mindenkorra nemet kellett mondjon, hogy aztán jóval késôbb, mondjuk úgy, mondta, hogy a századik lépés felé, helyesbítenie is kelljen azt, amit elsôre e hierarchikus gondolkodásmóddal való leszámolásnak nevezett, de nem azért volt szükség erre a helyesbítésre és leszámolásra, hogy ezzel ezt a piramissá emelkedett, saját értelmét nem tagadó világrendet mint félrevezetôt és helytelent el is veszítse örökre, mert nem, különös, rendkívül különös módon, mondta, nem veszített el semmit, az történt tudniillik, hogy az a bizonyos születésnapi este, az nem a veszteség, hanem a nyereség kiindulópontja lett, mégpedig a szinte felfoghatatlan, a szinte elviselhetetlen nyereségé, hiszen akkor ott, abban a lassú folyamatban a folyópart és a vívódás századik lépése között, rettenetes bonyolultságának megpillantásán át, a világról kitûnt ugyan, hogy nincsen, de az is, hogy viszont az összes rávonatkozó gondolatmenet nagyon is van, sôt hogy a maga ezer és ezer változatában csupán csak így létezik: az ôt, a világot leíró emberi szellem ezer és ezer elképzeléseként, tehát, mondta, mint puszta szó, mint a vizek felett lebegô Ige, vagyis hát, tette hozzá, egyszeriben világossá vált, hogy hiba volt úgy vélekedni, a helyes feltétele a helyes választás, mivel nem választanunk kell, hanem megnyugodnunk, nem választani a helyes és a helytelen között, hanem megnyugodni, hogy nincs ránk bízva semmi, felfogni, hogy egyetlen nagy gondolatrendszer helyessége sem az igazságán múlik, mert nincs mihez hozzámérni, hanem a szépségén, és ez a szépség váltja ki a hitet, hogy e szépség: helyes – ez történt, mondta Korim, ez történt ama születésnapi este és a töprengésnek ama századik lépése közt, a hit mérhetetlen jelentôségének a megértése, annak a régi tudásnak az újbóli belátása, hogy a világot a rávonatkozó hit teremti meg és tartja fenn, s a benne való hit megszûnte törli el, aminek következtében persze, mondta, rögtön valami egészen bénító, iszonyatos gazdagság szakadt rá, mert hát attól fogva tudta, hogy minden, ami volt, megvan ma is, és ô váratlanul egy olyan irdatlan súlyos helyre tévedt, ahonnan jól látni, ó, hát, hogy is kezdje, sóhajtott fel, hát, hogy például ... még mindig van Zeusz, és még mindig él az összes olymposzi isten, hogy az égben még mindig ott van Jahve meg az Úr, mögöttünk pedig a sarkok minden kísértete; hogy nem kell félnünk, és félnünk kell, mert semmi nem vész el nyomtalanul, mivel a nincsnek ugyanúgy megvan a rendszere, mint annak, ami létezik; és még mindig megvan Allah és a lázadó Herceg és a menny összes holt csillaga, de megvan a puszta Föld is a maga istentelen törvényeivel, amiként a pokol borzalmas ténye és a démoni birodalom is: valóság, ezer és ezer világ, mondta Korim, mindegyik külön – fenséges vagy ijesztô – rend szerint, ezer és ezer, emelte fel a hangját, egyetlen hiányzó összefüggésben – így gondolkodott a dolgokról akkor, mesélte most, s mikor eljutott idáig, és újra meg újra végigélte a meglétnek ezt a határtalan bôségét, akkor a fejével elkezdôdött valami, aminek megjósolható kimenetelérôl az imént már beszámolt, talán ezt a gazdagságot, az isteneknek és a múltnak ezt a bizonyos kimeríthetetlenségét nem bírta el, végül is nem tudja, a mai napig nem világos, pontosan hogyan is, mindenesetre a nyaki és a háti fájdalmakkal párhuzamosan hirtelen elkezdett: felejteni, tételrôl tételre, válogatás nélkül, szabálytalanul és rohamsebesen, elôbb csak azt, hogy hova tette a kezében tartott kulcsot, és hogy melyik oldalon fejezte be tegnap az olvasást, aztán hogy mi történt három nappal ezelôtt egy szerdán reggeltôl estig, majd a fontosat, a sürgôset, az unalmasat és a jelentéktelent, végül az anyja nevét felejteni, mondta, az ôszibarack szagát felejteni, az ismerôs arcokról, hogy honnan ismerôsek, az elvégzett teendôkrôl, hogy már elvégezte ôket, egyszóval, mondta, valóban elkezdett minden kimenni a fejébôl, az egész világ, fokról fokra, de itt is, ezúttal is összefüggés és értelem nélkül, mintha még mindig elég volna az, ami így megmarad, vagy mintha valami folyton fontosabb lenne, mint amit egy magasabb, érthetetlen erô az ô számára feledésre ítélt.

13.
Valahogy ihattam a Léthe vizébôl, magyarázta Korim, s miközben csüggedten megcsóválta a fejét, ezzel is jelezve, hogy a dolog lefolyásának körülményeit ô már valószínûleg soha nem ismerheti meg, elôhúzott egy doboz Marlborót: – Van valakinél tûz?

14.
Nagyjából egykorúak voltak mind, a legfiatalabb tizenegy, a legidôsebb talán tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de legalább egyetlen borotvapenge egy tokban mindnél ott lapult, és nemcsak hogy ott lapult, hanem a legkisebbtôl a legnagyobbig tökéletesen kezelte is mind azt a legalább egyet, amit "szimplának", vagy azt a hármat, amit "készletnek" neveztek, egy sem akadt köztük, aki ne lett volna képes akár egyetlen szempillantás alatt elôrántani, és belesimítani a magáét a két ujj közé a feszes tenyérbe, miközben a tekintet meg se rebben, csak rászegezôdik az áldozatra, hogy aztán az éppen soron lévô villámgyorsan el is találja az eret a nyakon – ez volt az, amit ôk a legjobban tudtak, különösen együtt, heten, egyszerre, ez példátlanul veszélyessé tette ôket, és tényleg már most kezdett hírnevet szerezni nekik, persze gyakorolták is folyamatosan, míg eljutottak idáig, gyakorolták pontos kiképzési terv szerint, állandóan változtatott helyszíneken százszor és százszor végrehajtották, míg csak nem ment utánozhatatlan, fokozhatatlan sebességgel és összehangoltsággal, hogy aztán attól kezdve, hogy hibátlan szintre jutottak, attól kezdve, hogy egy támadásnál szó nélkül dôlt el, adott esetben ki lép elôre, és ki marad és milyen rendben hátul, már nem volt helye a hencegésnek, egyszerûen nem is lehetett beszélni a dologról, annyira tökéletes volt együtt, meg az ilyenkor kiömlô vér látványa önmagában is a torkukra forrasztotta a szót, némává tette ôket, fegyelmezetté és komollyá, sôt bizonyos értelemben nagyon is komollyá, mely még nekik is túlzott terhet jelentett, szükségük volt hát valamire, ami játékosabban, véletlenszerûbben, azaz némi kockázattal vezeti el ôket a halálhoz, hisz ezt keresték mindannyian, így alakult, ez érdekelte ôket, és ezért jártak ide, ez volt az ok, hogy jó néhány délutánt már itt töltöttek, a saját szórakoztatásukra, hetek óta jó néhány délutánt és kora estét.

15.
A mozdulatában, mondta Korim másnap a MALÉV-irodában, annyira nem volt semmi kétértelmû, meg az egész annyira normális, olyan hétköznapi volt, ahogy benyúlt a cigarettásdobozért, annyira ártatlan és veszélytelen, tulajdonképpen csak amolyan rögtönzés, váratlan ötlet, hogy hátha valamivel, például egy ilyen barátságos gesztussal levezethet valamit a feszültségbôl, egyszerû próbálkozás, hogy egy efféle cigaretta-körbekínálással enyhíthet egy kicsit a helyzetén, szóval tényleg, mondta, annyira így volt, nem túloz, hogy mindenre számított, csak arra nem, hogy mire a keze kijut a Marlborós dobozzal a zsebébôl, már ott is van rajta, a csuklóján, egy másik kéz, de nem markolta, mint egy bilincs, hanem megbénította, és ezt a csuklót egy pillanat alatt elöntötte a melegség, érezte, mesélte még másnap is megdöbbenve, ahogy elgyengülnek az izmai, de csak azok, amelyek a Marlborós dobozt tartották, és közben nem hangzott el egyetlen hang sem, sôt a hozzá legközelebbi gyerek kivételével, aki ilyen akrobatikus, valóban lélegzetelállító ügyességgel, félreértve az ô mozdulatát, lecsapott rá, a többi meg se rezzent, épp csak odanéztek a lehulló Marlborós dobozra, aztán az egyik felemelte, kivett belôle egy szálat, továbbadta a másiknak, és így ment aztán a doboz sorban végig, míg ô, Korim, ijedtében úgy csinált, mintha semmi se, mintha csak valami aprócska, nevetséges és szóra sem érdemes baleset történt volna, s maga sem tulajdonítva jelentôséget neki, a vétlen kezével ösztönösen átfogta a sebesült csuklót, de nem értette meg rögtön, mi történt, amikor pedig mégis, lassan, felfogta, akkor meg a hüvelykujját odaszorította a pici sebhez, mert csupán ennyi volt, mesélte, egy icipici vágás, és mire az ilyenkor szokásos hirtelen támadt eszeveszett dobogás, zakatolás, lárma csöndesedni kezdett a fejében, ugyanezt a fejet valami hideg nyugalom öntötte el, mint az elôbb a csuklót a vér, vagyis, jelentette ki másnap határozottan, akkor már biztos volt benne, hogy meg fogják ölni.

16.
A munka a levéltárban, mondta, miután megvárta, hogy az utolsó gyerek kezében is meggyulladjon a cigaretta, vagy fogalmazzon inkább úgy, fogalmazott így remegô hangon, hogy személy szerint az ô munkája ott igazán nem tartozott azok közé, amelyek megtörik, megalázzák, kizsákmányolják és fölemésztik az embert, nem, errôl az ô esetében szó nincsen, sôt azt kell mondja, hogy "az emberek között játszott szerepében beállt elszomorító fordulat" után éppenhogy ez lett, ez maradt számára a legfôbb, az egyedüli menedék mind a kötelezô, mind az önkéntes, azaz a munkaidôn túli, személyes jellegû elfoglaltságok terén, egy az utolsó hónapokban kialakult alapvetô és az ô számára sorsdöntô felismerése miatt ugyanis, hogy tudniillik a történelem a valóság megközelíthetetlenségének még csak nem is a legelkeserítôbb, inkább a legmulatságosabb bizonyítéka, minden, amit mint helytörténész, ennek a történelemnek a tisztázása, létrehozása, megteremtése és ápolása érdekében tett, az a szabadság rendkívüli kegyelmébe emelte fel, mert amikor már képes volt megfogalmazni, hogy ez a bizonyos történelem a valóság emlékének, a múltra vonatkozó emberi tudásnak és képzeletnek, az ismeretnek és az ismerethiánynak, az elvétésnek, a hazugságnak, a túlzásnak, az adathûségnek, az adattévesztésnek, a helyes és helytelen értelmezésnek, a szuggesztiónak és az elegendô számú meggyôzôdés egy irányba terelésének egy – az eredetét tekintve véletlenszerû, célját tekintve pedig csak cinikus elvek szerint leírható – különleges keveréke, akkor a munka a levéltárban, vagy ahogy azt ôk bent nevezték, az iratok szintre rendezése és annak minden fajtája tényleg maga volt a szabadság, hiszen mindegy volt, adott esetben mivel foglalkozik, mindegy, hogy az általános szintre rendezésnek, a középszintre rendezésnek vagy a darabszintre rendezésnek, hogy a fond- és állagjegyzékgondozásnak éppen melyike jutott ôrá, bármit tett, bármelyik pontjára nyúlt is ennek az alig kétezer iratfolyóméternyi levéltárnak, azzal csak fenntartotta a történelmet, de a valóságnak folyton melléje nyúlt, hogy így fejezze ki a dolgot, viszont az, hogy tudta ezt, miközben végezte, folyton a háboríthatatlanság és a kimozdíthatatlanság, sôt bizonyos értelemben az érinthetetlenség feltétlen bizonyosságával ajándékozta meg, mint azt az embert, aki belátja, hogy amit csinál, az fölösleges, hisz értelmetlen, de azt is, hogy ennek a fölöslegességnek és értelmetlenségnek valami egészen rejtélyes, utánozhatatlan édessége van – igen, kétségkívül, mondta, a szabadságba emelkedett tehát a munkája által, csak egy baj volt ezzel, hogy sajnos nem az elégséges szabadságba emelkedett, ugyanis attól, hogy az utolsó hónapokban megízlelte ennek a szabadságnak a kivételességét, kezdte rögtön kevesellni is, és kezdett vágyódni, sóvárogni a legeslegnagyobb szabadság után, kezdett gondolkodni azon, mit kell ezért tennie, hova kell forduljon érte, vagyis kezdte égôn kínozni a kérdés a levéltárban, hogy ez a legeslegnagyobb szabadság vajon hol lehet.

17.
Mindez persze, ez az ô egész története nagyon régre vezet vissza, mondta Korim, egészen odáig, mikor elôször jelentette ki, hogy most hogy egy totál ôrült világban ôbelôle szimpla ôrültet csináljanak, na, azt azért nem, mert ha hülyeség lett volna is különösebben tagadni, hogy elôbb-utóbb természetesen "ez lesz a vége", vagyis hogy elôbb-utóbb tényleg valami ilyesmi, tehát a megôrülés, az már akkor világos volt, hogy addig azért jön még egy s más, megôrülni, mondta, ezt ô különben sem valami baljós, már jó elôre nyomasztó fenyegetésnek látja, amitôl rettegnie kell, nem, egyáltalán, ettôl ô személy szerint soha, egy pillanatig nem rettegett, egyszerûen csak arról van szó, magyarázta késôbb a hét gyereknek, hogy egy napon "eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ô története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események elôtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységû és az ô egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkezô és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elô, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy ôkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó, gyerekesen hangzik, meg amit ebbôl a történelemre vonatkozóan elkeseredésében leszûrt, gyerekesen, elismeri, és az is, ahogy ezzel az elkeseredéssel akkoriban szinte házalni kezdett napokon át és kocsmákon át, hogy találjon valakit, amint abban az "általános kiborulásában" nevezte, az "ég angyalai" közül, egészen addig, míg meg nem találta, el nem mondott neki mindent, majd elkeseredésében maga ellen nem fordított egy fegyvert, hálistennek, mondta most, sikertelenül, szóval az egész valóban nagyon-nagyon együgyû volt, ehhez nem fér kétség, viszont így indult minden, ebbôl az elkeseredésbôl lett ô, ez az egész "új Korim", ezt követôen kezdett el töprengeni a dolgokon, hogy hogy is vannak, és ha így és így vannak, akkor hogy mi várhat ôrá személyesen, majd amikor megértette, hogy személyesen ôrá az égadta világon nem vár semmi, mikor felfogta, hogy neki voltaképpen már abszolúte vége, akkor, nos, akkor határozta el, hogy jó, rendben, érti ô, így állnak vele a dolgok, de akkor most mi legyen, adja meg magát, múljon ki szép halkan a világból?, vagy mi?!, és éppen ez a kérdés, vagyis hogy a kérdést ilyen minden-mindegy-alapon tette fel, vezette ôt nyílegyenesen a végsô döntés napjáig, ama bizonyos szerda reggelig, amikor egyszer csak eldôlt, hogy most, hogy nincs tovább, hogy itt azonnal cselekednie kell, nyílegyenesen vezette, de ugyanakkor irgalmatlanul nehéz stációkon át, hiszen ôk itt heten a megmondhatói, mondta még mindig guggolva a felüljáró közepén, miféle nehéz stációk vártak rá, elôbb a folyóparton a világ bonyolultságának a megértésétôl a további elmélyülésig, midôn a nemlétezô világra vonatkozó gondolatmenetek iszonyatos gazdagságát s a hit kizárólagos teremtô erejét kellett neki, az isten háta mögötti helytörténésznek belátnia, majd amint rátört a felejtés és a fej elvesztésének alapos félelme, hogy végül a szabadság íze a levéltárban eljuttassa az utolsó stációhoz, ahol már nem volt hova tovább, ahol döntenie kellett, vagyis, ahol ki kellett jelentse, hogy ô a maga részérôl nem csinálja tovább, és nem hagyja, hogy menjenek a dolgok, ahogy akarnak, hanem "cselekvôleg lép fel", azaz másként, egészen másként tesz, mint körülötte a többiek, például úgy, hogy gondol egy nagyot, és nem marad, hanem elmegy, elmegy onnan, ahová rendelve volt, elmegy örökre, de nem csak hogy el, hanem azt találta ki, az ugrott be neki, hogy elmegy a világ közepébe, ahol eldôlnek a dolgok, ahol történnek és eldôlnek, mint Rómában hajdan, azaz úgy határozott, hogy összepakol és elmegy ebbe a "Rómába", mert miért, tette fel magának a kérdést akkor, minek üljön ô itt Budapesttôl kétszázhúsz kilométerre délkeleten egy levéltárban, ha ülhet a világ közepében is, hisz már így is, úgy is vége van, nem igaz?, és éppen kezdett kikristályosodni a gondolat az ô folyton fájó fejében, és kezdett nekilátni a nyelvtanulásnak, midôn egy késô délután, egyedül maradván a levéltárban, csak úgy elkezdett mászkálni, mondta, a polcok között, s tényleg teljesen véletlenül egy még soha nem bolygatott sarokhoz ért, egy még soha nem bolygatott polchoz, és leemelt ott egy még nem soha, de a második világháború óta biztosan nem bolygatott dobozt, s ebbôl az érdektelen családi iratokként regisztrált dobozból elôvette a IV.3/1941–42-es jelzetû anyagot, elôvette és ezzel megváltozott az élete, mert amit ott talált, az egyszer s mindenkorra eldöntötte, mit kell tennie, ha "cselekvôleg" kíván fellépni a "végsô búcsún", az egyszer s mindenkorra megmondta, mit csináljon annyi átgondolkodott, áttöprengett, áttépelôdött évvel a háta mögött, tudniillik hogy hagyja ôket a fenébe a háta mögött, mégpedig azonnal, mert az anyag, a IV.3/1941-42-es jelzetû fasciculus nem hagyott kétséget afelôl, hogy az elveszett nemesség feletti bánatában mi a teendô, azazhogy mi lesz az ô hátralévô dolga itt, vagyis hogy hol és fôként miben is keresse ô, aki annyira meg volt fosztva tôle, azt a bizonyos, azt az olyannyira áhított, azt a legeslegnagyobb szabadságot ezen a földön.

18.
A haletetô csúzli, mesélték másnap a Bingó Bár elôtt, ez érdekelte ôket egyedül, nem az az észveszejtôen tömény hülyeség, ami csak úgy dôlt a fószerból, dôlt vég nélkül, aki csak nem hagyta abba, sôt egyre nyilvánvalóbbá vált, lassan ugye egy óra múltán, hogy tulajdonképpen a saját iszonyatos dumájától csavarodott be teljesen, de nekik, mondták, tök fölöslegesen, abszolúte hiába strapálta magát, ônekik olyan volt a fószer, mint a szél a felüljárón, csak fújta és fújta, nem lehetett leállítani, de ôk nem is gondoltak rá, minek, egyszerûen nem foglalkoztak vele, ugyanúgy nem, mint a széllel, hadd fújjon, mivel nekik csak az volt a fontos, az a három haletetô csúzli, hogy hogy mûködik majd, ha megjön a hatnegyvennyolcas, akkor, pár perccel a személy megérkezése elôtt már egyre inkább csak erre gondoltak mind, erre a három profi haletetô csúzlira, amihez kéz alatt, mesélték, összesen kilencezer forintért jutottak a József Attilás Lengyelpiacon, ez a három profi német haletetô csúzli lapult most a dzsekijük alatt, és nagyon kíváncsiak voltak, hogy hogy fognak szuperálni majd, mivel a hírek szerint ezekkel összehasonlíthatatlanul erôsebben lehet lôni, mint a magyarral, a szabadkézi dobásról már nem is beszélve, egyesek szerint ez a német cucc nem is hogy csak erôsebb, de a célzás és a találat is szinte százszázalékos, vita nélkül a legjobb tehát, terjedt el róla a hír, mégpedig a kéztartó sín miatt, mely közvetlenül a villát tartó nyélre van rászerelve, s amelyik a tartó kéz esetleges remegését, bizonytalankodását van hivatva a minimumra szorítani, mert végig feszesen tartja a kart egészen a könyékig, állítólag, mondták, állítólag, de hogy valójában mi lett, azt álmukban sem gondolták volna, mivel amit ez a szajré tényleg tudott, az fenomenális volt, mondták, s mondta fôleg az a négy, amelyik elsôre még nem használhatta, az abszolúte fenomenális.

19.
Alattuk egy újabb hosszú teher dübörgött el, és a felüljáró ismét finoman megremegett, s remegett végig, míg csak el nem ment – két ugrándozó, vörös pontot hagyva hátra – az utolsó vagon is, akkor csendesedni kezdett s hamarosan el is halt a kerekek zakatolása, majd a beállt csöndben, a két távolodó vörös pontocska nyomában, közvetlenül a sínek fölött, nem több, mint egy méter magasan egy csapat denevér tûnt fel s húzott el a szerelvény után Rákosrendezô felé; minden nesz nélkül, egészen hangtalanul, mint valami középkori kísértetalakzat repültek zárt rendben, szorosan egymás mellett, egy állandó, egy rejtélyesen állandó sebességgel, suhantak szigorúan a két sín között tovább, olyan képet nyújtva így, mintha vontatnák magukat Budapestre, mintha kihasználnák a vonat mozgása keltette légfolyosót, hogy mutassa nekik az utat, s vigye ôket, sodorja, szívja, s ôk erôfeszítés nélkül, rezzenetlen, terített szárnyakkal érjék el a sötétben Budapestet, egy méter magasan a talpfák felett.

20.
Különben nem dohányzik, mondta Korim, ez a Marlboro csak azért volt nála, mert útközben egyszer pénzt kellett váltania a kávéautomatánál, és a trafikos, akihez bement az egyik állomáson, kizárólag úgy volt hajlandó erre, ha vesz egy doboz cigarettát is, és ô nem tehetett mást, megvette, de aztán nem dobta el, mert azt gondolta, majd jó lesz valamire, és tessék, mondta, milyen jó lett, tényleg, most milyen jól jött, ugye, az elôbb, még akkor is, ha neki nem volt szüksége rá, illetve egyszer, emelte fel a mutatóujját Korim, ezt meg kell mondja ôszintén, egyetlenegyszer szívesen rágyújtott volna, mégpedig akkor, amikor dolgavégezetlenül eljött abból az IBUSZ-irodából a két ideggondozó miatt; elment mellettük, azok nyilván utána néztek, aztán meg jelentôségteljesen össze, de nem vetették rá magukat, legalábbis nem azonnal, hanem követni kezdték, lényegében, ebben biztos volt, ha nem fordult is hátra egy pillanatra sem, minden sejtjével tudta, hogy az a két ideggondozó jön utána, követi, azaz sejtrôl sejtre a nyomában van, s akkor ô, mondta Korim, hazament, gondolkodás nélkül hazament, és elkezdett pakolni, s noha túl volt már lakáseladáson, ingóság-elkótyavetyélésen, az évek alatt felhalmozódott iszonyú mennyiségû írott kacat, napló, jegyzet, fénymásolat és levél megsemmisítésén, fényképek s – az útlevelén kívül – valamennyi hivatalos okmány, bizonyítvány, anyakönyvi kivonat, TB-kártya, személyi igazolvány stb. stb. eltüzelésén, noha túl volt mindezeken, s nem nyomaszthatta már semmiféle fölösleges teher, ott, belépvén a lakásába, teljesen kétségbeesett, mert úgy érezte, most, hogy rögtön indulnia kéne, a rengeteg elôkészület miatt éppen így nem dönthet, tudniillik azonnali indulás mellett, csakhogy, mondta, tévedett, mivel kiderült, hogy "rengeteg elôkészületrôl" aztán szó nincsen, elégnek bizonyult ugyanis egy bô óra, és ô ott állt menetkészen, most gondolják csak meg, emelte fel a hangját, egyetlen óra elegendô volt, hogy annyi hónap után egyszeriben nekivágjon a nagy útnak, és kilépjen az ajtón egy lakásból, ahová soha többé nem fog visszatérni, egy óra, hogy egy tervbôl, hogy itt hagy mindent örökre, valóság legyen, na, és akkor, mikor teljes mértékben készen az indulásra ott állt kiürített lakása kellôs közepén, és körbenézett, és sajnálat és szívösszeszorulás nélkül végigtekintett azon az ürességen, és megértette: egy óra elég, hogy mindent felszámoljunk, és ott álljunk teljes mértékben felszámolt lakásunk kellôs közepén, hogy lelépjünk a bús picsába, na, akkor, mondta Korim, akkor szívesen rágyújtott volna, akkor szívesen elszívott volna egy jó cigarettát, különös, de megkívánta hirtelen az ízét, beleszívott volna egybe, jó mélyen, és kifújta volna a füstöt, jó lassan, de ez volt az egyetlen eset, hogy így megkívánta, se azelôtt, se azután, soha, egyetlenegyszer se, nem is érti, mi volt az egész.

21.
Egy levéltárosnak, mondta Korim, s különösen egy fôlevéltáros-várományosnak, mint amilyen ô volt, nagyon sokféle dologhoz kell értenie, egyet azonban elárulhat: azzal a képességgel, sem mint levéltáros, sem mint olyan, aki a fôlevéltárosi címnek szinte már a küszöbén állt, nem rendelkezik, amely egy tehervonatok ütközô-, vagy ôrbódéiban megteendô utazásnál elengedhetetlenül szükséges volna, ezért, amikor eldöntötte, hogy lényege szerint üldözés alatt állóként nem választja sem az autóbuszt, sem a személyvonatot, sem az autóstoppot, hisz a "rögzített és a bármely pontján ellenôrizhetô útvonal" áldozataként rögtön bemérnék, azonosítanák, és könnyedén lecsapnának rá, elkezdôdött egy szörnyû kálvária, képzeljék csak el, mondta Korim, ô, aki, hisz tudják, évtizedeken át kizárólag lakása, kocsmája, levéltára és, mondjuk, a boltja négyszögében élt, és ebbôl a négyszögbôl soha, és nem túloz, de tényleg szinte egyetlen órára se mozdult el, most nagy hirtelen kint találja magát egy pályaudvar elhagyatott s addig soha nem ismert hátsó fertályán, síneken bukdácsol, talpfákon egyensúlyoz, szemaforokra, váltókra figyel, s egy vonat vagy egy pályamunkás felbukkanásakor azonnal le kell vágódjon az árokba vagy egy bokor mögé, mert így ment ez, valóban, sínek, talpfák, szemaforok, váltók és levágódások, és már rögtön az elején a mozgó szerelvényre felugrani, majd meg a leugrás a mozgó szerelvényrôl, az állandó aggodalom kétszázhúsz kilométeren keresztül, hogy bakter, állomásfônök vagy a féket s a tengelyt ellenôrzô pályamunkás észreveszi, egyszerûen borzasztó volt, mondta, még itt is, hogy a háta mögött tudhatja már az egészet, rossz rágondolni, mire vállalkozott ezzel az úttal, mert most mit nevezzen kimerítôbbnek és elkeserítôbbnek, a csontig hatoló hideget a fékezôfülkében, vagy hogy nem tudott és nem is mert aludni ott; hogy olyan szûk volt bent a hely, hogy nem bírta kinyújtani a lábát, emiatt minduntalan fel kellett álljon, de hát az meg végképp elcsigázta, és így tovább, vagy hogy folyton csak kekszet, kávét meg csokoládét kapott a restikben, amitôl két nap után folyton hányingere lett; de most tényleg, mondta a hét gyereknek, nagyon szar volt az egész, higgyék el neki, és nemcsak a hideg meg a kialvatlanság meg a lábzsibbadás meg az émelygés, nem, hanem hogy például jófelé mennek-e egyáltalán, ez mindig, szünet nélkül aggasztotta ôt, ha az elején meggyôzôdött a szerelvény oldalán talált kocsiirányító bárcából, hogy az olvasott irány éppen megfelelô, mihelyt átmentek rajta, és elhagytak egy várost vagy egy falut, Békéscsabát, Mezôberényt, Gyomát vagy Szajolt, ô azon nyomban elbizonytalanodott, s ez a bizonytalanság kilométerrôl kilométerre egyre csak nôtt benne, és hamarosan már egy hajszál választotta el attól, hogy leugorjon, és felkapaszkodjon egy ellenkezô irányba tartó vonatra, amit aztán mégse tett meg, mondván, majd egy nagyobb állomáson, ott több az esély, így határozott, de meg is bánta rögtön, bánta, hogy nem ugrott idejében, hogy mégis maradt, és teljesen el volt veszve ilyenkor, de mégis állandóan észnél kellett legyen, hogy mikor érnek egy-egy veszélyesebb területre, ahol jöhet bárki, jöhetnek a pályamunkások, a bakterek, a vonatvezetôk, vagy ezek meg azok, mert akkor aztán vége, rögtön le a fülkébôl valami fedezékbe, árok, épület vagy bokor, mikor mi, hát, ilyenformán, mondta Korim, ilyenformán jutott el idáig, át van fagyva, enne is végre valami sósat, vagy talán már nem is annyira, mindenesetre ha nem bánnák, menne most már szívesen tovább a belváros felé, mivel holnap reggelig, míg kinyit egy MALÉV-iroda, valamiféle éjszakai szállást feltétlenül találnia kell.

22.
Döbbenetes volt, hogy a kiválasztott kavics, amely körülbelül akkora lehetett, mint egy gyerekököl, már rögtön az elsô lövésre egyszerûen szétrobbantotta az egyik üveget, nemcsak hallották a zakatolásban, de látták is, amint a sok közül az egyik elfutó ablak egy másodperc töredéke alatt ezernyi apró szilánkra szakad széjjel, mert megjött, mesélték másnap, egy kis késéssel, de meg, mondták, és ôk az elsô jelre lerohantak a töltés mellé az elôkészített fedezékbe, s ahogy eléjük robogott, felugrottak, és tûz!, hárman a haletetôvel, hárman normál csúzlival, egy pedig csak kézzel, de ugyanabban a pillanatban, és csatárláncban, és tûz!, megsorozták a hatnegyvennyolcast, megsorozták, és rögtön az elsônél már szétdörrent az ablak, de ôk nem elégedtek meg ennyivel, hanem jött a második sorozat, csak a vészfék netalántáni sivítására kellett ügyelni, arra viszont minden porcikájukkal ügyelni kellett, és azonnal meg is állapítani, hogy nem, nem húzták meg, nem szólalt meg semmi abból a netalántáni sivító csikorgásból, valószínûleg odafent, ahol az ablaknál ülônek nyilván már annyi volt, túl nagy lehetett a pánik, és az egész, ezt persze nehéz megérteni, de tényleg, az egész, számoltak be részletesebben is a dologról a Bingó Bár elôtt, egyetlen szûk percen belül úgy húsz másodperc körül játszódhatott le, vagy, tették hozzá, még kevesebb alatt, irtóra nehéz ezt pontosan meghatározni, annyi azonban biztos, hogy észnél voltak mindannyian, és észnél is kellett lenni, figyelni a vészfék netalántánijára, de hogy nem történt semmi annak az egy percnek abban a bizonyos húsz másodpercnyi tartományában, megpróbálkoztak a második sorozattal is, és hallották, hogy ez is rendben, hallották, ahogy iszonyatos sebességgel be-becsapódnak a kavicsok, ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta, a vagonok oldalán, végül jött az utolsók között egy, amelyik ismét célba ért, megint egy ablak, és iszonyatos sebességgel és iszonyatos hanggal, ahogy széjjelment a zakatolásban, de késôbb, mikor leléceltek, azaz biztos távolba húzódtak vissza, és a maguk módján, vagyis egyre jobban elszállva elemezni kezdték a dolgot, az volt a vélemény, hogy a második találat csak a postavagoné lehetett, viszont az elsô, az, csuklott meg a hangjuk ebben az elszálltságban, az: talált, és aztán ezt ismételgették, attól kezdve ez járt körbe-körbe, mint egy csiklandó ujj, az egyik adta a másiknak, és ment tovább, s a végén már mindnyájan fuldokolva, csukolva, hörögve vonaglottak a földön abban a hülye röhögésben, amit, ha rájuk jött, sohasem tudtak abbahagyni, és nem tudták most sem, mondván: ez: talált!, és egymást csapkodták, mondván: ez: bazd meg: talált!, hát, mit szólsz hozzá, te fasz, te fasz, te fasz, dögönyözte az egyik a másikát, mert ez most: talált!, és így folytatódott a végkimerülésig, biztos távolban a helyszíntôl és messze a sejtett ténytôl, hogy valaki meghalt odafent, anélkül természetesen, hogy Korim mindebbôl bármit is gyaníthatott volna, mivel ô még azt sem tudta meg soha, mi történt azután, hogy a hét gyerek egyszer csak felugrott, és eltûnt a felüljáróról, mint a kámfor, mintha soha ott se lettek volna, elviharzott örökre mind a hét, ôt meg erre mintha puskából lôtték volna ki, vissza se nézett, csak futott az ellenkezô irányba, el innen, zakatolt benne, minél messzebb, minél távolabb, zihálta, egy volt csak fontos, hogy az irányt ne tévessze el a nagy rohanásban, a belvárosi irányt, hisz az volt a cél, Budapest belvárosa, s ott valamilyen éjszakai hely, ahol meghúzhatja magát, ahol fölmelegedhet, ahol ehet egy keveset, vagy nem, mindenesetre szállásra volt szüksége, ingyenes éjszakai férôhelyre, mert pénzt azt nem költhetett, hiszen nem lehetett tudni, mennyi kell másnap a jegyre, egy nyugalmasabb hely, mesélte a MALÉV-irodában, mindössze erre vágyott, amikor számára egészen váratlanul egyszeriben szabad volt újra, amikor se szó, se beszéd, hirtelen eltûntek, ô meg zsibbadt lábakkal, s a sebet is eleresztve, mert már elállt a vérzés, nekieredt a nem remélt lehetôségben, s csak rohant és rohant, amíg bírta, csak ment és ment a sûrûbb fény felé, gyalogolt a fáradtságtól és a félelemtôl már teljesen kikészülve, s nem is érdekelte, mit szólnak hozzá, szart rá, mondta, hogy vajon nem épp az üldözôibe rohan-e bele így, csak nézte merôn a szembejövôket, csak bámult bele a tekintetek közepébe, keresvén azt az egyetlen embert, akit neki, aki itt áll kiéhezve és elcsigázva, érdemes volna megszólítani.

23.
Ilyen és ilyen ember vagyok, mondta Korim széttárt kézzel, amikor egy csôdülethez érve megpillantott egy fiatal párt, majd egyszerre érezvén a teljes súlyát annak, mennyire kimondhatatlan az, aki ô, s hogy ez mennyire nem érdekel senkit, csupán annyit fûzött még hozzá: – Nem tudtok valamit ... éjszakára?

24.
A zene, a hely, a tömeg, vagyis a rengeteg fiatal arc; a félhomály, a hangerô, a füst; a megszólított lány és a fiú, ahogy segítették a motozásnál és a pénztárnál, ahogy bevezették, ahogy elmagyarázták, mi merre van, miközben barátságosan ismételgették, hogy hát persze hogy tudnak megoldást, mert pontosan ez a legjobb megoldás, bejönni és itt maradni az Almássyban, nagyon acélos bulinak ígérkezik, Balaton, mondták, és Víg Mihály, és az ilyen el szokott tartani hajnalig, ne féljen; aztán a hihetetlen zsúfoltság, a bûz s végül a bávatag, az üres, a szomorú szemek mindenütt, egyszóval hirtelen és egyszerre ez az egész, mondta Korim másnap a MALÉV-irodán, az egyedüllét hosszú napjai, majd a felüljárós támadás veszélyes órája után egyszerûen letaglózta ôt, még egy percet sem töltött odabent, máris szédült és zúgott a feje, és nem tudott alkalmazkodni semmihez, a szemei a félhomályhoz meg a füsthöz nem, a fülei pedig a számára most, annyi ôrült zakatolás után különösen elviselhetetlen zajhoz nem, s egyáltalán, az elején mozogni se igen volt képes – mint másnap kifejezte – ebben a "kétségbeesetten szórakozó tolongásban", elôbb csak ácsorgott, aztán kezdett ide-oda sodródni az egymáshoz préselôdött, verejtékezô táncolók között, aztán valahogy kiverekedte magát szélre, ahol sikerült két szótlanul álldogáló csoport közé elsáncolódnia, s csak ott és akkor tudott mintegy szembefordulva a hangerôvel, valamilyen védekezô pozícióba beállni, mert beállt, tényleg, védekezôn, mindazzal szembe, ami itt váratlanul ráborult, és kezdte összeszedni magát, a gondolatatait, mivel azok, most, hogy biztos, bár pokolian zûrös fedezékbe ért, teljességgel szétestek a fejében, szétestek, és ô hiába próbálta összeszedni ôket, azok egyre inkább mentek széjjel, a legszívesebben hagyta volna a fenébe a dolgot, és lefeküdt volna a sarokba, csakhogy nem tehette, és hosszú ideig nagyjából ez volt az utolsó döntés, amit hozni bírt, csak ácsorgott tovább, s azokkal az újra és újra szétesô gondolatokkal a fejében a zenekart nézte a színpadon, aztán a tömeget, aztán megint a zenekart, megpróbált valamit kivenni a szünet nélkül egymásra következô számok szövegébôl, de nem ment, csak egy-egy kifejezést csípett el, hogy "kész az egész" és hogy "mindennek vége", meg a dalokból áradó jéghideg melankóliát – ez azonnal eljutott hozzá, bármilyen nagy volt is a zaj, nézte a három zenészt a színpadon, hátul a zöld hajú dobost, amint komoly, mozdulatlan, egy irányba szegezett szemekkel állva veri a dobokat, oldalt a sárga hajú basszusgitárost, amint lustán ringatja a testét a zene ütemére, s elöl a mikrofonnál a vele, Korimmal nagyjából egyivású énekest, aki a maga szigorú tekintetével olyannak tûnt, mintha valami halálos fáradtságról akarna folyton beszélni egy halálos fáradtságból, néha végignézett azzal a szigorú tekintetével a lenti sokadalmon, az ember azt hitte volna, hogy attól, amit ott lát, rögtön fogja magát, és lemegy a színpadról örökre, de mindig maradt, és énekelt tovább, szóval, mesélte Korim, nézte ôket, és tehetetlen volt ezzel az irgalmatlan melankóliával szemben, elkábította, leverte, összeszorította a torkát, azaz számára ott, az elsô két-három órában az Almássy téri Központ a maga acélos bulijával egész egyszerûen nem volt menedék.

25.
Ragaszthatatlan szív, dúdolták ôk is kórusban az énekessel, de aztán elég hamar beálltak a THC-tôl, és már nem volt semmi baj, csak egy kis boldog kóválygás, ahogy az lenni szokott, úgyhogy, mondták másnap a telefonban egy közeli ismerôsnek, miután bejött velük, és eltûnt a nyüzsiben, el is vesztették szem elôl, pedig elképesztô egy pasi volt, ahogy odaállt eléjük még kint a téren, és azt mondta, ilyen és ilyen ember vagyok, nem tudnátok szállást valahol?, képzelje el, mondták ennek az ismerôsnek, szó szerint ennyit szólt, hogy ilyen és ilyen ember, de nem mondta meg, milyen, csak hogy ilyen és ilyen, beszarás jó duma, nem?, és már ahogy kinézett, az óriási volt, hosszú, molyirtószagú, sötétszürke nagykabát és magas testalkatához képest egy egészen kicsi, kerek, kopasz fej két egészen nagy, elálló lapátfüllel, tényleg baszottul jól nézett ki, mondták újra meg újra, mint valami két lábon járó öreg denevér, aki persze, Korim, ebbôl a jellemzésbôl a legkevésbé sem ismert volna önmagára, s ha nem felejtette is el ôket, a fiatal fiút és a lányt, akik behozták, mindenesetre az esélyét se látta annak, hogy még egyszer az életben, vagy legalábbis a tömegben itt összetalálkozik velük, mert aztán jóval késôbb, két, vagy három óra múltán, hogy végleg átmelegedett, és kicsit kezdte már megszokni az atmoszférát a teremben, elmozdult a faltól, s elindult valami büféfélét keresni, hogy legelôször is igyon valamit, persze, tette hozzá, az alkoholt kivéve, errôl jó néhány hónappal ezelôtt végleg lemondott, szóval nekivágott az iszonyatos zsúfoltságban, és Coca-Colát ivott, elôbb két decit, aztán három decit, aztán megint három decit, nem volt üveges, csak gépi, de végül is jó volt, és a harmadik után már teljesen elment a kedve az evéstôl, a gyomra tele lett, kezdett ismerkedni a hellyel, jól benne jártak már az éjszakában, s nagyjából látta már az Almássy téri Központ szóba jöhetô helyeit, mert ezt próbálgatta, természetesen, azt, hogy hol húzhatná ki reggelig, ahol nem találják meg a biztonságiak, ha mégis befejezôdne hajnal elôtt az acélos buli; járkált ide-oda, felment a lépcsôkön, lenyomott néha egy-egy kilincset, de a kutya se figyelt rá, mert a végén, mondta, már mindenki, kivétel nélkül minden egyes fiú meg lány, be volt szívva, de nagyon, egyre több és több üveges szem meredt rá, és egyre több és több testbe botlott, ahogy ment erre-arra, néha pont ôrá dôltek, mint a zsák, és nem is lehetett ôket felállítani, úgyhogy a legvégén már elképesztôen nézett ki az egész, ez az egész Almássy tér, elôbb-utóbb ugyanis mindenki lekerült a padlóra, a lépcsôkre vagy a WC-k kövére, mint valami furcsa csatatéren, ahol a vereség lassan és belülrôl érlelôdik, az énekes meg csak énekelt tovább, aztán befejezte, és ô, Korim, határozottan úgy találta, hogy nem is egy szám végén, hanem egy szám kellôs közepén, hirtelen abbahagyta az éneklést, olyan volt, mint a halál, letette a nyakából a gitárt, és szó nélkül, ha lehet, még szigorúbb és még komolyabb tekintettel, mint az elején, kiment valahová hátra a színpad oldalán, s mivel ô, Korim, már pontosan tudta, hogy hova megy "éjszakára", ha érzi, hogy itt bent kezd vége lenni, ezért mikor az énekes a maga furcsa módján befejezte a dolgot, gyorsan kijött a terembôl egy ajtón balra, aztán egy kicsit fel egy lépcsôn, mivel már korábban kinézett magának egy olyan színpad mögötti díszlettároló-félét, mely tele volt kacatokkal, paravánokkal, bútorokkal és farostlemezekkel, amik között jól el lehetett bújni, s már épp a tároló felé vezetô folyosófélén ment elôre, amikor vele szemben váratlanul az énekes tûnt fel, feldúlt arccal, épp csak egy éles pillantást vetve rá, Korimra, mondta Korim, gondolta is rögtön, fûzte hozzá másnap, hogy ô lehetett valószínûleg Víg Mihály, elviharzott mellette hosszú léptekkel, s a hosszú haja csak úgy lobogott ezekre a hosszú léptekre, ô pedig egy rövid idôre elbizonytalanodott, de aztán, hogy az énekest láthatóan egyáltalán nem érdekelte, mit keres itt egy idegen, maga is továbbment, behúzódott abba a díszlettárolóba, elhelyezkedett egy szekrény meg egy paraván mögött, talált ott valami meleg függönydarabot, arra feküdt és abba csavarta bele magát, szóval bevackolódott oda, és abban a pillanatban, ahogy lehajtotta a fejét, nem is csak hogy elaludt, hanem szinte elvesztette az eszméletét a fáradtságtól.

26.
Kimondhatatlanul szép és elmondhatatlanul nyugalmas táj vette körül, és ô minden egyes sejtjében érezte ezt, érezte, magyarázta másnap, nem látta, mert a szeme csukva volt, a két karja pedig kinyújtva, lazán, s a lábai egy kicsit szétvetve, kényelmesen; és a vastag pázsit a teste alatt, mint a legfinomabb pehely, és a szél langyos fuvallatai, mint a legkedvesebb kéz, és a nap hullámzó fénye, mint egy-egy közvetlen közelbôl idesuhanó lehelet... és a körbeölelô növényzet lágy sûrûsége, és a távoli árnyékban pihenô állatok, és az ég, a kék vászon, odafönt, és a föld, az illatos tömeg, idelent, és ez, és az, mondta, véget nem érô, lezárhatatlan, befejezhetetlen egymásmellettiségben, de minden tény mozdíthatatlan állandóságban, ilyenformán ô is, maga is ebben az állandóságban és mozdíthatatlanságban, ahogy fekve, nyújtózva, kiszegezve, ahogy elterülve, belesüppedve, alámerülve, ahogy szinte odaterítve a békének ebbe a szédítô édességébe, mintha volna ilyen béke és ilyen édesség, mintha volna ilyen táj és ilyen nyugalom, mintha volna, mondta Korim, mintha... lehetne!

27.
Nem mondhatná, szólította meg másnap a mellette ülô stewardesst a MALÉV-irodán, igazán nem mondhatná, hogy azok közé tartozik, akik csak úgy minden további nélkül veszik maguknak a bátorságot, és megszólítanak idegeneket, arra hivatkozva, hogy várakozni kell, de ô itt mellette, a stewardess kisasszony, a mosolyában azzal a két gödröcskével tényleg annyira szép, hogy neki, az elmúlt néhány percben, mióta leült, folyton oda-oda kellett néznie rá, aztán pedig vissza-visszakapnia a pillantását, és ez meg olyan sunyi dolog, ô ezt nem csinálja, inkább elárulja magát, hogy hát ez a helyzet, szerinte talán ez így nem olyan bántó, és nem olyan alattomos, és ô, a kisasszony talán nem haragszik meg érte, és nem tekinti sem leszólításnak, sem erôszakos, ostoba társaloghatnéknak, mindkettô távol áll tôle, egyszerûen a stewardess kisasszony nem csak annyira, de olyan módon gyönyörû, ami mellett ô szó nélkül úgysem bírna elmenni, ez nem udvarlás akar lenni, ha megbocsátja neki, hogy nem, ez nem, nem, semmiképpen, ô már nem udvarol, hanem a szépség, az a rendkívüli szépség, amit ô, Korim most itt a stewardess kisasszonyban meglátott, lerohanta, hát, ez van, látja?, mondta Korim, nem ô, Korim rohanja le a stewardess kisasszonyt, hanem a stewardess kisasszony szépsége rohanja le ôt, Korimot, és ha már itt tart, tette hozzá ezen a ponton, hát, legalább, tényleg, elnézést kér, mert még a nevét se mondta meg, Korim György, a foglalkozására nézve viszont éppen ma nem nagyon akarna semmit se nyilatkozni, mivel most mindenrôl, ami ô, csak múlt idôben beszélhetne, pedig ô önmagáról, éppen ma, és éppen a kisasszonynak, csak és kizárólag jövô idôben szeretne beszélni, azt meg nemigen lehet, legföljebb úgy, ha elárulja, amiért végül is meg merte szólítani, hogy elmesélje, milyen egészen, de tényleg egészen elképesztô álma volt az elmúlt éjszaka, soha nem szokott álmodni, vagy soha nem szokott visszaemlékezni az álmaira, de az elôzô éjszaka teljes mértékben kivétel, mert nemcsak álmodott, hanem hajszálpontosan vissza is tud emlékezni erre az álomra, képzeljen el ugyanis egy kimondhatatlanul szép és egy elmondhatatlanul nyugalmas tájat, ahogy ô, Korim, minden sejtjében érzi, pedig le van hunyva a szeme, de érzi, a két karja meg csak úgy lazán ki van nyújtva, a lábai meg egy kicsit szétvetve, kényelmesen, és képzeljen el egy vastag pázsitot, ami olyan, mint a legfinomabb pehely, képzeljen el egy langyos szélfuvallatot, ami olyan, mint a legkedvesebb kéz, és végül képzelje maga elé a nap hullámzó fényét, ami olyan, mint valami közvetlen közelbôl idesuhanó lehelet, és egyáltalán, folytatta Korim, akkor a körbeölelô növényzet lágy sûrûsége, akkor a pihenô állatok a távoli árnyékban, messze, aztán az ég kék vászna odafönt, meg a föld illatos tömege idelent, és így tovább, ez és az, véget nem érô egymásutánban, de minden valami elmozdíthatatlan állandóságban, és ô meg benne ebben a teljességben, fekve, nyújtózva, kiszegezve, elterülve, belesüppedve és alámerülve, hogy mondja?, hihetetlen és hajmeresztô volt, ahogy szinte odaterítette ez az álom a békének valami szédítô édességébe, mintha volna ilyen édesség és ilyen béke, tudja?, mintha volna ilyen táj és ilyen nyugalom, tudja, kisasszony?, az egész olyan volt, mondta Korim, mintha volna... mintha lehetne!, pedig ha valaki, hát ô, Korim a megmondhatója, hogy még álomnak is képtelenség, nem mintha nem volna képtelenség már most az elején minden, ami vele kapcsolatos, hiszen gondolja csak el, gondoljon el egy embert, ôt, Korim Györgyöt egy kisvárosban, kétszázhúsz kilométerre délkeletre innét, hol is kezdje, ez tényleg baromi módon nehéz, elkezdeni ezt az egészet, de ha nem untatja a története, úgyis várakozni kell, elmesél belôle egy-két apró részletet, hogy legalább tudni lehessen, ki beszél, hogy ki szólítja meg az embert, vagy hát hogy az ember végül is kinek tûri el, hogy se szó, se beszéd, egyszeriben megszólítsák.

28.
Második lett egy szépségversenyen, felelte kényszeredetten, s bár ekkor még esze ágában se volt beszédbe elegyedni a mellé telepedett férfival, sôt többször is megpróbálta megértetni vele, hogy ha valamihez, hát akkor ehhez aztán semmi kedve nincs, mégis belesodródott, valahogy úgy, hogy válaszolt, amikor hallgatnia kellett volna, valahogy úgy, hogy egy kérdésre nem a fejét fordította el, hanem ha egy-két szóval is, de reagált, és észre se vette szinte tényleg, már benne is volt abban a bizonyos elkerülni kívánt beszélgetésben egy vadidegennel, elmesélvén, mennyire tök kivan például, mert ki tudja, meddig, várakoznia kell, és abszolút szokatlan módon itt kell várakoznia, míg átvehet egy ráosztott és teljes kíséretre bejelentkezett tolókocsis utast, valami svájci öreghölgyet, akit megint csak példátlan módon neki kell majd kiszállítani a reptérre, és felvezetni az esti római járatra, szóval bár elhatározta, hogy nem, már ezzel, hogy ennyit elmondott, részt is vett egy csevegésben, amit egyáltalán nem akart; vagy ezért, vagy másért, mindegy, végül is nem bánta meg különösebben, mondta már késôbb fent a gépen a többieknek, csak az elején olyan fura volt, azt hitte, bolond, vagy ilyesmi, olyan, aki magában beszél, viszont ez nem, ez más volt, ez egészen ártatlan, és nagy, aranyos fülekkel, neki mindig is ez volt a gyengéje, a nagy fül, ezzel olyan kedves lesz még az az arc is, ami mellett egyébként nyugodtan el lehetne menni, és neki olyan volt, meg ahogy elmesélte gyakorlatilag az egész életét, annak egyszerûen nem lehetett ellenállni, hallgatnia kellett, és ô megmondja ôszintén, hallgatta is, noha az igazat megvallva, még most sem biztos benne, hogy az a férfi igazat beszélt, mert hát igaz lehet-e például az, hogy ilyen öregen, negyven-nem is tudja hány évesen valaki eladja mindenét, és elhatározza, hogy elmegy New Yorkba, de nem azért, mert újra akarja kezdeni az életét, hanem azért, mert be akarja fejezni, és éppen ott, az a férfi folyton így mondta, a "világ középpontjában", igaz lehet-e ez, hát, ô nem is tudja, folytatta a fedélzeten, mindenesetre meggyôzô volt, nem lehetett azt gondolni, hogy nem, csak hát az ember kételkedik, annyi mindent hallani manapság, és semmi nem igaz, persze ô, az a férfi nem tûnt olyannak, akiben az ember pont kételkedik, sôt, még ô is, mutatott saját magára, olyan dolgokat mondott el neki egy idô után, mert borzasztó sokat kellett várnia, amit, komolyan mondja, tényleg szinte soha senkinek, valahogy kinyílt annak a férfinak, mivel az is annyira ôszinte volt, olyan kétségbeesett tulajdonképpen, folyton úgy érezte, mintha ô lenne az utolsó, akivel az a férfi beszél, tényleg olyan szomorú volt az egész, meg ahogy a szépségét dicsérte, és kérdezte, miért nem nevez be ô ezzel a szépséggel egy szépségkirálynô-választásra, megnyerné, mondta neki a férfi, maga egész biztosan megnyerné, mire ô, a végén, elárulta, hogy egyszer egy gyenge pillanatában megpróbálta, és elment egy ilyenre, de nagyon-nagyon kiábrándítónak találta, amit ott látott, nagyon keserûen jött el onnan, amikor egyszer benevezett egy efféle versenyre, és olyan jólesett neki, amikor a férfi erre azt felelte, nem, maga nem a második helyet érdemelte volna, ez képtelenség és teljességgel igazságtalan is, hanem, mondta az a férfi, az elsôt.

29.
Egy azonnali jegyre volna szükség, mondta Korim a pultnál, aztán mikor áthajolván ezen a pulton elmagyarázta a kompjuterére meredô hivatalnoknônek, mirôl is van szó, hogy tudniillik ez nem egyszerû út lesz, ô pedig nem egy egyszerû utas, azaz se nem turista, se nem családlátogató, se nem businessman, akkor nagy hümmögés és nagy fejcsóválgatás közben azt a választ kapta ettôl a hivatalnoknôtôl, hogy amennyiben be tudja fejezni ezt a pulton áthajolgatást, akkor egyetlen igen soványka reménye van, az "úgynevezett lászmini", de még arra is várni kell, hogy kiderüljön, egyáltalán érdemes-e várni, fáradjon vissza tehát a kedves, micsoda?, kérdezte Korim, lászmini, mondta a hivatalnoknô szótagolva, ô meg csak forgatta-forgatta a szájában egy darabig, míg az elmúlt hónapok angol nyelvleckéibôl beugrott neki, hogy hát a fenébe is, ez valószínûleg a "last minute" lesz, ja, így már érti, mondta erre, pedig dehogy értette, nem értett belôle semmit, ezt is a stewardess magyarázta meg, mikor tanácstalanul visszatért hozzá a padra, viszont amikor kiderült, hogy "úgynevezett vízum" is kell, és hogy neki ilyen persze nincsen, akkor még a stewardess szépséges arca is elkomorodott egy pillanatra, vízum?, néztek rá a pultnál, azt akarja ô, Korim, mondani, hogy nincs meg a vízuma?, de hát ez, hát, tudja ô, tudniillik Korim, hogy ez beletelhet akár egy hétbe is, mit akar akkor itt egy azonnali jegyigénnyel?, hát, igen, bólogatott szomorúan a stewardess, majd látva, hogy erre Korim kétségbeesetten lehuppan mellé, közölte, hogy megpróbál azért valamit, Korimnak nem szabad mindjárt elkeseredni, ezzel odament az egyik telefonkészülékhez, és elkezdett telefonálgatni, felhívott ezt, felhívott azt, a zajban Korim nem értette egy szavát sem, mindenesetre, mikor úgy egy fél óra múltán megjelent egy ember, és azt mondta, rendben, uram, vegye elintézettnek a dolgot, Korim ünnepélyesen kijelentette: a stewardess kisasszony az nemcsak a szépségének az erejével bilincselte le ôt, hanem a varázserejével is, mert az az ember tényleg megjött, tizenötezer forint, mondta Korimnak, tizenötezer?, állt föl sápadtan ô, annyi, felelte az az ember, de be lehet menni egyedül is a konzulátusra, be lehet állni egyedül is egy hosszú sorba, és vissza lehet menni egyedül is úgy három-négy nap múlva, lehet így is, ha az embernek megvan az ideje rá, de ha nincs, akkor ennyi az ára, hát, igen, nézett rá a stewardess, más lehetôsége nemigen adódik, mire Korim bement a WC-be, kivett három darab ötezrest a kabátja szárából, odaadta, az az ember azt mondta, legyen egészen nyugodt, ô kitölti, amit ki kell, ô beviszi, amit be kell, ô beáll, ahova be kell, ne idegeskedjen, az ügye a legjobb kezekben van, s már délutánra itt lesz az a fránya vízum, és utána tíz évig, hunyorgott az az ember, mielôtt az adatokat felvéve eltûnt volna a szeme elôl, tíz évig nyugodtan aludhat, amire ô bejelentette a pultnál, hogy továbbra is igényt tart az azonnali jegyre, majd visszaült a stewardess mellé, és bevallotta, hogy nem tudja, elképzelni sem tudja, mi lesz vele itt, ha megérkezik az a tolókocsis öreghölgy, tényleg fogalma sincs, és nemcsak emiatt, mert ô, aki tulajdonképpen még soha nem ült repülôn életében, és nem ismeri a körülményeket, állandó eligazításra szorul, hanem és sokkal inkább azért, mert az az ég, amely a stewardess kisasszony megjelenésével kiderült ôfölötte, be is fog borulni ôfölötte rögtön, ha a stewardess kisasszonynak ezzel a tolókocsis öreghölggyel valóban távoznia kell.

30.
Az iroda minden irányból feléjük lejtett, itt a kiszolgálópult mögött ülô hivatalnoknôktôl a hátsó magasban székelô titkárságok ügyintézôin át a szórványos füzérekben ácsorgó utazni vágyókig nem volt szem, amelyik ne ôket kereste volna, erre az egészre ugyanis, amit ôk jelentettek, nem volt magyarázat: nem volt a stewardessruhás nô rendkívüli szépségére, vagyis hogy hogy lehet egy ilyen szépség stewardess, illetve hogy egy stewardess hogy lehet ennyire szép; nem volt Korim mosdatlan, büdös, gyûrött nagykabátos lényére, vagyis hogy egy amerikai utas hogy nézhet ki így, illetve hogy hogy lehet valaki ilyen külsôkkel amerikai utas; de különösen nehéz volt magyarázatot találni arra, hogy ezek ketten jól láthatóan a legnagyobb összefüggésben, a legmélyebb figyelemben s egy olyan beszélgetésben merülnek el, amelynek végsô tartalmára következtetni nem is lehetett, hiszen már társalgásuk szenvedélyes volta sem árult el semmit ezen a szenvedélyen kívül, még annyit sem, hogy akkor most ismerik egymást, vagy nem, fennállhatott tudniillik az iroda szempontjából mind a két eset, egyszóval ez a királynôi szerénységgel viselt szépség, meg ez a züllött koldusforma egymás mellett súlyosan megzavarta az iroda életét, sôt egy lassan formálódó botrányt jelentett ebben a térben, mert biztosnak látszott, hogy a stewardess nem királynô, és Korim nem koldus, így aztán nem maradt más, mint nézni ôket, és várni: várni, hogy ez a furcsa csendélet egyszer csak szétessen, kioltódjon és megsemmisüljön, mivel kétség sem fért hozzá, hogy csendélet voltak a padon, Korim, ezzel a züllött koldusformájával, s ezzel a védtelen nem-evilágiságával, s a stewardess, ezzel a varázslatos testtel, s ennek a testnek a perzselô érzékiségével, csendélet tehát, melyre különleges szabályok vonatkoznak, és persze a környezet kivételes figyelme, mondta is a stewardess késôbb a gépen, hogy a végén észrevette, és zavarba is jött, mikor észrevette, hogy mindenki ôket nézi, sôt volt valami ijesztô, fûzte hozzá, ezekben a nézésekben, minden egyes szempár, mondta, ugyanazzal a tekintettel nézte ôket, hogy is fogalmazzon, mintha egyetlen arc bámult volna rájuk, tényleg ijesztô volt, ijesztô és nevetséges, mesélte útban Róma felé.

31.
Az elôdeim lényegében véve nyugodtak voltak, szólalt meg Korim hosszabb csend után, majd savanyú képet vágva megvakarta a feje búbját, s külön nyomatékot adva minden egyes szónak, azt mondta: – Én mindig ideges.

32.
A csecsbimbók finoman áttörtek a kikeményített blúz hófehér, meleg anyagán, a mély dekoltázs pedig határozottan kiemelte a nyak törékeny, nemes ívét, a vállak szelíd völgyeit, s két mellének meg-megringó, telt, üde tömegét, ám nem lehetett tudni, végül is ezek kényszerítették-e ki, hogy minden szem újra meg újra ôt kereste, és ôhozzá tért vissza, vagy a csípôjére feszülô rövid, sötétkék szoknya, mely szorosan egymás mellett tartotta hosszú combjait, illetve e szoknya törése, mely kirajzolta ölének vonalát; hogy ezek-e mind, vagy a vállra omló, dús, csillogó, fekete haj, a magas, tiszta homlok, a gyönyörûen metszett áll, a vastag, puha ajkak, az enyhén hajlott orr, vagy hát: a ragyogó szempár, melynek mélyén két halhatatlan fénycsöpp izzott kiolthatatlanul, egyszóval: tényleg nem lehetett eldönteni, mi és melyik, és az irodában tartózkodó férfiak és nôk nem is döntötték el, csak nézték, egyiket a másik után, ennek a lázító szépségnek az alkotórészeit külön-külön, mégpedig – e szépség ünnepi és önmaguk közönséges voltánál fogva – egészen gátlástalanul nézték, a férfiak éhes, fojtott, durva, leplezetlen sóvárgással, a nôk részletrôl részletre, felülrôl lefelé és lentrôl fölfelé haladva, a szenzációtól elkábulva, de egy rossz, irigy indulattól hajtva e tüzetes vizsgálat közben egyre mélyülô ellenszenvvel, sôt megvetéssel, mert azt mondták, amikor az egésznek vége lett, vagyis amikor ez a botrányos páros, ha nem is egyszerre, de végül örökre eltûnt a MALÉV-iroda kijáratában, azt mondták, a nôk elôször, hogy nem, ôk egyáltalán nem elfogultságból, vagy hogy ôk is nôk, és az egyik nô mindig úgy nézi a másikat, szó nincs ilyesmirôl, de az mégiscsak sok, ahogy ez a kis stewardess, ribanc, mondta máris némelyikük, úgy tett, mintha a legártalmatlanabb angyalka volna a földön, valami kis szende, szolgálatkész, aranyos királykisasszonyka, miközben, hördültek föl a nôk az irodában, mikor végre össze lehetett futni a pult mögött egy helyen, és ki lehetett tárgyalni a dolgokat, miközben azzal a testhez tapadó blúzzal, azzal a fenekére feszülô ultrarövid szoknyával, a hosszú combjainak és a combok között a fehér bugyijának a meg-megvillantgatásával, és egyáltalán, azzal, hogy ezen a testen az ég adta világon minden, de minden kilátszott, egyszerûen csak föltûnést akart kelteni, láttak ôk már ilyen ártatlanságot épp eleget, meg ilyen kis ügyeskedést a praktikákkal, hogy ami vonzó rajtunk, az jól kijöjjön, de amit takargatni kell, az eltûnjön, nem, ôk nem szólnának semmit, ha!, na, de ez a pofátlan hazugság, hogy ami abszolúte kurvás, az úgy legyen elôadva, mintha valami szelíd fenséggel állnánk szemben, na, nem, ezt azért az ô korukban, mondták egybehangzóan, már nem lehet megetetni senkivel, és ehhez késôbb, amikor hazatérés elôtt még megálltak egy szóra valami parkban vagy kocsmában, a szemtanúvá lett férfiak, az az egy-két jegyvásárló vagy magasabb beosztású ügyintézô annyit tett hozzá, hogy az efféle nôk mindig nyernek, valami iszonyatosan jó test, hatalmas, elôremeredô cicik, és mondjuk, mondták, egy lassan ringó, gömbölyû segg, két ilyen cici, és egy ilyen segg, meg mondjuk, mondták, hozzá még valami hófehér fogsor egy bájos mosollyal, valami karcsú csípô, egy kis finom mozgás, végül egy pillantás a kellô idôben, egy pillantás, mely közli veled, akinek különben is kiszáradt már a torka a látványtól, hogy tévedsz, nagyon nagyot tévedsz, ha azt hiszed, mindezt megkaphatod, hiszen, tudatja ez a pillantás, szûzzel állsz szemben, sôt egyenesen az elsô szûzzel, azzal, aki még csak nem is sejti, mire lett megteremtve, szóval ha mindez így együtt, akkor te kész vagy, jelentették ki ezek a férfiak a parkban vagy a kocsmában, akkor neked, mutattak hallgatóikra, véged, és belekezdtek, hogy leírják a MALÉV-irodában látott nôt a csecsbimbótól a karcsú bokáig, belekezdtek, de soha nem fejezték be, mivel ez a nô, ismételték meg újra meg újra, tulajdonképpen nem írható le semmiféle módon, mert most mit mond, hogy a csípôre feszülô szoknya a hosszú combokkal, ugyan mit, hogy a vállra omló haj, hogy a puha ajkak, hogy a homlok, az áll, az orr, most mit, tényleg!?, tették fel a kérdést – nem lehet, egész egyszerûen lehetetlen megfogni ezt a nôt, mert mintha a szépségében azt kellene megfogni, ami aljasan ellenállhatatlan, vagy, hogy teljesen ôszinték legyenek: egy igazi, káprázatos, királyi nôstényt a sivár, az émelyítô, a hamis világban.

33.
Ha valaki, hát akkor ô aztán valóban tiszta szívbôl azt kívánja, hogy sikerüljön neki, amit akar, állította a stewardess a többieknek a fedélzeten, viszont biztos, mondta, hogy a férfi onnantól kezdve már semeddig nem juthatott el, semeddig, a legvalószínûbb, hogy még akkor lekapcsolták, amikor ô – minthogy az majdnem három és fél órás késéssel, de megérkezett – a svájci öreghölgyet kitolva elbúcsúzott és elvált tôle az iroda ajtajában; lekapcsolták, mondta a stewardess határozottan, biztos, hogy le, hogy kik, azt nem tudja, akik ilyenkor lekapcsolni szoktak, rendôrök, idegápolók, biztonságiak, ez a fajta szokott, de százötven százalék, hogy le, mert azzal a felállással, ami ennek a férfinak van, már az csoda, hogy a MALÉV-irodáig eljutott, de hogy tovább is eljut, azt a férfi ismeretében nem hinné el senki, és nem hiszi ô sem, bármennyire is kívánja, hogy így legyen: át a városon, ki a Ferihegyi Repülôtérre, ott a jegyvizsgálók, a vámosok, a biztonságiak, aztán Amerika, nem, nem, nem, csóválta meg a fejét a stewardess, ez teljességgel elképzelhetetlen, és most, pár óra elteltével már ô maga is úgy gondol vissza, mintha álmodta volna az egészet, ugyanakkor viszont ennyire különleges álma már nagyon régóta nem volt, ezt bevallhatja, nem is tud egyelôre mit kezdeni vele, csupán beszél róla, aztán elraktározza a legfurcsább emlékei közé – csak azt nem tudja, mi az, amit így elraktározott, mondta, e pillanatban ugyanis még annyira benne van, még olyan közel van minden, hogy nem lát rá semmire, ezért aztán, hogy ez a férfi tulajdonképpen kicsoda, azt egyáltalán nem tudná megmondani, csak rögtön mentegetni kezdené, védeni, ahelyett, hogy állítana róla valamit, kimagyarázná tehát valami vád alól, hogy például ha elsôre olyan hülyének látszik is, ahogy már mondta, nem hülye, hanem hát, hogy is mondja csak, ônála, ennél a férfinál, valahogy minden olyan komoly, és ez annyira szokatlan, annyira, nem fél a szótól, megrázó, ez a komolyság mindenben, hogy jön valaki, aki tényleg el van szánva, rossz magyarsággal, mindenre, és nem viccel, nem teszi a fejét, nemcsak úgy mondja, aztán másnapra kialussza az egészet, hanem mindent igazán, és akkor a másik oldalon ott van ô, mutatott magára a stewardess, ezzel a beszélhetnékjével, ezzel a lelkesedésével, tényleg, a végén még ôt nézik hülyének, hogy így beindult, ugye?, nem, nem, mondta, ô megértené, abszolút, ha a kolléganôi így gondolnák, úgyhogy el is hallgat, abba is hagyja a nagy élménybeszámolót, bocs, ha uncsi volt, mondta, és maga is elnevette magát az általános derültségben, és már csak annyit fûzött hozzá, hogy szomorú, találkozunk véletlenül egy emberrel, beszélünk vele, megismerjük, hatással van ránk, aztán elveszítjük, és soha, de soha nem látjuk többé, ez, akárki akármit is mond, szomorú, de komolyan, ismételte meg ô is kacagva, igazán szomorú.

34.
Hermész, mondta Korim, ez a név áll a középpontjában mindannak, amit élete valóságos kiindulásának, legmélyebb szellemi eredetének tekint, még soha nem beszélt errôl senkinek, de most, a stewardess kisasszonynak feltétlenül el akarja mondani, hogy ô az, akihez végül eljutott, miután annyiszor próbálta meglelni a tovább már visszabonthatatlan kezdetet, miután annyiszor igyekezett megérteni, kinyomozni, a végére járni, és nem utolsósorban elmesélni azoknak, akikkel eddigi útja során összehozta a sors, hogy hol dôlt el: belôle nem lesz szabályos levéltáros, és itt nem arról van szó, hogy nem akart levéltáros lenni, ô ôszintén levéltáros, csak nem szabályos levéltáros, és pontosan ennek az okát kutatta szüntelenül, és ment és ment állandóan visszafelé az idôben, és mindig talált valamit, valami újat a múltjában, amelyrôl azt gondolta, megvan, ez volt az, vagyis kereste és kereste, hogy mi lehetett a forrása, az origója a felfordulásnak az életében, mely végül, harminc-negyven órával ezelôtt erre az útra rávezette, de egyre újabb és újabb ilyen forrásokra és origókra lelt, egyre újabb és újabb kiindulásokra és kezdetekre, egészen addig, míg el nem ért arra a pontra, ahol azt mondhatta, na, tényleg ez az a pont, amit kerestem, és ezt a pontot úgy hívták, Hermész, mert valóban: Hermész volt ôneki, mondta, az abszolút origó, a hermészivel való találkozás, a nap, az óra, amikor elôször nézett szembe Hermésszel, amikor – fogalmazhat így is: – összeismerkedett vele, és belelátott a hermészi világba, abba, amellyé Hermész a világot tette, azaz ahol Hermész az úr – és ez a görög isten, a tizenkettedik a tizenkettôbôl, a rejtélyességével, a meghatározatlanságával, a túlontúli sokféleségével, az elhallgatott vonásaival, a sokat sejtetett csenddel lényének sötét oldaláról, ez mind, mind megbabonázta a képzeletét, pontosabban: fogságba ejtette ezt a képzeletet benne, nyugtalanná tette, egy olyan körbe vonta, amelybôl nem volt kiút, mint egy átokból vagy ráolvasásból, Hermész volt tehát, de nem a vezérlô istene, hanem az elvezérlô isten, a félresodró, a kibillentô, az elhívó, a félrevonó, az elcsábító, az oldalról, a lentrôl fülbe sugdosó, és hogy miért éppen ô, és hogy miért éppen egy levéltárost kétszázhúsz kilométernyire Budapesttôl, azt nem lehet tudni, és ô úgy érezte, soha nem is szabad kutatnia, miért, mindenesetre így történt, tudomást szerzett róla, talán a Homéroszi Himnuszokból, talán Kerényibôl, talán a csodálatos Gravesbôl, ki a fene tudja már, melyikbôl, mondta Korim, és ez volt, ha fogalmazhat így, a beavatás fázisa, amit hamarosan a második követett, az elmélyülésé, melyben már csak és kizárólag Walter F. Otto grandiózus, utolérhetetlen mûvét, vagyis Die Götter Griechenlands olvasta, mégpedig csak és kizárólag az ide vágó fejezetet a magyar fordításból, de azt aztán rongyosra! – és attól kezdve a nyugtalanság beköltözött az életébe, attól kezdve a dolgok már nem olyanok voltak, mint azelôtt, attól kezdve másképp látta a dolgokat, a dolgok megváltoztak, s a világ a dolgokkal kezdte a legijesztôbb tartalmát mutatni felé, a kötetlenségét, a lehetô legfélelmetesebb értelemben vett felszabadultságét tudniillik, mert Hermész, mondta Korim, ez azt jelenti, elveszíteni az otthonosságot, az odatartozást, a függést, a bizalmat, ez azt jelenti, hogy hirtelen feltûnik egy bizonytalansági tényezô a nagy egészben, majd ugyanolyan hirtelen kiderül, hogy nem, ez a bizonytalanság az egyetlen tényezô, mert Hermész, ez a törvények viszonylagos, alkalmi voltát jelenti, azt, hogy Hermész hozza és vonja vissza, vagyis engedi szabadjára ôket, hisz errôl van szó, mondta Korim a stewardessnek, hogy aki megpillantja ôt, az többé nem lesz a foglya sem célnak, sem tudásnak, mert cél és tudás csak egy ócska köpeny, hogy egy ilyen költôi fordulattal éljen, amit kénye-kedve szerint boríthat magára s vethet le magáról az ember, így és erre tanította meg ôt Hermész, az éjszakai utak istene, az éjszakáé, amelynek hatalma Hermész jelenlétében azonnal kiterjed valamiképp a nappalokra is, mivel ha feltûnik valahol, azonnal át is alakítja az emberi világot, mégpedig úgy, hogy látszólag hagyja a nappalokat, látszólag elismeri az olymposi társak hatalmát, látszólag folyik minden Zeusz tervei szerint, miközben saját alattvalóinak Hermész odasúgja, nem egészen így van, és bevezeti ôket az éjszakába, megmutatja nekik az utak felfoghatatlanul bonyolult káoszát, szembefordítja ôket a hirtelennel, a váratlannal, a kiszámíthatatlannal és a véletlennel, a veszélynek és a tulajdonnak, a halálnak és a szexualitásnak egy nagyon homályos nyersességével, egyszóval kiküldi alattvalóit Zeusz világosságából a hermészi sötétbe, mint ahogy oda küldte ki ôt is, Korimot, miután megérttette vele, hogy a megpillantása keltette nyugtalanságnak az ô, Korim szívében, soha nem lesz vége, amikor megmutatta magát neki, és ezzel a megmutatással meg is rontotta ôt, mert ha valamit, hát, azt semmiképpen nem akarja mondani, hogy Hermésznek ez a megpillantása, ez a felfedezése, a Hermészre való rátalálás egyet jelentett volna azzal, hogy Hermészt megszerette, ô, mondta Korim, egyáltalán nem szerette meg Hermészt, hanem megijedt tôle, ez történt, ez a helyzet és nem más, megijedt, mint az az ember, aki felfogja, aki a megrontása pillanatában rádöbben, hogy megrontották, azaz olyan ismeret birtokába juttatták el, aminek a birtokát ô egyáltalán nem akarta, na, így van ô is, Korim, pontosan így, hisz mi egyebet kívánt volna maga is, mint amit a többiek, nem akart ô kiválni, kiemelkedni, neki nem voltak ilyen ambíciói, függést akart és biztonságot, áttekinthetôséget és otthonosságot, szóval csupa-csupa normális dolgot, amit aztán egy szempillantás alatt vesztett el, mikor Hermész belépett az életébe, és, nyugodtan mondhatja úgy, alattvalót csinált belôle, mert ez az alattvaló attól kezdve rohamsebesen távolodott el a saját feleségétôl, saját szomszédaitól, saját munkatársaitól, mert még elmagyarázni, megértetni, bevallani is reménytelennek látszott, hogy a magatartásában beállt kétségtelen változás oka egy görög isten, nemhogy maga mellé állíthatta volna ôket, képzelje csak el, mondta Korim a stewardessnek, képzelje el, hogy egy nap odalép a feleségéhez, vagy bent a levéltárban a munkatársaihoz, és azt mondja, tudom, észrevettetek rajtam egy különös változást, nos, a dolog mögött egy görög isten áll, na, képzelje el, mondta Korim, a hatást, az ô felesége meg egy ilyen vallomás!, az ô munkatársai meg egy ilyen magyarázat!, úgyhogy nem is igen történhetett más, mint ami történt: gyors válás odahaza, a levéltárban pedig a furcsálkodó odapillantgatásoktól a teljes kiközösítésig minden, sôt elmentek odáig, hogy kikerülték, és nem köszöntek neki vissza az utcán, ez nagyon fájt, mondta Korim, a saját kollégái, akikkel nap mint nap!, és egyszerûen nem köszönnek vissza az utcán, idáig jutott Hermész miatt, idáig, nem panaszképpen mondja, csak a tényt állapítja meg, panaszra ugyanis semmi oka nincs, eredetileg a legszabályosabb levéltárosként kezdte, és minden reménye megvolt rá, hogy eljusson a fôlevéltárosi címig, ehelyett, na, most mondja, mondta Korim, Budapestig jutott, ha ugorhat egy jó nagyot az idôben, egy budapesti MALÉV-irodáig, ahol abban bízik éppen, és tényleg bízik benne, hogy lesz vízum, és lesz jegy, s így ô, Korim, nemcsak a világhírû New Yorkot, de ezzel a maga hermészi bizonytalanba helyezett nagy céljait is, talán, ejtette le a hangját, elérheti – nem beszélve arról, fûzte hozzá, hogy ha kárpótlást akarna, mint ahogy nem akar, hogy ha cserébe óhajtana valamit, mint ahogy nem óhajt, akkor kárpótlásként, cserébe, hogy nem lett szabályos, az is ott lehetne, hogy néha, néhanapján látni véli magát Hermészt, az istent: olyankor, ha nagyon nyugodt, van ilyen, és egy árnyékos sarokba néz; olyankor, ha délután elalszik, s mikor felébred, a szobában, egy villanásra; vagy olyankor, ha nagyon siet valahová sötétedéskor, és vele egy sebességgel, oldalt, mint a hold, ahogy láthatóvá lesz, ahogy int egyet valahová a messzeségbe, nem neki, a caduceusával, és eltûnik.

35.
A vízum megjött, de ôk még akkor is ugyanott ültek, és ugyanúgy, a várakozóknak kitett padon, mert az öreghölgy viszont nem jött meg, és a jegy megszerzésének az esélyeirôl sem mondtak többet a kiszolgálópultnál a vízum felmutatásakor, mint elôtte, tudniillik azt, hogy ugyan mit türelmetlenkedik és kérdezôsködik és ugrabugrál itt folyton, várjon nyugodtan a sorára, majd szólítják, ha kell, különben is, mások hetekig várnak egy-egy ilyen ügyben, akkor meg mit akar, amire Korim természetesen rábólintott, megnyugtatta az alkalmazottat, hogy vele ettôl kezdve nem lesz semmi baj, ô ettôl kezdve, hiszen megértette a dolgot, nem okoz több problémát, ezt megígéri, azzal visszaült a helyére a stewardess mellé, és néhány percig nem szólt semmit, csak várt, láthatóan szorongva, hogy vajon a magatartása nem váltott-e ki valami ellenszenvet az alkalmazottakban, amivel ô, magyarázta a stewardessnek, csak a saját helyzetét rontaná, aztán hirtelen, mint akinek egyszeriben kimegy a fejébôl az egész, újra odafordult hozzá, és ott folytatta, ahol abbahagyta az imént, közölvén, hogy a legszívesebben itt maradna egy egész álló héten át, és csak mondaná és mondaná, maga sem érti pontosan, mi a fene lelte, hogy így rájött ez a beszélhetnék, és ráadásul csak és kizárólag önmagáról, nem csinált ilyet korábban egyáltalán, soha, nézett a stewardess szemébe Korim, régen ez elképzelhetetlen lett volna, sôt ha valamivel, hát akkor ôt a legesleginkább azzal lehetett jellemezni, hogy önmagáról soha egyetlen szót se szólt senkinek, most meg, valamitôl, valószínûleg a félelemtôl, hogy megtámadták, a félelemtôl, hogy a nyomában vannak, de nem biztos, csak valószínû, szóval valami ilyesmi miatt egyfolytában beszélnie kell, úgy érzi, el kell mondania mindent, a folyóparti részt, az Ideggondozósat, a hierarchiát, a felejtést, a szabadságot és a világ közepét, hogy be kell végre avatnia valakit, neki, aki soha nem érzett erre semmiféle késztetést, beavatnia az utolsó évek, az utolsó hónapok és az utolsó nap történetébe, hogy mi történt a levéltárban, hogy mi történt a fékezôfülkében, a felüljárón és mi az Almássy téren, szóval tényleg mindent, vagy hát jobban mondva, mondta, a lényeget, csak éppen ez, a lényegnek ez az elmesélése egyre nehezebb és nehezebb, és nem pusztán azért, mert a részletekbôl áll ez a lényeg össze, és a részleteknek ôrjítô gazdagsága van, hanem annál a kijózanítóan hétköznapi oknál fogva is, hogy fáj a feje, egész pontosan, hogy a fejfájása, aminek nála van egy állandó szintje, most már átlépte ezt a szintet, és kezd egész elviselhetetlen lenni, nem pont a feje különben, mondta, hanem a nyaka, a válla és a tarkója itt fönt, mutatta a stewardessnek, ez az egész együtt ilyenkor, ha rázendít, kibírhatatlanná tud válni, és ezeknél a szakaszoknál hiába próbál meg mindenfélét, masszírozni, csavargatni a fejét, körözni a vállával, nem segít semmi, mert csak és csak az alvás segít, a teljes, öntudatlan kilazulás, miközben ôvele éppen ez a legnagyobb baj, hogy ugyanis ezt az öntudatot nem tudja kilazítani, vagyis pontosabban a fejét, csak tartani, csak megfeszíteni így ezt a fejet, az izmok persze begörcsölnek, a ligamentumok persze tiltakoznak, vagyis hát az egész itt fönn lázadni kezd, és neki ilyenkor, mint most is, sajnos nincs más lehetôsége, mint hogy egy kicsit lefekszik ide a padra, ha a kisasszony nem haragszik meg érte, mindössze egy percrôl van szó, de le kell feküdjön, hogy levegye a munkát a muscularisokról és a ligamentumokról, a trapeziusokról és a spleniusokról, a suboccipitalesekrôl és a sternocleidomastoideusokról, ezekrôl mindrôl le kell hogy vegye a terhet, különben már ma megtörténik az, aminek a bekövetkezésétôl ô már évek óta retteg, hogy tudniillik elveszti a fejét, mert ez jönne másképp, leszakadna az egész hóbelevanc, és akkor aztán se New York, se semmi, akkor aztán, mondta Korim, vége lenne egy pillanat alatt.

36.
A stewardess felállt, hogy helyet adjon, Korim pedig hanyatt feküdt, és lassan, óvatosan leeresztette a fejét a padra, de a szemét éppen csak lehunyta, nyithatta is ki rögtön, mert az utcai ajtó egyszeriben kivágódott, és betódult rajta egy csomó ember, ámbár helyesebb lenne azt mondani, hogy betörtek, hogy begázoltak az irodába, valami olyan brutális erôszakkal, mintha egyúttal le is akarnák gázolni az egészet, ellentmondást nem tûrô, harsány utasításokkal jelezvén jobbra és balra, elôre és hátra, hogy akit ôk itt most közrefognak, hogy akit ôk itt most betolnak egy ragyogó ébenfekete tolószéken, hogy aki itt most begurul a jegyvásárlók és az alkalmazottak közé, annak kivételes oka van erre a betörésre, annak megfellebbezhetetlen joga van erre a legázolásra, miközben ezt az okot és jogot senkinek nincs se oka, se joga még csak feszegetni sem, vagyis csaknem fél napos késéssel, Korim legmélyebb keserûségére, a stewardessnek viszont végül is a legnagyobb megkönnyebbülésére az öreghölgy Svájcból, megérkezett, s a maga aprócska, összeszáradt, csont-bôr testével, a maga ezernyi ránccal barázdált, beesett arcával, a maga kicsi, fénytelen, szürke szemeivel és összezárt, cserepes ajkaival, viszont a fülében két irdatlan méretû s a vállát verdesô arany fülbevalóval azon nyomban és egyetlen hang nélkül tudatta, hogy pontosan ezzel a testtel, ezzel az arccal, ezekkel a szemekkel és ezzel a szájjal, azaz pontosan ezzel a megvetô szótlansággal és pontosan ezekkel az irdatlan fülbevalókkal fogja irányítani, és ô fogja itt most néhány percen át azt, hogy mi történjen, és mi ne, de szólni tényleg nem szólt egyetlen szót sem, noha az sem mondható, hogy kíséretének tagjai kitalálták vagy megérezték volna a parancsait, inkább az derült ki, hogy egy picit elindították erre, aztán arra, egy picit gyorsítottak, egy picit lassítottak, miközben tekintetüket rátapasztották, miközben csüngtek rajta, mint az ô füleiben azok az arany fülbevalók, aztán egyszer csak egy leheletfinom intésétôl világos lett, hogy mit akar, hogy merre akar menni, hogy melyik irányt kell választaniuk a pultok felé, aminek, ennek az irányválasztásnak tudniillik, már az alkalmazottak és a jegyre várakozók sem tudtak ellenállni, a munka ugyanis abbamaradt a pultok mögött, és a sorok is felbomlottak a pultok elôtt, mint ahogy annak a különleges helyzetnek is vége szakadt, amelybe fejfájása miatt Korim és a stewardess került, hiszen Korimnak legalábbis fel kellett ülnie, hogy elsô ijedtsége után meggyôzôdjön róla, nem érte jöttek, a stewardessnek pedig indulnia is azonnal, hogy bejelentse: ô az, aki a szükséges formaságok végeztével a magyar légitársaság, illetve annak Segítô Kéz Szolgálata részérôl a kívánt s itt kiválasztott gépig az öreghölgynek támogatója, kisegítôje s a ferihegyi úton a szó szoros értelmében az útmutatója lesz.

37.
A hortobágyi húsos palacsinta jó volt, tolmácsolták az öreghölgy szavait a szembenülô ideges alkalmazottnak, a levegô viszont, mosolyodott el finoman a kíséret összes tagja, Frau Hanzl tetszését nem nyerte el, eure Luft, ismételgette dörgô, rekedt férfihangján az öreghölgy, és kiábrándultan rázta a fejét, ist einfach unqualifizierbar, versteht ihr?, unqualifizierbar!, majd intett, hogy fordítsák felé a kompjuter képernyôjét, ott rábökött az egyik sorra, és attól kezdve hihetetlenül gyorsan zajlott le minden: nem telt bele egy-két perc, már ott is volt a kíséret kezében a jegy, már el is mondták a bemutatkozó stewardessnek, mi lesz a dolga "az utazásait mindig személyesen intézô s talán épp ezért rendkívül érzékeny Hanzl asszony" mellett, már fordították is meg a ragyogó, ébenfekete tolókocsit ezzel a rendkívül érzékeny Hanzl asszonnyal, már viharzottak is át a termen a kijárat felé, úgyhogy Korimnak, aki kétségbeesetten csak kapkodta ide-oda a fejét, mindössze annyi ideje maradt, hogy odaszaladjon a stewardesshez, és megpróbálja valahogy egyetlen mondatba belepasszírozni mindazt, amit amannak szerinte még feltétlenül tudnia kell, hiszen oly sok mindenre nem futotta, nézett rá elveszett ábrázattal, hiszen a lényegre pont, arra nem volt idô, hiszen a legfontosabbat, hogy mit is akar ô tulajdonképpen New Yorkban csinálni, még el se bírta mondani, hogy hát, mutatott a kabátja szárára, a kézirat!, hogy hát errôl egyetlen szót se még, pedig ez a legeslegfontosabb, enélkül a stewardess kisasszony semmit nem fog megérteni az egészbôl, mert ez a kézirat, ragadta meg a kezét, s próbálta meg visszahúzni a nekilóduló menetbôl, a legcsodálatosabb, amit valaha írtak ezen a földön, de a stewardess kisasszonynak most már mondhatta, az már nem figyelt oda, csak annyit mondott mosolyogva, hogy sajnos mennie kell, amire viszont Korim sem tehetett mást, mint hogy elôrefutott, és az ajtót a nagy sebességgel érkezô tolókocsi elôtt önmagával kitámasztva, s a zaklatottan intézkedô kíséret zsivaját túlkiabálva bevallja, milyen nagyon szép nap is volt ez, milyen felejthetetlen, s hogy engedje meg a stewardess kisasszony, hogy a két gödröcskét a mosolyából ô eltehesse az emlékezetébe örökre – tegye el, intett vissza mosolyogva a két gödröcskével a stewardess, majd becsukódott utánuk az ajtó, és Korim ott maradt egyedül a hirtelen beállt fülsiketítô csenddel meg ezzel a két gödröcskével az emlékezetében, örökre.

38.
119 000 forintért 1 hét Izland, hadarta unottan az egyik alkalmazott, 99 900 forintért 1 hét Nílus, 98 000 forintért 1 hét Tenerif, 75 900 forintért 5 nap London, 69 900 forintért 1 hét Ciprus, 55 000 forintért 1 hét Tunisz vagy 1 hét Mallorca, 49 900 forintért 1hét török Riviéra, 39 900 forintért 1 hét Rodosz, 34 900 forintért 1 hét Korfu, 24 900 forintért 1 hét Dubrovnik, Athén-Thesszaloniki 1 hét a Meteora kolostorokkal 24 000 forint, Jesolo 1 hét 22 900 forintért, Salou Spanyolország 1 hét 19900 forintért, vagy Kraljevica 8 nap 18 200 forintért, de ha semmi nem tetszik, tette hozzá az elôtte álló érdeklôdônek, aki még mindig tétovázni látszott, akkor, fordította félre a fejét az alkalmazott, akkor, biggyesztette le a száját, nyugodtan menjen máshová, azzal megnyomott egy gombot a kompjuterén, hátradôlt a székén, és olyan tekintettel nézett föl a mennyezetre, amelybôl nyilvánvaló volt, hogy ô a maga részérôl a felvilágosítást egyszer s mindenkorra befejezte.

39.
Milyen repülôjegy?, kérdezte késôbb Korim a pultnál, mikor odahívták, hogy közöljék vele a hírt, aztán, mint aki elkalandozó figyelmét próbálja újból összeszedni, masszírozni kezdte a homlokát, s az alkalmazott szavába vágva így folytatta: – Holnap? Milyen holnap?

40.
Négyen jöttek összesen, három felnôtt asszony, úgy ötven és hatvan között, meg egy tizennyolcnak látszó, de tizenkét évnél biztosan nem idôsebb gyereklány, és mindôjüknél ott volt egy-egy acélveder a felmosószerekkel, a baljukban pedig egy-egy feles ipari partvis: négy veder és négy partvis, és rajtuk négy szürke munkaköpeny, hogy ne lehessen eltéveszteni, kik ôk, és mit akarnak, hogy ne lehessen kétség, mért állnak itt egy kissé mindenre és mindenkire alulról nézve föl, de különösen az egyik ügyintézô intését lesve így, innen lentrôl, az iroda kiszolgálóhelyiségei felôl nyíló ajtó küszöbén – hogy aztán viszont, amikor ez az engedélyezô intés az egyik fenti üvegkalitkából végre megérkezett, neki is lássanak a dolognak, elôször még csak óvatosan, bizonytalan elôkészületeket téve, majd, hogy az utolsó ügyfél s az utolsó alkalmazott is eltûnt a kijáratnál, és lecsapódott a redôny odakint, teljes gyorsaságra kapcsolva a vedrekkel és a partvisokkal a négy egyforma munkaköpenyben: kettô elôrement, kettô itt maradt az utcai oldalon, aztán a partvisokra csavart rongyokat meg-megmártogatva és le-lecsorgatva indultak is, kettô kettôvel szemben, nyújtott, hosszú léptekkel, komolyan és szótlanul, nem is hallatszott más, csak ahogy a négy rongy siklik sebesen a mûmárvány padló kockái fölött, aztán, amikor középre értek és elhaladtak egymás mellett, egy-egy apró cuppanás, majd újra a siklás a kövezet tetején, egészen végig, ott mártás és lecsorgatás, majd vissza, ugyanúgy és ugyanolyan szótlanul, míg csak a gyereklány, menet közben, a köpenye zsebébe nem nyúlt, és be nem kapcsolt, és fel nem erôsített ott bent egy zsebrádiót, mert attól kezdve már egy visszhangzó, monoton, jeges gépzene sûrû taknyában gázoltak tovább, némán, kezükben a partvissal, üres, savószín szemüket a lucskos rongyra szegezve.

Következõ fejezet >>