1997. november 15-én, miután a kapitány a Ferihegy II. légikikötô személyzeti pihenôjében a járat állandó adatain kívül ismertette a légikísérôk tízfônyi csapatával a várható meteorológiai helyzetet, az utaslétszámot, valamint az air cargo-státust, majd összefoglalóan közölte, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt utazással lehet számolniuk, a két CF5–80C2-es hajtómûvel felszerelt, 12 700 kilométer maximális hatótávolságú, 91 378 liter üzemkapacitású, 47,57 méter szárnyfesztávú és 175,5 tonna felszállótömegû BOEING 767-es repülôgép – MA 090-es járatszám alatt – 127 turista és 12 komfortutassal a fedélzetén elindult a kifutópálya felé, és átlagos gurulási idô után 280 km/óra sebességnél 11 óra 56 perckor felemelkedett a betonról: a gép 12 óra 24 perckor Graz közelében érte el 9800 méteres utazómagasságát, s az ilyenkor szokásos légköri viszonyok között nem túl erôs nyugati–északnyugati ellenszélben, a Stuttgart–Brüsszel–Belfast vonalon jutott ki az Atlanti-óceán fölé, ott beállt a megadott koordinációs helyzetbe, 4 óra 20 perc alatt megérkezett a dél-grönlandi bejelentkezési pontra, ahonnan kezdve, négy perc híján egy órával a cél elôtt, tulajdonképpen meg is kezdte az ereszkedést, elôbb aktuális magasságát csökkentve 800 méterrel, majd, amikor átvette irányítását a New Founland-i központ, 4200 méterrôl süllyedve folyamatosan tovább, hogy végül, már a New York-i Közelkörzet parancsnoklása alatt, a menetrendnek megfelelôen, azaz amerikai idô szerint pontosan 15 óra 25 perckor landoljon a John Fitzgerald Kennedy repülôtér bal 36-os leszállópályáján az Újvilág földjére.

2.
Ó, yes, yes, bólogatott készségesen Korim az Immigration Office fekete bôrû hivatalnokának, aztán az újra meg újra megismételt s egyre ingerültebben hangzó kérdésre, mikor már nem segített se az okmányaira való mutogatás, se a bólogatás, se a sok yes és yes, széttárta a karját, megcsóválta a fejét, és így szólt: – Nekem te hiába beszélsz, én nem értek ebbôl egy árva szót sem, no understand.

3.
A szoba, ahová egy hosszú, szûk folyosón át elvezették, a leginkább még egy zárt gabonaszállító vagonra emlékeztetett, a falakat szürke acélbevonat takarta, ablak sehol, az ajtót kinyitni pedig csak kívülrôl lehetett, tényleg, mint egy üres vagon hirtelen, mesélte késôbb Korim, mert két dolog volt, mondta, valami eltéveszthetetlen szag és valami finom remegés a padlón, amitôl ô, hogy becsukták utána az ajtót, és otthagyták egyedül, tényleg úgy érezte, egy rohadt vagonba került, egy amerikai vagonba, de mégiscsak: vagonba, tudniillik ahogy belépett, azonnal átható gabonaszag csapta meg, és a padló remegését is rögtön megérezte a talpa alatt, a szagot nem lehetett mással összetéveszteni, szagolta éppen eleget Budapestre jövet, a remegésrôl pedig szintén nem gondolhatta, hogy valami érzékcsalódás a vibráló neonok miatt, mivel nemcsak úgy éppenhogy, bizonytalanul, és a többi, hanem a leghatározottabban bizsergett a talpa a padlón, sôt amikor véletlenül hozzáért a falhoz, nyomban érezte, hogy az is remeg, el lehet képzelni, hogy érezte magát egy ilyenben az ember, mondta, és hát ô éppen úgy is érezte magát, hiszen nem értett az egészbôl semmit, hogy mi a jófenét akarnak tôle, hogy mi a jófenét kérdeztek tôle, s egyáltalán, hogy mi a jófene ez itt, elôvette a noteszét, amibe a legfontosabb szavakat összeírta még a gépen, hogy nem lesz jó, ez a zsebszótár a zsebében, ez így nem megy, ha beszélgetnie kell majd valakivel, ez túl kényelmetlen, túl lassú, túl körülményes, baromi sokat kell benne lapozni, keresgetni, ráadásul az övé, az ô zsebszótára három-négy helyen is, ahogy futtatta az ujjaival a lapokat, mindig továbbfutott, mint ahol meg kellett volna álljon, vagy azért, mert a keresett betûnél pont összetapadt, és az egész ugrott egyet elôre, vagy pedig azért, mert azt gondolván lapozás közben, hogy na, ez megint tovább fog futni, megpróbálta lefékezni a lapok sebességét, csak hát persze éppen ezzel az ideges óvatossággal ugrasztotta túl a kívánt betût, amivel meg el is kezdôdött a türelmetlen aprómunka, másképp kellett tartani már akkor a szótárt, hogy laponként keressen tovább, egyszóval ez így, ez az egész, nagyon lelassította a dolgot, ezért aztán a noteszféle megoldáshoz nyúlt, kiírni a föltehetôen legfontosabb szavakat, kitalálni egy rendet, ami megkönnyíti, azaz meggyorsítja a lapozást, és ô ki is talált, és el is készült vele a hosszú út alatt, és most újból elô kellett vegye, ha nem akart benne maradni a slamasztikában, elô kellett vegye egy angol mondatért, és ki kellett ezzel találjon valamit, valami megoldásfélét, hogy ne romoljon el a fejében az ünnepi hangulat, hiszen itt van, megjött, sikerült: sikerült, hogy úgy mondja, mondta, a lehetetlen, ezért össze kellett hozzon egy érthetô mondatot, amelybôl világos lesz, ki ô és mit akar, mégpedig egy olyat, amelyik csak a jövôrôl szól – ezt határozta el, hogy csak és kizárólag a jövôrôl beszél, meg fogja állni, mondta önmagának, mesélte késôbb, hogy ami ebben az ünnepi hangulatában azért mégiscsak nyomja egy kicsit a szívét, arról hallgatni fog, ugyanis hazudni saját magának semmiképpen nem hazudhatott: az ünnepi hangulat mellett bizony ott volt benne egy kis adag szomorúság, mivel fájt neki, mikor kiszállt a gépbôl, és megpróbált visszanézni Magyarország felé, fájt, hogy nem látja innen ezt a Magyarországot, mert annyi minden mellett, hogy itt van, hogy megérkezett, és most már nem foghatja el semmiféle üldözô, s hogy ô, ez a kis pont a nagy világegyetemben, ez a jelentéktelen helytörténész Budapesttôl kétszázhúsz kilométerrel egy poros levéltár mélyérôl: itt áll A-me-ri-ká-ban!, és hamarosan nekilát a Nagy Tervnek, szóval mindeme boldogító érzés mellett tényleg ott volt, ahogy lejött a többi utassal a repülôgép lépcsôjén, s – míg a többiek a buszt rohamozgatták – visszanézett a leszállópálya betonján a dörgô szélben, hogy: jaj, soha többé, ô ezzel a boldogító megérkezéssel elvágta végleg a szálakat, nem lesz többé múlt, nem lesz többé Magyarország, sôt ki is mondta hangosan, mikor a stewardessek sürgetésére ô is elindult a buszhoz, és még egyszer utoljára elnézett abba az irányba, ahol Magyarországnak szerinte lennie kellett, hogy: jaj, az ô számára ez a Magyarország most már örökre elveszett.

4.
Az ipsével végül is nincsen semmi probléma, számolt be felettesének a kelet-európai bevándorlók ellenôrzésével megbízott repülôtéri biztonsági alkalmazott, egyszerûen csak poggyász nélkül érkezett, egyetlen aprócska táska nem volt nála, mindössze a kabátja, amelynek alsó szárába belevarrt egy nagy valószínûséggel, mint a vallomásából és a tolmács betekintése után kitûnt, magánjellegû kéziratot, illetve egy, a pénzét tartalmazó borítékot ugyanott, de egyetlen icipici szatyor, vagy hátizsák, vagy mifene sem, semmi, ami miatt aztán természetesen gondolniuk kellett rá, mondjad, Andrew, bólintott a felettese, hogy volt poggyász esetleg, csak már nincsen, de akkor meg hol van most, szóval meg kellett vizsgálják, és ôk meg is vizsgálták, mégpedig a vonatkozó elôírások szerint és egy magyar tolmács bevonásával a lehetô legalaposabban, de nem találták gyanúsnak, az ipse gyakorlatilag tiszta, és igaznak látszik, hogy poggyász nélkül jött, úgyhogy szerinte, mondta a biztonsági alkalmazott, átereszthetô: pénze van, éspedig nagy mennyiségû cash, de keleti európaiaknál nem vizsgálják a pénzintézeti kártya hiányát, az útlevele, vízuma érvényes, és ezeken kívül fel tudott mutatni egy hotelkártyát New York City-ben, ahol megszállni kíván, ennek megtörténtét huszonnégy órán belül ellenôrizni fogják, s akkor az ügy lezárható, mert személyes véleménye szerint, mondjad, Andrew, biztatta a felettese, ennyi elég, az ipse feltehetôen nem más, mint egy ártalmatlan, közönséges, tudós félnótás, aki azt varrhat és oda, amit és ahova akar, még a segge lukába is, villantotta ki vakítóan fehér fogsorát az alkalmazott, szóval az a javaslata, hogy hagyják békén, eresszék át, menjen isten hírével, oké, Andrew, egy gonddal legyen kevesebb, felelte erre a biztonság felettese, aminek elhangzása után egy fél órával Korim már szabad is volt újra, bár az igazat megvallva ô láthatóan eddig se igen vett róla tudomást, hogy nem az, mivel nem ezzel foglalkozott, különösen nem most a végén, mikor észrevette, a tolmács figyelni kezdi, mit mond, hanem hogy végigmondja, amit elkezdett, hogy befejezze, amibe belefogott az imént, mert azt szerette volna, hogy megtudják: esetleg, késôbb, valamikor, ha célját eléri, akár még maga az Amerikai Egyesült Államok is büszke lesz rá talán, hogy a Nagy Terv itt és éppen itt vált valóra – nem, hárította el mosolyogva a tolmács, és lassan végigsimított középen elválasztott, koponyájára tapadt, hófehér haján, bármennyire is kedves alaknak tartja, erre most sajnos nincs idô, ezt Korimnak meg kell értenie, amire ô, Korim, azt válaszolta, hogy a legteljesebb mértékben meg is érti, s már nem is tartja fel tovább, csak annyit fûzne még hozzá, hogy egy, mondta, itt az ô esetében valami rendkívüli szépnek az örökkévalóságba való elhelyezésérôl van szó, tehát amiért ô ideutazott, az veszélytelenebb, hogy így fejezze ki a dolgot, mint egy lepke röpte egy város felett, mármint, tette hozzá, a város szempontjából nézve, és kettô, mondta, hogy köszönet, legalább ennyit engedjen meg neki, hogy a segítségéért ebben a slamasztikában odavethesse a tolmács úrnak, hogy köszönet, és nem is tartja fel most már tényleg tovább, mert csak ennyit akart, hogy köszönet és köszönet, vagy ahogy ezt itt mondják, pillantott bele a noteszébe Korim, hogy thanks, many thanks, mister.

5.
Odaadta neki a névjegykártyáját, mesélte késôbb magából kikelve a tolmács, és dühösen hátat fordított megszeppent szeretôjének az ágyon, de csak hogy szabaduljon tôle, mert másképp nem lehetett, az ürge csak lökte, lökte, ô meg azt mondta neki, na, jól van, pajtás, most erre tényleg nincs idô, itt a telefonja, majd egyszer hívja fel, érti?!, ennyi volt, nem több, mi van ebben, hát odaadta!, egy udvariassági gesztus, egy szar névjegykártya, az ilyet szórja széjjel az ember, mint a szaros magot a szomorú szántóvetô, kész, rázta a fejét teljesen nekikeseredve a tolmács, neki egyszerûen vége, nem megy, semmi nem megy, nem jut itt ô az égadta világon semmire, majdnem négy éve már, hogy Amerikába, de semmi, csak ez a szar, szar, szar, szar, szar, szar, szar, püfölte a párnát, szar állás az Immigration Office-nál, és még ô lehetett hálás nekik, hogy egyáltalán felvették külsôsnek, hálás ezért a szarért, de most már minden mindegy, egy illanat tört része alatt kirúgták, olyan simán, olyan olajos könnyûséggel, hogy csak kint fogta fel, mikor kiért az épületbôl, hogy tényleg, egy rohadt névjegykártya miatt, de így jár az, aki korpa közé keveredik, tolmácsolni egy ilyen szenny intézménynek, tolmácsolni bunkók és állatok között, ezért tényleg valami ilyesmi jár, seggberugás egy büdös illanat alatt, mert bunkók és bunkók ezek a bunkó magyarok, és állatok, igenis a legeslegsötétebb állatok ezek az állat útlevélellenôrök, vámosok, biztonságiak és így tovább, az egész szennyes pereputty mind állat, kezdett el hisztérikusan bólogatni maga elé a tolmács, és mind bunkó, bunkó és bunkó, köszönjük, Mister Sarvary, mondták, tudja, minálunk ez súlyos függelemsértés, személyes kontaktus kezdeményezése vagy elfogadása, ez a közszolgálati törvény stb., stb., beszarás!, mondta a tolmács szinte a sírás határán a dühtôl, azt mondta ez az állat, hogy Sarvary, állandóan így hív, pedig pontosan tudja, hogy Sharvary vagyok, a kurva édesanyját, de egy állat, mit kezdjen ô egy ilyen állattal, az egésznek soha nem lesz vége, ô, fúrta be a fejét a párnába a tolmács, egyszerûen képtelen átvenni ezt a szennyes tempót, ô költô, üvöltötte hirtelen a szeretôje felé, költô és videomûvész, és nem tolmács, érthetô?!, a seggét kitörölhetné velük, az ilyenekkel, mint ez a szennyes nigger, a seggét, annyira nincsenek sehol se ôhozzá képest, mert azt hiszi, hajolt szeretôje arcába, azt hiszi, ezek közül akárcsak egy is sejti, hogy kicsoda ô?!, tényleg azt hiszi?!, akkor menjen közel egy ilyenhez, és nézze meg jobban, mert akkor látni fogja, hogy állat mind, vagy bunkó, fulladt el a hangja, s fordított újra hátat, s vetette magát a paplanra a tolmács, s újra odafordult a szeretôjéhez, ô persze ahogy csak tudott, segített a marhának, a marha bunkójának, mert ô viszont egy seggfej, a legeslegnagyobb seggfej ezen az egész szennyes kontinensen, mert minek segít, ki kérte, ki a fasz fizet neki egy centtel is többet, mert segíteni próbál a tehetetlen bunkóknak, például ennek a szerencsétlen fasznak, még mindig ott áll szerinte, kezében az ô szaros névjegykártyájával, ahelyett, hogy eldugná a seggébe, és elhúzna a jó büdös picsába onnan, le merné fogadni, hogy még mindig ott áll földbe gyökerezett lábbal, bárgyú pofával, mint egy tehén, mert azt se tudja, mi a fasz az a baggage, azt se tudja, bár ô megmagyarázta neki, csak áll ott, szinte látja maga elôtt, mint aki egyszer s mindenkorra beszart a gatyába, és nincs, aki kitörölje a seggét, mind ilyen, ne haragudjon a drága, eresztette le a hangját a tolmács, ne haragudjon, hogy így elvesztette az önuralmát, de hát elvesztette az önuralmával együtt az állását is, és mi miatt, drága, egy bunkó miatt, mert mind ilyen, de tényleg, mind, mind, mind – mind egy szálig!

6.
Csak az exitet figyelni, mondta maga elé hangosan Korim, csak az exitet, ahol az exit ki van írva, csak arra szabad, máshova nem, mert el fog tévedni, exit, igen, itt, erre, egyenesen, de nem zavart senkit, mivel a kutyát nem érdekelte, hogy magában beszél, végül is voltak itt néhány ezren, akik pontosan ugyanezt tették és siettek szédelegve erre-arra, táblákra és eligazító jelekre szegezett szemekkel, majd balra fordultak, megálltak, vissza, aztán jobbra, megálltak és megint vissza, végül elôre és elôre egy újabb és újabb tanácstalanságig, éppen úgy tehát, mint Korim, az exitet nézni és csak azt, mindent az exitre alapozni és nem véteni el, és nagyon, de nagyon odafigyelni, hogy a figyelem ne és ne kalandozzon el, mert elég itt, ebben az ôrületes forgalomban egy pillanatnyi kihagyás, és kész, vége, annyi, már soha nem találja meg a helyes utat, és nem bizonytalanodni el, mondta magának, csak menni és menni a folyosókon és lépcsôkön át, és nem foglalkozni az ajtókkal a folyosók és a lépcsôk oldalán, nem is nézni oda, és ha mégis, vakon túlmenni ezeken az oldalt nyíló oldalajtókon, túlmenni a csábító tényen, hogy egyiken-másikon ott áll, bár másféle betûkkel, hogy exit, túlmenni mindezen, nem törôdni az oldalajtókkal, amiként ô nem is törôdött és túl is ment, de tényleg, mesélte késôbb, mint egy tébolyult útvesztôben, olyan volt neki, de nemcsak hogy útvesztô, hanem a tébolyult lépéstempó is, hogy irgalmatlan sebességet diktált itt valami az embereknek, így tehát mindig hirtelen kellett dönteni is, és ez volt a legeslegnehezebb, egy pillanat alatt választani két lehetséges irány közül, mert idôrôl idôre, ahogy ment elôre a folyosókon és lépcsôkön át, jött egy-egy ilyen pont, ahol az ember ment volna tovább, de egy elbizonytalanító jel megállásra kényszerítette, megzavarta valami, egy nem ésszerû felirat egy zavarba ejtô helyen, és itt egyetlen szempillantás alatt el kellett dönteni, hogy akkor most aztán merre, hogy akkor most aztán melyik az az átkozott fôirány, amerre menni kell, ez-é, avagy amaz, a megzavaró, amelyikrôl nem lehetett tudni, nem éppen a fôirány módosítása-e, dönteni tehát szorongattatóan rövid idô alatt, ez gyötörte még, és keresni és menni és haladni elôre, megállás nélkül, sôt a megállás mint ötlet teljes lehetetlenségének a biztos tudatában, mert valahogy a megállás mint eshetôség már abszolúte ki volt zárva innét, mintha mindannyiukba belevésték volna, hogy a Kapu odakint mindjárt bezár, és sietni kell, rohanni, ki hogy bírja, úgy, de megállás nélkül, menni és keresni és haladni az exit felé, ami különben, és ez volt a másik, mondta Korim, maga volt a legteljesebb homály, mert nem lehetett tudni, hogy mit is kell azalatt érteni, hogy kifelé, ôbenne ugyanis például az volt, hogy kifelé, tehát kifelé az épületbôl a szabadba, egy buszhoz, amelyik beviszi a városba, vagy egy taxihoz, ha nem túl drága, majd meglátja, de hogy így kell-e elképzelni az egész kijárat-dolgot, hogy kint és szabad, arról fogalma sem volt, csak ment tovább egyre fokozódó bizonytalansággal, mint késôbb elmondta, bizonytalansággal a folyósokon és a lépcsôkön, hogy ezek a folyosók és lépcsôk vajon a helyesek-e, és nagyon meg volt már ijedve, mondta, de amikor észrevette, hogy az út egyszer csak kezd kicsúszni a lába alól, s belevillant, hogy esetleg már jó ideje rossz irányt követ, akkor ijedt csak meg igazán, és ebben az ijedtségben aztán már nem lehetett gondolkodni sem, és ô nem is gondolkodott egyáltalán, hanem azt tette, amit az ösztönei súgtak, rábízta magát a tömegre, elfogadta a vonulás fôirányát, odakapcsolta magát ehhez a fôirányhoz, vagyis felvette ennek a tömegnek a sebességét, és sodródott velük, mint egy falevél a sok között, hogy ilyen régiesen fejezze ki magát, mondta, mint egy falevél a tomboló viharban, és alig látott már maga körül valamit, túl gyors, túl heves, túlontúl zaklatott és vibráló és nehéz volt körülötte minden, és közben csak annyi volt világos, hogy ez a minden a velejéig más, mint képzelte, amiképpen tényleg más is volt minden a velejéig, és ettôl még erôsebb félelem fogta el, mesélte, félelem a szabadság földjén, megrettenés az ünnepi megkönnyebbülésben, mert az egész egyszerre zuhant rá, hogy megértse, hogy felfogja, hogy átlássa, és hogy megpróbáljon belôle kitalálni, de csupán a folyosók és a lépcsôk jöttek sorban, vég nélkül, egymás után, ô meg csak, ahogy hajtogatja fennhangon a többivel együtt a beszéd, a sírás, a kiáltozás, a sikoltás és valami vad röhögés vegyes zsivajában, meg az idônként oda-odahullámzó dübörgésben és robajban és morajban, hogy exit, igen, arra, egyenesen.

7.
Az érkezési csarnok kiszélesedô torkolata elôtt, egy nagyjából kétszer két méteres négyzet négy sarkában négy olyasféle, láthatóan speciális feladatokra kiképzett, fekete egyenruhás, kézifegyverrel, gázspray-vel, gumibottal és még ki tudja, mivel felszerelt rohamsisakos ôr állt mozdulatlanul, akik közül már egy is egyszerre harminckét irányba tudott nézni: négy marcona ôr kissé szétvetett lábbal és körülöttük a tömeget csupán egy hozzávetôleg négyszer négy méteres négyzet vonaláig közel engedô vörös tilalmi zsinór, mindössze ennyi látszott a nyilvánvalóan példátlan biztonsági rendszerbôl, mely a folyamatosan özönlô embereket az elsô pillanatokban fogadta, mindössze ennyi, a kamerák nem, a falak mögött a lehetô legközelebb elrejtett, ugrásra kész alakulatok nem, a repülôtér bejárata elôtt parkoló különleges gépkocsi-különítmények nem, amiként az épületben valahol a nap mind a nyolcvanhatezernégyszáz másodpercét ellenôrzô vezérkar fôhadiszállását sem, és ez valóban példátlan volt, példátlan biztonsági elképzelés, hogy mindebbôl csak négy ôr és négy darab vörös zsinór látható, mert amit védeniük kellett, s ami miatt csak özönlött és özönlött ide ez a rengeteg ember, az volt a legpéldátlanabb: mert jöttek a városiak, az átutazók és az idegenek, jöttek a tudósok, az amatôrök és a gyûjtôk, jöttek a szenvedélybetegek, jöttek a tolvajok, és jöttek a nôk és a férfiak és a gyerekek és az öregek, mert mindenki látni akarta, és mindenki megpróbált elôrébb jutni, hogy tényleg lássa a négy zsinór és a négy ôr által védett, fekete bársonnyal letakart, s felülrôl fehér pontfényekkel megvilágított széles oszlopot, s rajta a golyóálló üvegbôl készült vitrint, mert mindenki látni szerette volna a gyémántokat, ahogy egyszerûen csak nevezték, látni a világ egyik legértékesebb gyémántkollekcióját, ahogy a hirdetésekben állt, hiszen tényleg ott volt a föld huszonegy tündöklô csodája, a tiszta szénnek ez a huszonegy varázslatos inkarnációja, huszonegy páratlan darab kôbe dermedt örökkévaló ragyogás a Gemological Institute szervezésében, de számos egyéb intézmény és magánszemély jóvoltából, bár végül természetesen ezúttal is, mint mindig, ha gyémántokról volt szó valahol a glóbuszon, a háttérben a De Beers Consolidated Mines most nem titkolt fennhatósága alatt, huszonegy különlegesség, mint a katalógusok fogalmaztak, ami ebben az esetben egyáltalán nem is volt túlzás, hiszen amikor összeállították a gyémántértékelés négy klasszikus szempontja, a Colours, a Clearness, a Cut és a Carat szerinti gyûjteményt, mely az IF és a VVSI osztályozási csoportokon kívül egyetlen ennél alsóbb rangú osztályt nem érinthetett, akkor átfogó képet igyekeztek adni a fazetták, a diszperzió, a brillancia és a csiszolás félelmetes világáról, huszonegy csillaggal, állt a szövegben, az egész univerzumról, mivel különleges, írták, már a szándék maga is, minthogy nem csupán egy vagy két páratlan szépséggel kívánták elbûvölni a nézôket, hanem a páratlan szépséget magát akarták bemutatni huszonegy különbözô és egymástól nagyon eltérô alakban, és hát tényleg, volt itt szinte minden, ami elképzelhetô a river, a top wesselton s a wesselton színminôségen belül, a Tolkowsky, a Skandináv és az Eppler-féle aránymeghatározások szerinti huszonegy tökéletesség, volt Mazarin-, Peruzzi-, Markiz- és smaragdcsiszolású, volt ovális, körte, navett és félnavett, volt ötvenöt karátostól száznegyvenkét karátosig minden, és persze a két szenzáció, az ORLOV ezüstfoglalatban és a hatvanegy karátos borostyánszínû TIGRISSZEM, valami tényleg különleges, eszeveszett ragyogás a golyóálló vitrin alatt, és mindez a legelképesztôbb helyen, az Amerikai Egyesült Államok legforgalmasabb repülôterének legérzékenyebb pontján, ahol egy ilyen milliókat érô tündöklés nyilvánvalóan a legnehezebben védhetô, de ahol mégis védték, történetesen négy darab vörös tilalmi zsinór és négy marcona ôr kissé szétvetett lábbal.

8.
Korim kilépett az utolsó folyosóra, és a távolban meglátta a csarnokot, s ahogy meglátta, emlékezett vissza késôbb egy beszélgetésben, azonnal tudta, hogy a jó irányba jött, s végig a jó irányba, azaz, mondta magának, istennek hála, az útvesztôbôl kijutott, felgyorsította hát a lépteit, és minden lépés után egyre felszabadultabban, egyre kevesebb szorongással, s egyre inkább visszatalálva önmaga korábbi ünnepi hangulatához, nekieredt ennek az utolsó néhány száz méternek, amikor úgy körülbelül az út egyharmadánál, a csarnok fénye, lármája, biztonsága felé haladva, a szembejövôk áradatából egyszer csak feltûnt neki egy alak, egy fiatal, húsz-huszonkét év körüli, alacsony, vékonydongájú fiú kockás nadrágban és olyan furcsa, táncoló járással, amint annak meg ô tûnik föl, és ahogy már vagy tíz méterre tôle hirtelen ránéz, sôt rámosolyodik, sôt felragyog a képe Korimtól, és annak az embernek a meglepetésével, aki a másikban örömmel ismer fel váratlanul egy régi ismerôst, a karját is üdvözlésre tárva szét közeledett egyre gyorsabban felé, amire természetesen ô, Korim is, ugye, mondta, lassítani s maga is bizonytalanul mosolyogni kezdett rá, és kérdô tekintettel várta, hogy odaérjenek egymás mellé, de amikor ez megtörtént, és egymás mellé értek, valami Korim számára egészen hihetetlen dolog történt, amitôl egy szempillantás alatt elsötétedett elôtte a világ, s azonnal össze is kellett görnyedjen, és le kellett kuporodjon a földre, mert az ütés hajszálpontosan a gyomorszáját találta el, ugyanis ez történt, igen, mesélte Korim, a fiú, feltehetôen puszta szórakozásból, csak úgy rögtönözve, kiválasztott magának valakit az érkezô utasok forgatagából, felvonta a szemöldökét, s barátságos szándékot mutatva megközelítette ezt a valakit, de csak gyomorszájon vágta, nem mondott neki semmit, semmi barátságosat, vagy vidámat, semmi ráismerés, semmi régi ismerôs, csak puff, egy óriásit, számolt be a trinidadi fiú maga is aznap este egy lokálban a pincérnek, csak puff, mutatta egy heves mozdulattal, belebaszott a gyomorszájába, de akkorát, hogy a figura nyomban összecsuklott, játszotta el, hogyan, a trinidadi a pincérnek, a gyomrához kapott, összegörnyedt és egész egyszerûen egy hang, egy nyikkanás nélkül elterült a földön, szinte szétcsapódott, villogtatta a szuvas fogait a trinidadi, mint a tehén seggébôl kipottyanó szar, érti-e, kérdezte a pincért, egyetlen hatalmas ütéssel, a fickó azt se mondta, bá, összeesett, ô meg, a fiú meg, mesélte Korim, mire ô felnézhetett, fel is szívódott a tömegben, egy szempillantás alatt elnyelte a föld, eltûnt, mintha soha ott se lett volna, miközben Korim csak nézett, értetlenül, körbe, mikor már fel bírt tápászkodni a földrôl, csak pislogott erre meg arra, teljesen elképedve, csak bámult bele segélykérôn és magyarázatot remélve annak a két-három embernek az arcába, akik a hóna alá nyúlva az imént felemelték, de azok nem adtak rá semmiféle magyarázatot, mint ahogy a többiek sem, mikor továbbindult, sôt láthatóan föl sem tûnt senkinek az egész dologból semmi, hisz azt se tudták, hogy ott van, és azt se, hogy ott volt, vagy ott lesz valaha a JFK repülôtér érkezési csarnokához vezetô folyosó elsô egyharmadának határán.

9.
Még nagyon fájt, amikor a gyémántokhoz ért, ez úgyszólván az arcára volt írva, és ahogy belépett a csarnokba, s ezekre a gyémántokra teljesen vakon megközelítette a tülekvô sokadalmat, úgy ment el mellettük, hogy a kezét a gyomráról nem is vette le, pontosabban, mesélte aztán, le se bírta volna venni onnan, annyira fájt az egész a gyémántoknál, a gyomra, a bordái, a tüdeje, a mája, s egyáltalán: az igazságtalanságtól, a gonoszságtól és az iménti támadás képtelenségétôl minden egyes szerve az utolsó sejtig, ezért azt mondta magának, hogy ki innen, tényleg: nem nézni se jobbra, se balra, csak menni, és így tovább, és elôre, ezt mondogatta, míg ment, és tovább, és elôre, miközben észre sem vette, mikor alakult át az a fájdalmat enyhítô kéz a gyomrán az általános készenlét, az általános és feltétlen bizalmatlanság s a rá leselkedô általános veszély elhárító jelévé, mindenesetre, mesélte napokkal késôbb egy kínai kifôzdében, így történt, a keze egyszer csak felvette ezt a tartást, s mikor végül átverekedte magát a csarnok sûrû káoszán, és kijutott, ha a szabadba nem is, de valamiféle betonárkádok közé, ezzel a bal kezével próbált meg minden arrajárót magától távol tartani, ezzel a kézzel igyekezett mindenkinek, aki a közelébe ért, a tudomására hozni, hogy nagyon meg van ijedve, és ebben az ijedtségben fel is van készülve minden eshetôségre, tehát senki ôhozzá közel ne menjen, mutatta tüntetôen, s csak járkált le és föl egy buszmegállót keresve, majd amikor felfogta, hogy ott, ahol járkál, minden telis-tele van buszmegállóval, de busz az viszont egyetlenegy se, akkor elkeseredve, hogy örökre itt marad, átment a túloldalra a taxik közé, beállt egy hosszú sor végére, mely egy hotelportásszerû nagydarab diszpécserhez vezetett – és ezt nagyon jól tette, mesélte késôbb, hogy ugyanis elszánta magát, és beállt ebbe a sorba a betonárkádokkal szemben, mert ezzel vége is lett a szédelgésnek és tehetetlenkedésnek, mert ezzel el is ért egy pontot egy nagy gépezetben, ahol nem kellett megmagyarázni, ki ô és mit akar, mivel rögtön kiderült, ki és mit, ahogy ott állt a sorára várva, araszolgatva elôre a nagydarab diszpécser felé, egyszóval ennek az elkeseredett, de szerencsés döntésnek a következtében ment most már olajozottan minden: ô felmutatta a céduláját a hotel nevével, amit még a budapesti stewardesstôl kapott útravalóul, mint kipróbált, bejáratott és olcsó címet, a diszpécser kibetûzte, rábólintott, és azt mondta, twenty-five dollar, aztán már bent is ült egy hatalmas sárga taxiban, már söpörtek is, ide-oda kígyózva a sávok között, Manhattan felé, és ô még mindig a gyomránál tartotta a kezét ökölbe szorítva, még mindig ott, hogy megvédje magát, hogy visszaverje a következô támadást, ha itt ebben a szép nagy sárga taxiban egyszer csak a sofôr és közte le találna csapódni a rács, vagy ha egy pirosnál bedobnának valami bombát, csak úgy, az ablakon, vagy ha végül netán pont a sofôr hajolna át, a sofôr, akit elsô pillantásra pakisztáninak, afgánnak, iráninak, bengálnak vagy bangladesinek nézett, ô, hogy ráfogjon egy óriási mordályt, és azt mondja, Money, nézett bele Korim a noteszébe idegesen, or Life.

10.
Szédítô volt a forgalom, mondta Korim a kínai étkezdében, s ettôl meg hogy folyton újabb és újabb merénylettôl tartott, valahogy minden felvillanó jelzôtábla megragadt a fejében: azt látta, Southern Parkway, Grand Central Expressway, Interborough Parkway és Atlantic Avenue, azt olvasta, Long Island, Jamaica Bay, Queens, Bronx és Brooklyn, és mind azonnal belevésôdött a fejébe, mert benne, mesélte, ahogy haladtak egyre beljebb és beljebb a városban, nem az a felfoghatatlan, hisztérikusan lüktetô, halálos egész ragadt meg a Brooklyn-híddal meg a Downtown felhôkarcolóival, melyre a még otthon rongyosra olvasott útikönyvekbôl joggal számíthatott, hanem egy-egy apróság, néhány kicsi részlet a nagy egészbôl, például az elsô csatornafedél egy járdaszegélynél, amelyen folyamatosan ömlött a gôz; az elsô lustán ringatózó, széles, régi Cadillac, amit megelôztek egy benzinkútnál; az elsô irdatlan, krómnikkel tûzoltóautó, meg még valami, eresztette le a hangját, de az, úgy lehetne mondani, mondta, hogy inkább csak égette ezt az agyat, mintsem beleégett volna, az történt ugyanis, mesélte tovább, hogy a taxi, ugye, suhant vele elôre hangtalanul, mintha vajban úsztak volna, és ô, bal kezét természetesen védekezésül maga elôtt tartva, nézett ki hol a jobb, hol a bal oldali ablakon, amikor egyszeriben olyan érzése támadt, hogy látnia kéne valamit, de nem látja, hogy fel kéne fogjon valamit abból, amit néz, de nem fogja föl, hogy idônként a leghatározottabban ott van valami elôtte, szinte kiszúrja a szemét, de ô nem tudja, mi az, csak annyit, hogy enélkül, amibe megérkezett, nem értheti meg, s míg meg nem érti, addig csak azt ismételgetheti, amit ezen a késô délutánon és estén mondott ki többször is ünnepélyesen, hogy tudniillik: uram isten, ez itt tényleg a világ közepe, és ô, most már nincs efelôl semmi kétség, tényleg a világ közepében van, de ennél többre nem futotta ezen az elsô délutánon, hogy ráfordultak a Canal Streetrôl a Boweryra, majd hamarosan lefékeztek a Suites hotel elôtt, ennél többre nem, mondta Korim, és ez így tart azóta is, fûzte hozzá, vagyis még mindig fogalma sincs, mit kéne meglásson ebben az irtózatos városban, pedig ugyanúgy tudta, hogy ott van elôtte, hogy elmegy mellette, hogy benne jár, mint amikor kifizette a huszonöt dollárt a szótlan sofôrnek, mint amikor kiszállt a hotel elôtt, a taxi visszaindult, ô meg csak nézte, nézte két, gyorsan távolodó piros lámpáját, míg csak ki nem kanyarodott a keresztezôdésnél, s el nem fordult a Boweryn a kínai negyed központja felé.

11.
Kétszer fordította rá a kulcsot a zárra, és kétszer ellenôrizte le, hogy tart-e majd rendesen a biztonsági lánc is, aztán az ablakhoz lépett, nézte egy darabig a néptelen utcát, megpróbálta eltalálni, vajon mi lehet odalent, s csak akkor, mesélte napokkal késôbb, addig egyszerûen nem volt képes leülni az ágyra, csak miután a zárral, a biztonsági lánccal s az ablakkal meg az utcával végzett, bírta rávenni magát, hogy leüljön és felfogja: ô itt egész testében remeg – de akkor még nem gondolhatott rá, hogy abbahagyja ezt a remegést, akkor rögtön, emlékezett vissza, még szó sem lehetett róla, hogy ne üljön és ne remegjen, vagy hogy lehiggadjon és átgondoljon bármit is, mert már az nagyon nagy teljesítmény volt, mondta, hogy le tudott ülni és remegni tudott, és ô percekig tényleg csak ült és remegett, sôt nem szégyelli bevallani, hogy utána meg, a remegés hosszú perceit követôen, egy jó félóráig: sírt – szokott sírni, ismerte el, és most, miután a remegés kezdett csillapodni benne, ez a sírás fogta el, egy olyasféle görcsös, fuldokló zokogás, amely az embernek még a vállát is rázza, s amely gyötrelmes gyorsan jön és gyötrelmes lassan megy, de nem is ez volt a baj, ez a remegés meg sírás, mondta, hanem hogy olyan irdatlan mennyiségû és súlyú ténnyel kellett szembenéznie, annyiféle és olyan áttekinthetetlen szövevénnyel, hogy utána, tehát miután már a hüppögést is abba tudta hagyni, mintha az ûrbe lépett volna ki, teljesen tompának érezte magát, és súlytalannak, a feje, hogy úgy mondja, mondta, kongott, nyelni akart, de nem bírt, ledôlni az ágyra, de még mozdulni sem, ráadásul bele is nyilallt a tarkójába a jól ismert fájdalom, olyan hevesen, hogy az elsô pillanatban azt hitte, menten leszakad a feje, s ezzel egyidôben a szemei is égni kezdtek, és irtózatos fáradtság tört rá, de lehet, fûzte hozzá, hogy megvolt ez már, megvolt ez a fájdalom, ez az égés és ez a fáradtság régóta, csak most bekapcsolt a fejében egy kapcsoló, és indult az egész, na, mindegy, mondta Korim, ezek után el lehet képzelni, hogy érezhette magát ebben az ûrben, ebben a fájdalomban és égésben és fáradtságban, amikor elkezdte végre sorba szedni a megértésre, de legalábbis a számbavételre váró eseményeket, ült, mondta, ült görnyedten az ágyon, tudomásul vette, hogy tehát akkor fáj ez, ég az, és fáradt mindene, de nekilátott, kezdte ezt a számbavételt, kezdte sorba rakni a történteket, lehetôleg, mondta magának, az elejétôl fogva, onnan, hogy a pénz a szükséges kiviteli engedély nélkül milyen elképesztôen könnyedén csúszott át a magyar vámon, mert így kezdôdött tényleg, hogy amikor eladta a lakást, az autót és az úgynevezett egyéb ingóságokat otthon, szóval amikor pénzzé tette mindenét, akkor kis tételekben, ahogy lehetett, kezdte átváltogatni dollárra a feketepiacon, na, de, magyarázta most, kiviteli engedély, az, ugye, sehol, így belevarrta a kabátja szárába a kézirat mellé az egészet, és egyszerûen kisétált vele az országból, a kutya nem kérdezte, a kutya nem vizsgálta, egyszerûen átment a vámon, és ezzel a legnyomasztóbb tehertôl szabadult meg, és voltaképpen ennek is köszönhette a szó szoros értelmében vett felhôtlen utazását át az óceánon, nem is tud visszaemlékezni komolyabb problémára közben, még az volt a legnagyobb, hogy lett egy mérges pattanás az orra tövében, s hogy folyton keresnie kellett az útlevelét, a hotelkártyáját, a szótárát és a noteszét, nézni, hogy megvannak-e, leellenôrizni, hogy tényleg oda rakta-e ôket, ahova gondolta éppen, egyszóval semmi, de semmi a repüléssel, élete elsô repülésével az égben, se félelem, se élvezet, csak nagy-nagy megkönnyebbülés, viszont aztán, amikor leszállt a gép, elkezdôdtek a bajok, jött, ugye, mondta, az Immigration Office, a fiú, a buszmegálló és a taxi, de legfôképpen, hogy odabent, belül, mutatott a fejére, valami teljes beborulás, úgy érti, teljes átmeneti felfüggesztôdés, ezt érezte és ezt értette meg a hotel elsô emeletén, és ezzel egyúttal azt is, hogy azonnal változtatnia kell, vál-toz-tat-ni-a, döntötte el, elôször is le kell engedje végre a bal kezét, aztán általában is meg kell nyugodnia, azaz meg kell tisztítania az utat önmaga elôtt, mert hát végül, állt föl az ágyról s ment újból az ablakhoz, minden, lényegében véve, a jó irányba tart, csak neki kell megtalálnia az úgynevezett belsô békét, és megszoknia, hogy itt van és itt is marad, és akkor visszafordult a szoba felé, hátát nekivetette az ablaknak, s mikor így végignézett a berendezésen, egyszerû asztal, szék, ágy, csap és kagyló, mikor elgondolta, hogy most itt fog élni és Nagy Tervét mostantól itt valósítja meg, akkor, ennek a szigorú elhatározásnak az eredményeképpen, már meg is bírta állni, hogy ne omoljon össze, s hogy ne kezdjen újra sírni, mert különben ez következett volna, vallotta be ôszintén, összeomlás és sírás New Yorkban, a Suites Hotel elsô emeletén.

12.
Ha a napi negyven dollárt beszorzom tízzel, az négyszáz dollár tíz napra, és ez képtelenség, mondta Korim az angyalnak, amikor az idôeltolódás miatt ébren töltött éjszaka után hajnalban végre elnyomta az álom, majd hogy hiába várta, választ nem kapott, mert az angyal csak állt dermedten és csak nézett, nézett valamit az ô háta mögött, Korim a másik oldalára fordult, és így folytatta: – Néztem már én is. Nincs ott semmi.

13.
Egy teljes napon át nem mozdult ki a hotelból, sôt még a szobájából sem, minek, rázta meg a fejét, egy nap igazán nem a világ, kimerült, magyarázta, jártányi ereje sincs, akkor meg miért erôltesse a dolgot, és különben is, mit számít, hogy ma, vagy holnap, vagy holnapután, szóval így, mesélte pár napra rá, valahogy így kezdôdött, csak a biztonsági láncot ellenôrizte le olykor, meg egy ízben sûrû nononózás közepette elküldte a délelôtti takarítókat, mikor azok, hogy kopogásukra nem felelt, a saját kulcsukkal akartak bejönni, de ezeket a felriadásait leszámítva a nappal döntô részében aludt, mint akit agyonvertek, éjszaka pedig az utcát leste odalent, az utca belátható szakaszát, kábultan és órákon át, hogy mi van az egyik saroktól a másikig, végigpásztázta méterrôl méterre az egészet, azonosította az üzleteket, ez falemezbolt, mondta, az festékraktár, és mert éjszaka volt, és kevés mozgás, ezért mindig ugyanazt látta, az utcának mindig ugyanazt a változatlan állapotát, amitôl lassan a legapróbb dolgok is belevésôdtek a tudatába, a járda mellett parkoló autók sorrendje, a szemeteskukák körül szimatoló gazdátlan kutyák, egy-egy hazatérô lakó, vagy az a permetezô fény, mely a szélben megzörrenô utcai lámpákból sütött, minden belevésôdött, és figyelmét tényleg semmi nem kerülte el, még az sem, ahogy ô ott, az elsô emeleti ablakban, csak ül és néz lefelé, miközben azt hajtogatja saját magának, hogy nyugalom, ez a nap a pihenésé, a lelki és fizikai erôgyûjtésé, hiszen nem akármi volt, amin keresztülment, elég, ha slágvortokban egymás mellé rakja az üldözést még otthon, a felüljárót meg hogy elfelejtette a vízumot, aztán a várakozást, az izgalmat a vámon, végül a repülôtér, a támadás s a taxiban a nyomasztó érzés, hogy vakon halad itt elôre valamiben, ezt mind egyetlen ember élte át, emlékeztette önmagát, egyetlen ember, minden támasz és védelem nélkül, csoda, ha most nem akar kimenni?, nem csoda, kérdezgette és mondogatta többször is, s csak ült, és nézett lefelé, ült az ablakban kábán és mozdulatlanul, s ha a megérkezését követô elsô nap mindez így esett, még inkább így esett ez a második napon, mivelhogy amikor újabb ájulásszerû alvás után eljött a, hányadik is?, a harmadik este, pontosan ugyanazt mondta akkor is, mint egy nappal azelôtt, tudniillik hogy még ma nem, ma semmiképp, majd holnap, holnap egész biztosan, aztán elkezdett járkálni a szobában, le és fel, az ablaktól az ajtóig, körbe-körbe a szûk helyen, és nehezen tudná megmondani, mesélte, hány ezerszer vagy inkább hány tízezerszer tette meg ezt a kört ezen a harmadik éjszakán, így ha az elsô teljes napját egyetlen szóval kívánná jellemezni, és azt mondaná: csak nézett, akkor a második teljes napjára viszont azt kellene mondja: csak ment, mert ez történt valóban, ment és ment, az éhségét idônként egy-egy még a repülôi vacsorából félretett keksszel csillapítva, ment körbe és körbe az ablak s az ajtó között, míg végül szinte már összecsuklott a fáradtságtól, és anélkül zuhant bele az ágyba, hogy eldönthette volna, na, most itt jön a harmadik teljes nap, és ugyan mit tegyen.

14.
A Rivington Street volt az övé, lefelé jobbra keletnek a Christie Streetbe, s egy hosszú, huzatos parkba torkollt az út, felfelé balra pedig a Bowery-ba, ezt kellett megjegyezze, mikor a rengeteg nappali alvás és éjszakázás után összezavarodva, hogy hány napja van már itt, az egyiken végül mégis kilépett a Suites Hotel kapuján, mindenesetre kilépett, mert nem húzhatta tovább, nem mondhatta el újra és újra, hogy ma nem, majd holnap, vagy holnapután, elô kellett bújjon, és ki kellett merészkedjen, mivel elfogyott a keksze, s már fájt a gyomra az éhségtôl, egyszóval valamit ennie kellett, azután pedig rögtön, hangsúlyozta még most is, hogy épp mesélte a dolgot a kínainál, hangsúlyozta a leghatározottabban Korim: rögtön új helyet kellett keressen magának, hiszen a negyven dollár, amit itt fizetett naponta, lehetetlenné tette, hogy pár napnál tovább maradjon, és ez a pár nap lejárt, a haladéknak, amit önmagának adott, vége, ez talán, ez a nagyvonalúság önmagával, mondta önmagának, az elsô ijedtség és kimerültség után talán még elviselhetô, de tartósan elképzelhetetlen, négyszer tíz az négyszáz dollár tíz napra, az háromszor négyszáz, az egy hónapra egyezer kétszáz dollár, még kimondani is sok, mondta ki Korim, na, ezt azért nem, ennyire jól azért, mondta, nem állunk, s miután, hogy biztos legyen a visszatalálás dolgában, vagy kétszer is lejárta az utcát a Christie Street és a Bowery között, kilépett a Bowery gyér forgalmába, s megcélozta az elsô alkalmasnak látszó boltot a túloldalon; megcélozta, és ez tulajdonképpen helyesnek is bizonyult, vagyis a célzással nem is volt semmi baj, csak a bátorsággal, ez a bátorság ugyanis pont a bolt ajtajában egy pillanat alatt elveszett, mert hát, villant belé, mit is fog ô itt mondani, azt se tudja, mi az, hogy éhes, nincs egyetlen angol szó se a fejében, a szótár meg, tapogatta a kabátja zsebét, természetesen fönt maradt, most mit csináljon, kérdezte tehetetlenül, s elkezdett le s föl sétálgatni a bejárat elôtt, aztán egyszer csak elszánta magát, berontott a boltba, kétségbeesve leemelte az elsô élelmiszert, amit felismert a ládák között, két nagy füzér banán, s ugyanolyan kétségbeesett arccal, ahogy berohant, kifizette az ijedt boltosnak, s már kint is volt újra, s már rohant is elôre az egyik banánt falva be a másik után, amikor hirtelen észrevett valamit vagy két utcával följebb a túlsó oldalon, egy nagy vöröstéglás épületet egy hatalmas hirdetéssel, s noha azt nem mondhatná, mesélte késôbb, hogy ennek az egésznek a megpillantásával azonnal rendbe is jött minden, de azt igen, hogy legalább arra rádöbbent, össze kell szedje magát, úgyhogy megállt a járdán, s ahogy volt, a banánokkal a kezében a fejét ezekbe a kezekbe fogta, és azt mondta magának fennhangon, hogy hát, tényleg, mi ô, hát, egy szalajtott hülye tényleg, valami elmebeteg, hogy így viselkedik?!, ilyen minden méltóság nélkül?!, nyugalom, fogta a fejét a banánokkal a Boweryn, ha nem veszíti el ezt a méltóságot, még minden rendben lesz, még minden rendben, ismételte meg, ha nem veszíti el.

15.
A Hotel Sunshine nagyjából abban a magasságban feküdt, ahol a Prince Street kifut a Bowery-re, s ahol följebb egy kicsit a Stanton Street nyílik, közvetlenül mellette állt a nagy vöröstéglás épület az óriásplakáttal, rajta tûzpiros betûkbôl mindössze egyetlen szó, hogy SAVE, és ez ötlött Korim szemébe, ezt látta meg ô már messzirôl, ez volt, ami lecsillapította kissé, hiszen olyannak tûnt ez a SAVE a boltból kirohanva és a banánt zabálva, mintha személy szerint neki írta volna ki valami jóságos kéz, az más kérdés, fûzte hozzá, hogy mikor odaért s megértette, mirôl van szó, akár még csalódhatott is volna ebben az útmutatásban, mert hát nem SAVE volt az, hanem SALE, ami alatt egy egyszerû autókölcsönzôt vagy autókereskedést kellett érteni – akár még csalódhatott is volna, valóban, viszont észrevette, s ezért mégsem csalódott, hogy a házon balra egy kis táblán ez olvasható, Hotel Sunshine 25 dollár, csupán ennyi, minden egyéb útbaigazítás nélkül, hogy akkor merre is keresse az ember azt a Sunshine Hotelt huszonötért, de az összeg s hogy akárcsak az elôbb a SAVE esetében, a Sunshine szót itt is azonnal le tudta fordítani, megnyugtatták és felkeltették a kíváncsiságát, hiszen mi mást akart volna az elôbb, mi egyebet határozott el éppen, mint hogy a lehetô leghamarabb új szállást keres, huszonöt dollár, kóstolgatta Korim, huszonöt, ez harmincszor húsz, az hatszáz, meg harmincszor öt, az százötven, az tehát összesen hétszázötven dollár egy hónapra, nem rossz, mondta, mindenesetre lényegesen jobb, mint az az ezerkétszáz a Rivington Streeten, azonnal elkezdte tehát keresni, merre lehet a bejárat, de a nagy vöröstéglás épület mellett csupán egy koszos, lepusztult, hatemeletes ház állt, se egy felirat, valami eligazítás, hogy akkor hol, csak egy barna ajtó a falban, majd itt megkérdezi, határozta el, annyit végül is ki tud mondani, hogy Hotel Sunshine, a választ meg majd csak kikövetkezteti valahogy, kinyitotta hát az ajtót, s egy szûk és nagyon meredek lépcsôn elindult lefelé a házban, de egészen váratlan módon ez a lépcsô egy erôs rácshoz vezetett, nem egy ajtó, vagy lépcsôház, vagy valami forduló, hanem egy bezárt vasrács vágta el az utat; ô természetesen, mesélte késôbb, már rosszat sejtve indult is volna vissza, amikor a vasrácson túl, amit egyéb ajtó már nem zárt el, valamiféle emberi beszéd ütötte meg a fülét, bezörget, döntötte el azonnal, végül is mi baj lehet belôle, ott van közöttük a rács, és tényleg bezörgetett, s már késô volt, amikor meglátta, hogy oldalt a rácsajtó mellett van egy csengô is, mert a zörgetésre valaki odabent durván szitkozódni kezdett, legalábbis, mesélte Korim, nagyon úgy hangzott, mint valami szitkozódásféle, s már ott is volt a rács túloldalán egy hatalmas, drabális, kopaszra nyírt férfi, belenézett egészen közelrôl az ô arcába, aztán mondani se mondott semmit, csak visszament, ahonnan jött, de már hallotta is, hogy berregni kezd valami, s nem volt ideje igazán gondolkozni, be kellett lépjen a kinyíló rácson; és belépett, s egy szûk elôtérfélében találta magát, egy szintén vasráccsal s mögötte üvegfallal elválasztott kis irodaféle elôtt, ahol bele kellett beszéljen egy nyílásba, amire belülrôl valaki rámutatott, ô azt mondta, Sunshine Hotel, azt felelték, yeah, Hotel Sunshine, s oldalra mutattak, egy újabb vasrács felé, Korim odanézett, de annyira megijedt, hogy csak egy pillanatig látta ôket, és nem is mert visszanézni, olyan ijesztô figurák voltak, Hotel Sunshine?, kérdezte az a valaki odabentrôl, az üveg és vasrács túloldaláról kissé gyanakvó arccal, de erre ô, mesélte tovább, most mit mondjon, hogy igen?, azt kereste? de már, köszöni, nem?, úgyhogy már nem is emlékszik, mi a csuda jött ki a száján, mondta, fogalma sincs, mit tudott erre a kérdésre felelni, az biztos, hogy néhány pillanat múlva már kint is volt megint az utcán, s miközben lassan formálódni kezdett benne, hogy azonnal segítséget kell kérnie valakitôl, olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, vissza, zakatolt egy hang, ahogy sietett a Rivington Street felé, vissza a Suites-be, mondta léptei ütemére, s nem látott közben semmi mást, míg el nem érte a hotel kapuját, csak azoknak a sötét figuráknak a vigyorgó ábrázatát, nem hallott semmi mást, csak azt a berregést s a zár hideg, éles csattanását újra meg újra, s valami ismeretlen, rettentô, avas bûzt érzett, ami odabent csapta meg az orrát, de ami itt kísérte végig a hazafelé vezetô úton a Hotel Sunshine-tól a Suites Hotelig, hogy aztán legalábbis ezt, ezt az emésztô bûzt ne is felejtse el soha többé ettôl az emlékezetes délelôttôl kezdve, amikor elôször lépett be, és ha megengedi, ezt most így fejezné ki, mondta beszélgetôtársának a kínai étterem asztalánál, amikor elôször: New York félelmetes kapuján.

16.
Nem tehetett mást, így kellett lennie, aki elvette, az visszaadja, mert ez történt, elvette és visszaadta, amivel természetesen nem azt állítja, hogy minden rendben van, de legalább kap havi hatszázat egy darabig, ez még mindig több, mint ami eddig volt, több, mondta a tolmács teljesen elázva a mit sem értô mexikói taxisnak, több a semminél, pedig ha valamit nem látott elôre, hát, akkor, mutatott a nyitott szájjal alvó Korimra a hátsó ülésen, ezt a fickót itt mellette nem, sok mindent, ingatta a fejét vigyorogva a tolmács, de ezt aztán álmában sem, hogy ugyanis ennek itt még lesz pofája felhívni ôt, azok után, hogy miatta vágták ki, mint a taknyot, az állásából, de ez, ez nem szarozott, ez fogta és felhívta, azt hitte, hogy mert odaadta neki azt az átkozott névjegykártyát, ez már azt is jelenti, hogy felhívhatja, és ez felhívta, és könyörgött, hogy találkozzon vele, és segítsen neki, mert New Yorkban, így mondta ez a félnótás barom, mesélte a tolmács, ô még teljesen el van veszve, hallja?, kérdezte a mexikóit, azt mondta, el van veszve, hát, ez egyszerûen fenomenális, csapkodta a térdét a tolmács, mintha érdekelne ez bárkit is egy olyan városban, ahol mindenki teljesen el van veszve, úgyhogy már vágta is volna éppen le a kagylót, hogy a jó kurva anyukájával szórakozzon, ne vele, amikor egyszer csak a fickó kiböki, hogy van egy kis pénze, és ezért szállásra és arra volna szüksége, hogy valaki ott álljon mellette az elsô idôkben, ilyeneket mondott ez a barom, pontosan ilyeneket, meg hogy mellette állni, viszont azt is, hogy úgy hatszáz dollárt tudna fizetni egy hónapra, többet nem, szabadkozott a telefonban, mert be kell osztania a pénzt, mondta, s egyáltalán, és ezen a ponton Korim nemigen tudta, hogy fogalmazzon egy ismeretlennek, nagy a baj, Sárváry úr, egy kicsit kikészült az utazástól, és ô, próbálta megmagyarázni, nem egyszerû utazó, ô nemcsak úgy jött New Yorkba, ô itt valamit csinálni fog, és ez az utolsó pillanat, szüksége van a segítségre, valakire, aki támogatja ôt, persze nem kíván szinte semmit, csak olyasféléket, hogy tudja, van kihez forduljon, ha valamiben megszorul, tulajdonképpen csak ennyi, és ha tud, mondta neki Korim, jöjjön ide érte személyesen, mert ô még egyáltalán nem ismeri ki magát, vagy úgy is fogalmazhat, hogy fogalma sincs, hol van, miért, hol van?, kérdezte tôle amaz, azt legalább tudja, mi a neve a hotelnek, ahonnan beszél?, ezt kérdezte tôle, és nem volt mit csináljon, azért a rohadt hatszáz dollárért azonnal lement a Little Italy-ba, mert a fickó ott, a Bowery környékén várta a holnapot, hatszáz dollár, csattant fel a tolmács, és egyetértést remélve nézett a mexikóira, s ezért ült föl ô azonnal a metróra, nyomorult hatszáz dollár, és ôneki ugrania kell, hát, nem így képzelte, mesélte tovább, meg se fordult a fejében, mikor megérkezett Amerikába, hogy ez lesz a vége, hogy az egyetlen, amit a birtokának mondhat, az egy három évre elôre kifizetett bérlet a nyugati 159. utcában, azt meg végképp nem, hogy még ez fogja kihúzni a bajból, de most ez történt, ahogy ugyanis a fickó elôállt a kérdéssel, neki rögtön bevillant, hogy nála ellehet a hátsó szobában, hatszáz az röhej, de neki most még ennyi is segít, egy óra múlva ott lesz, mondta a telefonba, egy óra múlva?, kiáltott föl boldogan Korim, majd közölte, hogy ô, Sárváry úr, megmentette az életét, aztán lement a hallba, kifizette a pultnál a számláját, amúgy százhatvan dollárt, számolt be neki késôbb keserûen, azzal kiment az utcára, leült a hotellel szemközt a falemezbolt mellett egy kerítésszegélyre, és áldotta a percet, amikor súlyos kalandja után a Hotel Sunshine-ban végre ráébredt, hogy itt nincs tovább, itt nem lehet tétovázni, ha el akarja kerülni a totális csôdöt és kudarcot, akkor rögtön segítséget kell hívjon, márpedig csak ô segíthet, kezdett el kutatni a zsebeiben a névjegykártya után, egyedül ô, húzta elô és silabizálta aztán a díszes betûket, ô, Mr. Joseph Sharvary, tel. 212-611 19 37.

17.
Lehet, hogy ez az elsô ilyen eset az USA-ban, de én nem azért jöttem, hogy új életet kezdjek, mondta Korim rögtön az elején, s bár nem nagyon tudta eldönteni, sörtôl elnehezült s asztalra borult beszélgetôtársa hallja-e, vagy már alszik, letette a poharát, aztán átnyúlt, a másik vállára tette a kezét, majd óvatosan körbenézve, lehalkított hangon hozzáfûzte: – Én a régit szeretném befejezni.

18.
Mindent ô fizetett, a meleg ebédet a kínainál, a rengeteg sört, amit bevedeltek, aztán neki a cigarettát és föl az Upper West Side-ig még a taxit is, tényleg mindent, méghozzá boldogan és láthatólag kimondhatatlan megkönnyebbüléssel, mert mint azt örökösen hajtogatta, már nem látta az alagútban a fényt, vagyis már teljesen kezdett kicsúszni a lába alól a talaj, amikor életében a tolmács újra megjelent, állandóan ilyeneket mondott, és csak hálálkodott, és hálálkodott percekig, hogy aztán még elviselhetetlenebb legyen az egész, mert, mesélte a tolmács a konyhában, utána meg elkezdett ömleni belôle a szó, és mindent tövirôl-hegyire elôadott, attól kezdve, hogy kijött a reptérrôl, de olyan részletességgel, hogy szinte minden egyes lépését leírta, hogy így vagy úgy tette-e a lábát egymás után, agyrém, de nem túloz, mondta, tényleg ez volt órákon át, mert kezdte azzal, hogy állítólag egy pali leütötte még bent az érkezési csarnok elôtt, aztán hogy hogy nem, talált egy buszt, amivel bejöhetett volna, meg hogy hogy talált viszont egy taxit, és ki volt a taxis, és ô hogy tartotta a kezét, míg mentek befelé Manhattanbe, meg valami zûrös dolgot valamirôl, amit látnia kellett volna az ablakon át, ahogy mentek befelé Manhattanbe, de ô mégse látta, de tényleg, méterrôl méterre mindent, Manhattanig, végül még a szállodájáról is, de komolyan, az összes berendezési tárgyat leírta neki, meg hogy mit csinált utána napokon át, hogy nem mert kijönni a szobájából, aztán meg hogy mégis banánért, nem viccel, mondta röhögve a tolmács a konyhaasztalon könyökölve, ez olyan, mintha viccelne, pedig nem viccel, a fickó tényleg ilyen, meg hogy közben betévedt valami börtönbe is, rácsokról beszélt, meg hogy ô azon nyomban elmenekült, szóval teljesen be van csavarodva, zavaros fej, zavaros szemek, abszolút dumaprés és abszolút dumaömleny, ráadásul van egy folyton visszatérô szövege, hogy ô meghalni jött ide, és ettôl azért, bár azt hiszi, mondta, hogy lényegében ártalmatlan, azért ettôl egy kicsit viszketni kezdett neki a dolog, mert ez a szöveg a meghalásról, ez végül is lehet egy kicsit szar is, ez végsô soron nem is olyan baró, ezt még az ilyen ártalmatlannak látszó fickóktól is komolyan kell venni, úgyhogy neki is, mutatott rá szeretôjére az asztal túloldalán, neki is állandóan rajta kell tartania majd a szemét, ami meg ugyanakkor egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi ok volna az aggodalomra, ha volna, nem eresztette volna be, nem, nincsen, ez a fickó, és erre, mondta a tolmács, ha kell, megesküszik, csak beszél bele a vakvilágba, és egyetlen szavát sem lehet komolyan venni, de hát az ember nem lehet elég óvatos, van ez az egy ezrelék, és mi van, ha az jön be, és a fickó véletlenül éppen itt nála, itt, szívta meg a fogát a tolmács, azt azért nem szeretné, viszont meg mi a túrót tehetne mást, ma reggel még az is reménytelennek látszott, hogy egy százast szerez estére, most meg, tessék, még három óra sincs, és van hatszáz dolcsi, egy komplett kínai ebéd, kábé tizenöt sör és egy doboz Marlboro, ez azért nem olyan rossz, reggel még a legsötétebb gondolatok, aztán egyszeriben csak idepottyan az égbôl neki egy ilyen hatszáz dolláros fickó, ez a kis pénzeszsák, vigyorogott a tolmács, a hatszáz dollárjával havonta, nem, ezt azért nem lehetett csak úgy elereszteni, erre azért nem lehetett csak úgy nemet mondani, mert végül is mi van, elkussol itt, ásított egy nagyot s dôlt hátra a széken a tolmács, meglesz, meghúzza ô magát, nem fog ô, Korim, zavarni itt egy kicsit se, mivel neki, mondta, nagyon szerények az igényei, egy asztal, egy szék, hogy dolgozni tudjon majd, aztán egy ágy, egy lavór, meg a hétköznapi apróságok, ennyi és nem több, amire vágyik, és úgy látja, ô ezt itt maradéktalanul megkapja, nem is tudja, hogy fejezze ki, mennyire hálás és hogy mekkora kô esett le a szívérôl, csak azt ne, vágott a szavába a tolmács, még egyszer már igazán nem szeretné hallani, és otthagyta Korimot a hátsó szobában, ô pedig, Korim, ott is maradt egyedül, tekintetével körbe-körbepásztázva ezt a hátsó szobát, a szobáját, mondta ki hangosan is, de nem túlságosan hangosan, nehogy meghallják odakint, Sárváry úr és az élettársa, mert tényleg, egyáltalán nem akart zavarni, és nem is fog, határozta el, leült az ágyra, aztán felkelt, és odalépett az ablakhoz, aztán újból az ágyra ült, és újból felkelt, és így ment ez, hosszú perceken át, hisz az öröm újra meg újra rátört, mint valami roham, és akkor neki újra meg újra le kellett ülnie, vagy föl kellett állnia, mikor éppen mit, végül hogy boldogsága teljes legyen, az asztalt óvatosan, nehogy zajt csapjon, odahúzta az ablakhoz, félrefordította, hogy jól essen majd rá a fény, és odahúzta a széket is, aztán csak nézte, nézte az ágyról az asztalt az ablaknál, ahogy éppen jól esik rá a fény, meg a széket az asztalnál, kissé elfordítva, hogy odaférjen majd, nézte ezt az egészet, és szemmel láthatóan alig bírt betelni vele, betelni, hogy van már hol lakjon, hogy van már asztala meg széke, s egyáltalán: hogy van Sárváry úr, s hogy van ez a lakás a nyugati 159. utca 547. számú házának legfelsô emeletén, rögtön a padlásfeljáró mellett, névtábla nincs.

19.
Gyerekkorában, kezdte Korim a konyhában másnap reggel, miközben neki háttal a gáztûzhelynél a tolmács szeretôje fôzött éppen valamit, tulajdonképpen már gyerekkorában mindig a vesztesekkel volt, vagyis nem, rázta meg a fejét, nem jól mondja, mert sokkal pontosabb, ha úgy fejezi ki magát, hogy az egész gyerekkora errôl szólt, hogy ugyanis a vesztesekkel, kizárólag a vesztesekkel lenni, semmi mással nem tudni mit kezdeni, csak a szerencsétlenekkel, a bukottakkal, a meghurcoltakkal és a kiszolgáltatottakkal, csak ôket kereste, csak hozzájuk érezte magát közel, csak az ô gondjaikat értette meg, és csak ôket követte mindenben, még az iskolai tankönyvekben is, emlékszik, emlékezett fél fenékkel az ajtó melletti széken ülve Korim, emlékszik, hogy még az irodalomórákon is egyedül a tragikus sorsú költôk hatottak rá, sôt valójában csak a költôk tragikus vége, amikor megtörten, elhagyottan, az életrôl és halálról rájuk mért titkos tudás végsô ismeretében elvérezve és megalázva ott látta ôket ezeknek az iskolai tankönyveknek az oldalán, valami elemi idegenkedés a gyôztesektôl, ez jellemezte ôt, hogy soha nem tudott részt venni senkinek a gyôzelmi mámorában, nem bírt a dologgal sehogy sem azonosulni, mert azonosulni csak a vereséggel tudott, azzal viszont rögtön az elsô pillanatban, azaz bárkivel, azonnal, akire vereséget mértek; szóval így, mondta Korim, mialatt bizonytalanul felkelt a székrôl, és volt ennek, címezte a nô mozdulatlan hátának a szavait, valami különleges édessége, a fájdalomnak tudniillik, amit ilyenkor érzett, valami édes meleg, ami szétfutott benne, ha szembetalálta magát vele, mint ahogy pedig a gyôzelemmel és a gyôztesekkel mindig, kivétel nélkül a hideg, a jéghideg elutasítás, ez fogta el, ez ömlött szét benne, egyszerûen ha nem gyûlölte is, ha nem vetette is meg, de nem értette a gyôzelmet és a gyôzteseket, az az öröm, amit egy gyôztes érzett, az neki nem öröm volt, az a vereség pedig, ami egy gyôztes veresége volt, nem vereség, mert csupán ôk, az igazságtalanul számkivetettek, a kegyetlenül kiûzöttek, hogy mondja?, a magányra és a szeretetlenségre ítéltettek álltak közel a szívéhez, így aztán nem csoda, ha már ettôl a bizonyos gyerekkortól kezdve folyton félresodródott, visszahúzódott, hátralépett és gyengének bizonyult, amiként az sem, hogy felnôttkorában aztán ennek az állandó félresodródásnak, visszahúzódásnak, hátralépésnek és gyengeségnek a következtében maga is egyetlen nagy vereséggé lett – noha ugyanakkor, tett egy lépést a konyhaajtó felé Korim, nem arról van szó, hogy a hasonló sorsúakra látva a vesztesekben pusztán önmagát ismerte volna fel, és csak azért alakult így minden, ilyen önzô és végtelenül visszataszító oknál fogva, mert nem, jelentette ki, a személyes sorsát egyrészt végül is nem lehetett feltûnôen nehéznek mondani, volt apja, anyja, család, gyerekkor, másrészt mély vonzalmát a vereségre kárhoztatottakhoz, ennek a vonzalomnak a mélységes mélyét egy tôle, az ô személyétôl teljesen független, nagy erô határozta meg, egy megingathatatlan tudás, amely szerint az efféle lelki állapot, mint az övé gyerekkorában, mely együttérzésbôl, jóindulatból és feltétlen bizalomból állt, az mindenestôl és megfellebbezhetetlenül helyes, bár, sóhajtott föl az ajtóban s próbálta meg a nô figyelmét ezzel a sóhajtással legalább egy kicsit magára vonni, az is lehet, hogy ezek csak erôltetett magyarázatok, amolyan fölösleges erôfeszítések a megértésre, mivelhogy mindennek a legalján talán csak annyi van, hogy, egyszerû szavakkal szólva, mondta Korim, ô egy szomorú kisgyerek volt, hogy tehát vannak vidám meg szomorú kisgyerekek, és ô a szomorúak közé tartozott, azok közé, akiket valami lassan emésztô szomorúság vezet egész életükön át, mint ahogy ôt is valami ilyesmi vezette, lehet, hogy errôl van szó, ki tudja, mindenesetre nem akarja terhelni a kisasszonyt tovább, nyomta le csendesen az ajtó kilincsét, már úgyis mennie kell vissza a szobájába, csak valahogy kikívánkozott belôle ez az egész a szomorúságról és a vereségrôl, nem is érti, miért, és hogy mi lelte, nevetséges, de reméli, nem zavart, csak fôzzön a kisasszony nyugodtan tovább, és hát, akkor, mondta búcsúzóul a még mindig mozdulatlanul álldogáló nô hátának a gáztûzhelynél, hogy akkor ô megy, és hát... a viszontlátásra.

20.
Ha a WC-t nem számoljuk, mely a padlásfeljáró mellett nyílt odakint a lépcsôházban, a lakás három egybenyíló szobából, egy konyhából, egy zuhanyozóból és egy kis hátsó lomtárfélébôl, azaz három meg egy meg egy meg egy, összesen hat helyiségbôl állt, de Korim éppen csak bekukkantott az ajtókon, amikor este a háziak elmentek s neki végre alkalma lett volna rá, hogy alaposabban is szemügyre vegye, hova került, csak lefékezett itt is, ott is egy-egy küszöbön, és csak vetett egy közömbös pillantást befelé, mert nem, ôt nem érdekelte a sivár berendezés, a tépett, szanaszéjjel rohadt tapéta a falakon, az üres szekrény s az a négy-öt leszakadt polc, ô nem volt kíváncsi az éjjeliszekrénynek használt rozzant kofferra, a rózsa nélküli rozsdás zuhanyozóra, a csupasz villanykörtékre s a négyféle kombinált biztonsági zárra a bejárati ajtón, mert ôt az efféle dolgokból levonható következtetések helyett jól láthatóan csak az érdekelte s csak arra volt kíváncsi, hogy hogyan tudná végre összeszedni a bátorságát, és odaállni eléjük, ha visszajönnek, és azt mondani, Sárváry úr, nagyon kérem, holnap szakítson még rám egy kis idôt, világosan látszott a késôbbiekbôl, hogy ezzel az órákon át tartó ide-oda mászkálással csak ezt akarta, erre készült, ezt gyakorolta, míg csak meg nem jöttek úgy éjjel egy óra körül, ezt, hogy odalépjen és kirukkoljon az újabb, de most már, ígérte, tényleg a legutolsó kéréssel, hogy ugyanis Sárváry úr, próbálgatta hangosan, majd mondta ki úgy éjjel egy körül Korim a valóságban is, Sárváry úr, toppant eléjük, mikor beléptek a lakásba, nagyon kéri, kísérje már el holnap egy boltba, ahol ô, Korim, megveheti a munkájához szükséges eszközöket, mivel nem tud még jól, mint tudják, angolul, és a kérését, mondta, még csak össze tudná állítani elôre a fejében, de a választ már nem értené meg ugyanazzal a fejjel, egy számítógépet szeretne, bökte ki, egy egyszerû számítógépet a munkájához, mondta ûzött szemekkel, a Sárváry úrnak ez nyilván egy kis semmiség, de neki, fogta meg a tolmács karját Korim, miközben a nô lehajtotta a fejét, s ott hagyván ôket, szótlanul bement az egyik szobába, neki felbecsülhetetlen jótétemény volna, hiszen nemcsak hogy itt van örökösen ez a probléma az angollal, de nem ért, egyáltalán nem, a számítógépekhez sem, látni látta már ôket a levéltárban, még otthon, magyarázta, de hogy miképpen mûködnek, arról sajnos fogalma sincs, ezért nem tudja, mit vegyen, csak azt, hogy mit akar velük valahogy megcsinálni, na, hát, ez attól függ, vágott közbe ingerülten a szemmel láthatóan leginkább már ágyba kívánkozó tolmács, mitôl?, kérdezte Korim, hát, hogy mi az, amit meg akar velük csinálni, jött a válasz, hogy ô?, kérdezte Korim, hogy mit akar?, tárta szét a kezét, hát, ha volna egy perce még a számára, mondta, máris elôadná egészen röviden, mire a másik kényszeredett képet vágva a konyha felé intett a fejével, s elindult befelé, Korim pedig rögtön utánanyomult, leült vele szemben az asztalhoz, aztán megköszörülte a torkát, és nem mondott semmit, aztán megköszörülte még egyszer, de akkor se mondott semmit, végül már csak köszörülte és köszörülte vagy egy teljes percig, mert egyszerûen nem bírta elkezdeni, mint aki belekeveredett ebbe a tehetetlen állapotba, hogy kezdené, de nem megy, hogy belefogna, de valami mindig megakasztja, mint aki belekeveredett, és nem tud kimászni belôle, míg a másik, a tolmács meg csak ült, álmosan és idegesen, hogy mi a bánatos életbe nem kezdi már, s miközben erre várt, folyton a hófehér haját tapogatta, folyton a középen futó választékot az ujjaival, hogy leellenôrizze, vajon ez a választék itt a feje búbjától a homlokáig még mindig és tényleg egyenes-e.

21.
Állt a levéltár közepén, pontosabban elôrejött a nagyobb fénybe a hátsó polcok felôl, nem volt bent már senki, mindenki hazament, mert elmúlt négy, talán negyed öt, vagy közel fél öt is lehetett, elôrejött, kezében a családi iratokként, történetesen a Wlassich család irataiként nyilvántartásba vett fasciculusszal, megállt a nagy lámpa alatt, a köteg tartalmát kipakolta az asztalra, és kibontotta, beletúrt, belelapozott, végignézte az elékerült anyagot, mégpedig azzal a szándékkal, hogy ha már annyi évtized után most véletlenül a kezébe akadt, akkor rendet tesz benne, ha kell, míg egyszer csak a naplójegyzetek és levelek, a vagyoni összesítések és végrendelet-másolatok, az okmányok és dokumentumok között egy olyan palliumhoz ért a IV. 3/10/1941– 42-es jelzés alatt, amely nem felelt meg, azonnal látta: nem felelt meg a "családi iratok" megjelölésnek, mert nem naplójegyzet volt és nem levél, nem vagyoni összesítés és nem végrendelet-másolat, nem családi okmány és nem családi dokumentum, hanem valami más, ezt látta tényleg rögtön, amint a kezébe vette a lapokat, látta az elsô percben, de elôbb csak úgy megvizsgálta az egészet, lapozott elôre-hátra, évszámot, neveket vagy intézményt keresve, lapozott ide-oda, hogy meglelvén a dolog nyitját, majd ellássa a megfelelô korrekciós javaslattal, azaz elôkészítse a további feldolgozásra, keresett valami számot tehát, valami nevet, vagy bármit, amivel azonosítani lehet az ilyesmit, de nem talált, a nagyjából, szemre úgy százötven, száznyolcvan gépelt, de számozatlan kézirat nem tartalmazott ugyanis semmit önmagán kívül, sem címet, sem évszámot, sem a szöveg végén valami eligazítást, hogy ki írta, vagy hol, vagy valami, semmi, ráncolta a homlokát Korim a levéltárban a nagyasztalnál, de hát, kérdezte, mi a csuda ez az egész, azzal nekiállt megvizsgálni a papír fajtáját és minôségét, a gépelés fajtáját és minôségét, valamint az íráskép fajtáját és minôségét, de ez, amit itt talált, egyáltalán nem egyezett a fasciculusban talált egyéb és egymással viszont rokonságban, így összefüggésben állónak látszó palliumokkal, ez az egy kézirat jól láthatóan nem volt rokonságban, így összefüggésben a többivel, ezért másodjára már más módszert választott, elkezdte ugyanis olvasni a szöveget, fogta az egészet, és elkezdte olvasni az elejétôl, miközben leült, lassan, óvatosan, nehogy eltévessze maga alatt a széket – ült és olvasott, s az óra a bejárati üvegajtó fölött elôbb ötöt, aztán hatot, aztán meg hetet mutatott, de fel se nézett, csak olvasott tovább, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy óra volt már, de ô még mindig ugyanúgy és ugyanott, és akkor felnézett, s látta, tizenegy óra hét perc, még mondta is, a mindenit, már tizenegy hét?, s gyorsan összepakolt, a többi anyagot összerakta és visszakötözte, ezt, az azonosítatlant és azonosíthatatlant pedig beletette egy madzagos irattartóba, és a hóna alá csapta, s így, a hóna alatt a talált kézirattal lekapcsolta a villanyokat, bezárta maga mögött az üveges bejárati ajtót, és elindult hazafelé, hogy aztán otthon már üljön is le újra, s már kezdje is olvasni megint, elölrôl, az egészet.

22.
Odahaza, törte meg aztán Korim a rászakadt csöndet, odahaza egy levéltárban dolgozott, s egy nap, úgy fél öt vagy nem sokkal fél öt elôtt lehetett, talált a hátsó polcok egyikén egy már évtizedek óta nem háborgatott iratköteget, elôrehozta hát, elôrejött tehát a nagyobb fénybe, hogy jobban lásson, megállt a nagylámpa alatt, amely alá az egész levéltár központi asztalát állították, és kibontotta ezt a köteget, kibontotta, vagyis beletúrt, belelapozott, végignézte az elôkerült palliumokat, mégpedig azzal a szándékkal, mondta az álmosan pislogó tolmácsnak, hogy rendet tesz közöttük, ha kell, míg egyszer csak, ahogy nézte a különben a Wlassich családra vonatkozó naplójegyzeteket és leveleket, a vagyoni összesítéseket és végrendelet-másolatokat, az okmányokat és dokumentumokat, mert ilyesmik voltak benne, ahogy így nézte ezeket, egyszer csak közöttük egy olyan palliumhoz ért, még ma is emlékszik, a IV. 3/10/1941–42-es jelzet alatt, amely nem felelt meg, ô azonnal látta, hogy nem, a családi iratok megjelölésnek, amit pedig a római négyesen az ô levéltárában érteni kellett, mert ez, amit talált, nem naplójegyzet volt és nem vagyoni összesítés, nem levél és nem végrendelet-másolat, de nem is okmány és nem is dokumentum, hanem valami teljesen más, ezt ô, Korim, tényleg rögtön látta, ahogy a kezébe fogta a lapokat, és kezdte is vizsgálgatni az egészet, lapozott ide-oda, hogy meglelvén a dolog nyitját, majd ellássa a megfelelô korrekciós javaslattal, azaz, magyarázta a tolmácsnak, hogy elôkészítse a további feldolgozásra, keresett egy számot tehát, egy nevet, vagy bármit, amivel azonosítani lehet az ilyesmit, de nem talált, a nagyjából, szemre úgy százötven-százhatvan gépelt, de számozatlan kézirat nem tartalmazott semmit önmagán kívül, sem címet, sem évszámot, sem a végén valami eligazítást, hogy ki írta, vagy hol, vagy valami, semmi, nézett tanácstalanul az anyagra akkor, mesélte most Korim, azzal nekiállt megvizsgálni a papír fajtáját és minôségét, a gépelés fajtáját és minôségét, valamint az íráskép fajtáját és minôségét, de amit talált, az egyáltalán nem egyezett a fasciculusban talált egyéb, de egymással viszont rokonságban, így összefüggésben állónak látszó palliumokkal, ez az egy kézirat, jól láthatóan, hangsúlyozta Korim az álmosságtól idônként le-lebólintgató tolmácsnak, nem volt rokonságban, így összefüggésben a többivel, ezért másodjára már más módszert alkalmazott, mondta, elkezdte ugyanis olvasni a szöveget, fogta az egészet, és elkezdte olvasni az elejérôl, csak ült és olvasott, mesélte, az órák meg csak mentek a levéltárban, de ô nem bírt mozdulni, míg csak el nem olvasta végig, akkor lekapcsolta a villanyt, bezárt, hazament, és folytatta megint, mert úgy érezte, azonnal el kell olvasnia újra, amit a véletlen így a keze ügyébe adott, azonnal, mondta jelentôségteljesen Korim, mert ahogy eljutott ebben a szövegben az elsô három mondatig, tudta, hogy nem mindennapi anyag került a birtokába, nem mindennapi, mondta Korim, sôt így a Sárváry úrnak már most azt mondaná, hogy világra szóló, elképesztô, megrendítô és zseniális anyag birtokába jutott, és csak olvasta és olvasta a mondatokat egymás után, s hajnalra, még fel se jött a nap, még sötét volt, de úgy hat körül lehetett, ô már tudta, hogy valamit tennie kell, nagy dolgok fogalmazódtak meg benne, és nagy elhatározások az életérôl, a haláláról, s arról, hogy ezt az iratot nem a levéltárba vissza, hanem elôre kell juttassa a halhatatlanságba, ahová való, ezt értette meg ô akkor, erre tette föl ô akkor az életét, amit, ezt az utóbbi megjegyzését a Sárváry úr értheti a szó legszorosabb értelmében is, mert azon a hajnalon ô tényleg eldöntötte, hogy ha már úgyis meg akart halni, hisz ez volt az igazság, akkor a szó legszorosabb értelmében felteszi az életét erre a halhatatlanságra, így történt, mondta, hogy már aznaptól elkezdte tanulmányozni az örökkévalóság eszköztárát, hogy így fejezze ki magát, hogy tudniillik milyen mód volt eddig a történelemben arra, hogy valamit, egy szent hírt, egy szent kinyilatkoztatást valaki az örökkévalóság felé útnak indítson, megvizsgálta a könyv, a pergamen, a film, a mikrofilm, a kô stb. stb. lehetôségeit és adottságait, de végül is nem tudta, mit tegyen, a könyv, állapította meg, a pergamen, a film, a mikrofilm stb. stb. mind-mind elpusztítható, mint ahogy el is pusztítják, mi volna hát, tette föl magának a kérdést, ami elpusztíthatatlan, s akkor, pár hónapra rá, de úgy is mondhatja, hogy pár hónappal ezelôtt az egyik vendéglôben, ahová vasárnaponként néha lejárt, kihallgatott egy beszélgetést a szomszéd asztalnál, két fiatal, mesélte Korim, két fiatalember vitázott, történetesen, mosolyodott el sokat sejtetôen, arról, hogy az úgynevezett Internet az elsô a történelemben, amelyben ott a gyakorlati eshetôség az örökkévalóságra, annyi számítógép van már a világon, hogy a számítógép gyakorlatilag elpusztíthatatlan, márpedig, hallgatta ki ebbôl ô, Korim, a számára sorsdöntô következtetést, ami elpusztíthatatlan, az más szavakkal, ugye, örökkévaló, otthagyta az ételt, mondania sem kell talán, azonnal, most már nem emlékszik, pontosan mi volt, talán sólet füstölt oldalassal, otthagyta, felállt, és azonnal hazament, hogy megnyugodjon, aztán másnap már fel is kutatott a könyvtárban minden elképzelhetô anyagot, rengeteg könyvet olvasott végig, a neki teljességgel ismeretlen szakterület számtalan kiváló és kevésbé kiváló szerzôinek munkáit, míg egyre erôsebb lett benne a meggyôzôdés, hogy ezt kell tennie, bele kell írja ebbe a különösen hangzó s teljességgel szellemi, mivel csak a számítógép által fenntartott képzeletben létezô, ott azonban halhatatlan Internetbe a levéltárban talált csodálatos szépségû költeményt, bele kell írnia, hogy beleírja ezzel az örökkévalóságba, mert ha ez sikerül, mondta magának, akkor már nem hal meg hiába, ha hiába is élt, akkor, ha ezt sikerül megvalósítani, biztatta magát még otthon az elsô idôkben, akkor lesz értelme a halálának, ha már, engedte le a hangját Korim a konyhaasztalnál, az életének semmi volt.

23.
Jöjjön nyugodtan mellette, intette másnap a tolmács Korimot, aki folyton a háta mögé húzódott, s úgy követte az utcán, majd a földalattin, végül a lépcsôn a 47. utcai aluljáróból fölfelé, ne hátul, szólt rá, hanem mellette, és szép nyugodtan, de hiába intette és hiába szólt rá, Korim tíz-húsz lépés után valahogy önkéntelenül is újra meg újra a tolmács háta mögé húzódott vissza, így aztán egy idô múlva már nem is mondta többet, hagyta a fenébe, mint elmesélte otthon, az egészet, ha annyira hátul akar jönni, mondta, hát, akkor jöjjön hátul, neki végül is édesmindegy, hol, a lényeg, határozta el s jelentette is ki nyíltan Korimnak, hogy ez az utolsó közös kalandjuk, mert ô nem ér rá, ô nagyon elfoglalt, ezt még elintézi, de aztán ettôl kezdve Korimnak már meg kell állnia a saját lábán egyedül, egyedül, hallja?!, reccsent rá, mert nagyon úgy nézett ki, hogy Korimnak nemcsak hogy nem nagyon fûlik ehhez a foga, de még nem is figyel, csak kullog ész nélkül a háta mögött, akkor legalább figyeljen, vágta oda dühösen, pedig Korim nagyon is figyelt, csak ezen kívül száz, sôt ezer, sôt százezer dologra kellett még egyidejûleg odafigyelnie, hiszen a megérkezése és a Sunshine Hotelba tett ijesztô kirándulása óta most volt istenigazából elôször normális módon idekint, és elsô ízben úgy, hogy egyáltalán képes volt felfogni, mi történik körülötte, csak közben félt, mesélte másnap reggel a konyhában, félt, és még ma is fél, vallotta be, fél, mert nem tudja, mint ahogy nem is tudta, mitôl kéne és mitôl nem, hogy mire kéne vigyázni, és mire nem, így aztán az elsô lépéseknél még természetesen mindenre igyekezett, ahogy ment a tolmács mögött, vigyázott, hogy ne maradjon le, de ne is siessen túlságosan, ügyelt, hogy a jó helyre nyomja be a metrójegyét az automatába, s hogy valamilyen nem-közömbös arckifejezéssel nehogy felhívja magára a figyelmet, egyszóval próbált megfelelni valaminek, amirôl nem is tudta, hogy micsoda, így olyan kimerülten érte el Sárváry úr mögött a Photo feliratú üzletet a 47. utcában, hogy csak vánszorogni bírt jóformán, amint beléptek, s fölfelé kellett menni rögtön egy emeletre, csak vánszorogni fölfelé a lépcsôn, úgyhogy nem is nagyon tudta megjegyezni, mi történik, Sárváry úr, mesélte a nônek, megszólított egy hászid eladót a pult mögött, az mondott valamit, és erre nekik várni kellett, alig voltak a boltban, mindössze egy vevô állt elôttük, de legalább húsz percet várni kellett, míg a hászid a pult mögül elôjött, s odavezette ôket egy csomó számítógéphez, és magyarázni kezdett, de ô, Korim, mesélte, persze nem értett a dologból egy árva szót sem, csak a végét, amikor Sárváry úr közölte vele, hogy megvan az optimális szerkezet, amire neki, Korimnak szüksége lenne, és hogy home page-et akar-e csinálni, mire az ô tanácstalan arcát látva csak legyintett egyet, viccesen, mesélte Korim, és hála istennek megoldotta az egészet saját maga, neki csak annyi dolga maradt, hogy fizessen, összesen ezerkettôszáz-nyolcvankilenc dollárt, ô ki is fizette, amiért kaptak egy könnyû kis csomagot, azzal haza, ô, Korim, nem is mert még kérdezni se semmit, annyira nyomta ez az ezerkettôszáznyolcvankilenc dollár az egyik oldalról, a másikról meg az a könnyû kis csomag, csak csendben mentek vissza a földalattival, aztán átszálltak egy másikra és tovább, csak mentek így szótlanul a 159. utca felé, és egy hang nem sok, annyi se, nyilván Sárváry úr is elfáradt a sok utazásban, ezért, de tényleg egyetlen szót se, nézett rá néha fenyegetôen a tolmács is az úton, mikor úgy érezte, a másik megpróbál megszólalni, mert azt már nem, hogy megint belekezdjen valamelyik idiotikus monológjába, legyen csend, legalább addig, míg hazaérnek, majd akkor, mesélte a tolmács, akkor elmagyarázza neki, mit kell csinálnia, és így is lett, elmagyarázta neki, bekapcsolta és megtanította, melyik gombot és mikor, de ez minden, mondta, és ez az utolsó, megmutogatta, melyik billentyû mire jó, s hogy hogyan tud hosszú ékezeteket csinálni, aztán kért tôle nem is kétszáz, mint eredetileg tervezte az éjjel, mikor ráállt, hogy segít a bevásárlásban, hanem egyenesen négyszáz dollárt kölcsön, a fickónak a bôre alatt is pénz van, azazhogy a kabátja alatt is, nevetett rá szeretôjére az asztalnál, képzelje el, az egész vagyonkáját egy, a kabátja szárába belevarrt zsebben ôrizgeti, és onnan fizetett, képzelje el, ilyen nincs, onnan, mint valami bugyellárisból, hahotázott a tolmács, le is gombolta róla rögtön a négyszáz dolcsit, így ez már összesen egy komplett ezres, drága, és kijött tôle, mesélte, de azért megmondta neki ôszintén, mikor kijött tôle, hogy Korim úr, maga itt így nem sokáig fogja húzni, mert ha nem szedi ki a kabátja szárából azonnal a pénzét, már a szaga olyan, hogy legközelebb, ha kiteszi a lábát, megölik a szagáért a sarkon.

24.
Egy hagyományos kompjuter alatt, magyarázta a tolmács, a normál rend szerint egy monitort, egy házat, egy klaviatúrát, egy egeret, egy modemet és különbözô szoftvereket kell érteni, a magáéban, mondta a zavartan bólogató Korimnak, minden megvan együtt, sôt magának egy olyan készüléke van, amely így, ahogy van, mutatott rá az asztalon kibontott laptopra, azonnal képes nemcsak az Internet-kapcsolatra, ez természetes, hanem home page létrehozására is, ami magának kell, mivel már van egy providere, ezt egy kétszázharminc dolláros letéttel hónapokra biztosítottuk, ahol a maga dolga csak annyi – de várjon, kezdjük az elején, sóhajtott fel Korim ijedt tekintetét látva a tolmács: ha ezt a gombot megnyomja, tette az ujját a készülék hátoldalára, akkor bekapcsolta az egészet, s akkor megjelennek ilyen kis színes ikonok, látja?, kérdezte rájuk mutatva, látja ezeket itt?, aztán nekiállt, hogy végigmondja a dolgot, de tényleg a lehetô legegyszerûbb szavakkal és adatokkal, mert a fickó felfogóképessége, számolt be róla a szeretôjének, katasztrofális, nem beszélve a reakcióidejérôl, na, mindegy, mondta, elkezdte neki az elejérôl, onnan, hogyha ezt és ezt látja a monitoron, akkor ezt és ezt kell csinálnia, s elôbb még kezdte volna elmagyarázni is, mi miért van, s mi mit jelent, de hamarosan ezt teljességgel haszontalannak ítélve csak a mechanikus reakciókra oktatta ki és gyakoroltatta be, mert végül is csak ezt lehetett vele csinálni, mesélte a nônek, hogy mindent, de mindent, ahogy bemutat, azonnal be is gyakoroltat, így hát a fickó, mondta a tolmács, úgy tanulta meg cirka három keserves órán belül a home page készítés titkát, hogy nemigen értett meg belôle semmit, viszont most már tudja, hogy hogy kell behívni a Wordöt az Office 97-esbôl, hogy aztán begépelhesse a kis szövegét, és hogy aztán a nap végén, ha abba akarja hagyni, elôbb a hipertexttel formalizálnia kell, majd elmentenie, végül felvenni a kapcsolatot a szerverével, benyomni a bejelentkezési kódját, a jelszavát, a szolgáltatóját, a saját nevét stb., stb., de tényleg mindent a legkisebb lépésektôl a legkisebb lépésekig, egészen addig, hogy hogy küldje el a home page-ére az anyagot, hogy hogy tud egyéni passwordöt megadni, hogy ô maga hogy kontrollálhatja, hogy tényleg megvan-e már az anyag a szerverén, s hogy tényleg elérhetô-e már a kiemelt kulcsszavak alapján a keresôprogramok számára, ezt mind, de mind, mondta még mindig hitetlenkedve a tolmács, a lehetô legprimitívebb módszerrel belésulykolva, a fickó agya ugyanis abszolúte lukas, ami bemegy, az átmegy rajta, ha hall valamit, összeráncolja az erôfeszítéstôl a homlokát, az egész fickó egyetlen nagy erôfeszítés, de látni, ahogy folyik kifelé belôle, ami belement, látni, ahogy nem marad meg benne semmi abból, amit megkapott, így hát el lehet képzelni, mondta másnap a konyhában Korim is, el lehet képzelni, min ment keresztül, míg megtanulta az egészet, mert nemcsak hogy elismeri, hogy az ô agya már nem a régi, de egyenesen kijelenti, hogy ez az agy rossz, elromlott, kaputt, vége, már nem jó semmire, és csak Sárváry úr lebilincselô pedagógiai képességének lehet köszönni, na, meg, tette hozzá Korim hamiskás mosollyal, a végtelen türelmének, hogy valami mégis sikerült, mert mi tagadás, ô van leginkább meglepôdve, de a keze alatt most már ez a hihetetlen csoda, ez a kis pár dekás készülék: mûködik, alig tudja ô maga is elhinni, de így van, mesélte lelkesen, képzelje a kisasszony, ül bent a szobában, az asztalon, és középen, pontosan középre igazítva, ott fekszik a gép, ô odaül, és kész, megy a dolog, nevette el magát hirtelen, megy, mert benyomja ezt meg azt, és tényleg az történik, amit a Sárváry úr megjósolt neki, úgyhogy pár nap gyakorlás még, mondta halkan a mint mindig, most is szótlan s a gáztûzhelynél neki most is csak a hátát mutató nônek, és talán nekikezdhet, már csak pár nap, mondta, és belevág, mert pár nap szigorú edzés még, és hozzá fog látni a dologhoz, nekifekszik, belelendül, rááll, vagyis egy nap végleg odaül, és írni kezd valamit az örökkévalóságnak, ô, Korim György, New Yorkban, a 159. utca 547-es számú házának tetején, összesen egyezerkettôszáznyolcvankilenc dollárért, amibôl kettôszázharminc a letét.

25.
Keresett egy abszolút biztos helyet a szobában, s megfogadván a tolmács tanácsát, a kabátjából kivett maradék pénzét oda dugta el, jó erôsen, egy madzaggal, rögzítette az ágyrugók között, visszahajtotta rá a matracot, lesimította az ágynemût, majd a helyiség különbözô pontjairól, álló és guggoló helyzetbôl egyaránt, leellenôrizte, vajon nem látszik-e az idegen szemnek, azzal már kész is volt minden az indulásra, mert úgy döntött, hogy indul, úgy, hogy míg a tolmács által kikötött órák lefutnak, amikor tehát a délután öt és az éjjel három között az egy telefonvonalat kompjuterezésre használni nem lehetett, ô fel fogja térképezni a várost, hogy mégis tudja, hol van, miben él, hova csöppent, vagyis pontosabban, hogy mit is választott voltaképp, amikor New Yorkkal terve végrehajtására, azaz az örökkévalóság megközelítésére és a személyes halálra a világ közepét választotta, fel fogja térképezni, számolt be elhatározásáról a konyhában a nônek, be fogja járni, és meg fogja ismerni, amiként úgy is tett, már a kompjuter vásárlásának és a gyakorlás kezdetének másnapján, nem sokkal öt óra után lejött a lépcsôn, kilépett a házból, és elindult az utcán, elôször csupán pár száz métert elôre, aztán vissza, és újra és megint, hátra-hátrapillantgatva, hogy megismerje az épületeket majd szembôl is, késôbb, vagy egy jó óra múltán pedig már lemerészkedett a 159. utca és a Washington Avenue sarkán lévô földalatti állomásra, ott egy fali térképen hosszan tanulmányozni kezdte a metrójáratokat, de felszállni, jegyet venni, továbbmenni aznap még nem mert, erre bátorságot már csak a következô napon gyûjtött, de akkor viszont igen, akkor vett jegyet, felszállt az elsô érkezô szerelvényre, és elutazott a Times Square-ig, mert annak a neve ismerôsen csengett a fülének, aztán onnantól gyalog addig ment lefelé a Broadway-n, míg szinte már összeesett a fáradtságtól, és ezt tette napokon át, végül mindig vissza a tolmács által javasolt busszal vagy földalattival, amiknek, ezeknek az egyre bátrabb és bátrabb kirándulásoknak már egy hét múlva az lett az eredménye, hogy kezdett megtanulni élni a városban, hogy kezdett már nem halálos félelmet kelteni benne, ha közlekednie kellett, vagy be kellett vásároljon a sarki vietnaminál, s egyáltalán: megtanult nem félni minden egyes embertôl, aki melléállt a buszon, vagy akivel szembetalálkozott az utcán, mindezt kezdte valóban megtanulni, csak egy dolog nem változott egy hét múlva sem, a nyugtalansága ugyanis, a nyugtalansága, hogy amit így lassan megtanulgat, azt változatlanul nem érti, hogy nem enyhül az érzése amiatt, s hogy még mindig a fogságában tartja, ami közvetlenül a megérkezése után, még abban az emlékezetes taxiban fogta el, hogy tudniillik látnia kéne valamit itt, ezek között a gigantikus épületek között, de csak meresztgeti a szemét, és nem látja, tényleg érezte minden pillanatban a Times Square-tôl az East Village-ig, Chelse-tôl a Lower East Side-ig, a Central Parkban, a Downtownban, a kínai negyedben és a Greenwich Village-ben, mindenütt ott dolgozott benne, hogy itt bármi, amit lát, irtózatos erôvel emlékezteti valamire, de hogy mi az, arról fogalma sincs, fogalma se, mondta a nônek, de az ezúttal is szótlanul állt a gáztûzhelynél, s Korimnak hátat fordítva fôzött valamit egy szürke lábosban, úgyhogy Korim csak beszélni mert neki, de megszólítani, óvatosan arra kényszeríteni, hogy egyszer forduljon meg és mondjon valamit, azt nem, és így nem is tehetett mást, mint hogy beszélt neki valóban minden délben, ha összetalálkoztak a konyhában, mesélt neki mindenrôl, ami az eszébe jutott, s ezzel megpróbálta kitalálni, vajon miképp is bírhatná szóra, megpróbálta megtudni, miért is nem beszél, mert ösztönösen is hozzá húzott a ház lakói közül, ez látszott ezeken a déli erôfeszítésein, látszott, hogy a kedvét keresi, így aztán csak mondta és mondta minden délben, beszámolt neki mindenrôl a kompjutergyakorlatoktól a felhôkarcolókig, s közben csak nézte a görnyedt hátát a gáztûzhelynél, a zsíros haját, ahogy csimbókokban a sovány vállára hull, a kék frottírköpenyének a lelógó övét oldalt, a csontos derekánál, s aztán, hogy egy konyharuhával a két fülénél fogva hogy emeli le a forró lábost a tûzrôl, s hogy suhan el mellette a szobájukba, némán, a szemét lesütve, mint aki örökre megriadt valamitôl.

26.
Más ember lett itt Amerikában, állította egy nap Korim a nônek, egy hét telt el, és ô már nem ugyanaz, aki volt, de ezt ne úgy értse, hogy valami alapvetô elromlott vagy megjavult volna benne, hanem az apróságok, amik az ô esetében már nem is nagyon azok, például a felejtése, az például, döbbent rá egy vagy két nappal ezelôtt, szinte azt mondhatná, teljességgel elmúlt, ha ilyet egyáltalán lehetne mondani, hogy a felejtés elmúlik, de az ô esetében, mondta Korim, valahogy mégiscsak errôl van szó, mert azt vette észre úgy egy-két nappal ezelôtt, hogy tényleg nem felejt, hogy ami történik vele, az mind megmarad a fejében, már nem kell keresgetnie a dolgokat maga körül, igaz, mondta, hogy maga körül alig van valami, de mégis, azt, ami van, azt mindig megtalálja, sôt keresnie se kell, meg az események, amik történnek vele, régen ez úgy volt, hogy már a következô nap nem emlékezett, most meg mindenre és hajszálpontosan, hogy merre járt, mit látott, egy arc, vagy valami, egy kirakat, egy épület most abszolút ottmarad benne, mi ez, kérdezte Korim, ha nem Amerika, ô legalábbis mással nem tudja magyarázni, csak ezzel, Amerikával, hogy itt talán más volna a levegô, meg minden, a víz, mit tudja ô, de valami gyökeresen más lehet, mert más lett ô is, és még a nyaka, a válla sem okoz akkora gondot, mint korábban otthon, ami azt jelenti, hogy az állandó szorongás is kisebb benne, hogy el találja hagyni a fejét, ez mind-mind tényleg jó, hisz azt az utat teszi szabaddá, amelyen neki haladnia kell, mert nem tudja, mondta-e már a kisasszonynak, kérdezte Korim a konyhában, hogy végsô soron ez az egész Amerika úgy jött neki, hogy elhatározta, véget vet most már az életének, csak azt nem tudta, hogyan, azt tudta, és a lehetô leghatározottabban, hogy be akarja fejezni, de azt nem, hogy milyen módon kellene, el is tûnhetne szép csendben a világból, gondolta elôször, amikor megfogalmazódott benne a dolog, egyszerûen fogná magát, mondta, és kimúlna, és még ma sem igazán gondolja másként, mivel nem azért van itt, hogy valami ravasz módon, az önzetlen áldozat reklámjával például nevet szerezzen magának a vég elôtt, annyi ilyen van, de ô egyáltalán nem tartozik ezek közé, nem, ilyesmirôl az ô esetében szó sincsen, az ô esetében ugyanis egészen másról van szó, arról történetesen, hogy amikor mindez kezdett alakot ölteni a fejében, akkor a sors egy ijesztô kegye ôt, hogy is mondja csak, mondja úgy, mondta, hogy szerencsés megtalálóvá tette, és attól kezdve ô nem egy halálra szánt ember volt már, mint addig joggal gondolhatta, hanem ez a szerencsés megtaláló, valami afféle alak, mint amilyen például az, aki, már halállal a szívében, de egy nap tesz-vesz a kertben, ültet, kapál, ás és gyomlál, s egyszer csak a földbôl elôaranylik valami, na, valahogy így képzelje el a kisasszony is, mondta Korim, ami vele történt, mert annak a kertben tevékenykedô alaknak attól fogva már mindegy, ôt attól fogva már az az elôaranyló micsoda határozza meg, és vele ugyanez esett meg, áttételesen persze, áttételesen, de ugyanúgy talált valamit, tudniillik a levéltárban, ahol az idáig dolgozott, elôkerült véletlenül egy kézirat, amelynek sem a forrása, sem a kelte, sem a szerzôje, sem, és ez a legkülönösebb, emelte föl az ujját figyelmeztetésül Korim, a célja nem világos és nem is lesz soha, egy kézirat került elô, amivel nem rohant azonnal az igazgató-fôlevéltároshoz, ahogyan pedig tennie kellett volna, hanem elkövette azt, amit egy levéltáros sohasem követhet el: magához vette, és attól a pillanattól fogva, ezt tudja jól, meg is szûnt valódi levéltáros lenni, mert ezzel a levéltárosból egyszerû tolvaj lett, a szóban forgó levéltári anyagból pedig élete kizárólagos kincse, az egyetlen kezébe jutott fontos dokumentum, amely annyira magával ragadta, hogy úgy vélte, nem is tarthatja meg, mint egy afféle tolvaj, hanem tudatnia kell az egész világgal, mint egy másféle tolvaj, csak nem a mával, döntötte el, mely éppen most veszíti el az efféle dolgokhoz szükséges minden méltóságát, és nem is a jövôvel, amelyik majd késôbb veszti el, de nem is a múlttal, amelyik már régen elvesztette, hanem az örökkévalósággal kell tudatnia, hogy ez a rejtélyes mû létezik, azaz, tûnôdött akkoriban, emlékezett vissza most, rá kell bíznia egy olyan formára, és jött egy vendéglôi beszélgetés kihallgatása után hirtelen az idea, a számítógépek milliárdjai által alkotott képzeletre, mely a közös emberi emlékezet általános kihunytával az örökkévalóság pillanatnyi szigete lett, és most mindegy, ezt szeretné nagyon aláhúzni, mindegy, hogy ez az egész a számítógépekkel meddig marad fenn, a lényeg, magyarázta Korim a nônek a konyhában, hogy egyszer megszületett, és ezt az irdatlan mennyiségû számítógépet összekapcsolták, létrejött bennük, általuk, közöttük egy tér a képzeletben, mely nem mutat rokonságot csak és kizárólag az örökkévalóval, ezt sejtette ô meg s bizonyosodott meg róla hosszú-hosszú töprengés után, és oda is akarja beleírni, amit talált, mert azt hiszi, helyes, ha úgy ítéli meg, hogy örökkévalót csak örökkévalóval, aztán jöhet a többi, a sár és a sötétség, eresztette le a hangját Korim, jöhet egy csatornapart vagy egy üres, hideg szoba, neki aztán igazán tök mindegy lesz már, mint ahogy mindegy is már jó ideje, hogy hogyan végzi, golyóval-e vagy mással, a lényeg, hogy elkezdje és befejezze, itt a világ közepén, amit így elhatározott, hogy átadja azt, ha lehet ezen a ponton egy kicsit patetikus, amit megkapott, hogy átemelje a képzeletnek ebbe az elvi kontinensébe ezt a szívbe markoló beszámolót, melyrôl csak annyit, hisz majd megmutatja úgyis, hogy durván szólva arról a földrôl szól, ahol már nincsenek angyalok, s azzal tényleg, mondta Korim, ha ez megvan, jöhet a sötétség meg a sár.

27.
Az ágyon ült a kabátjával az ölében, s épp a kéziratcsomó úgynevezett boszorkányöltésekkel bevarrt alkalmi rejtekhelyének száját bontogatta ki egy, a háziaktól kölcsönkért kisollóval, hogy kivegye végre onnan az anyagot, s ünnepélyesen nekilásson a munkának, amikor egyszer csak csendesen, hogy alig lehetett hallani, kinyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent a tolmács szeretôje, kezében egy kihajtott, színes magazinnal; csak nézett befelé a küszöbrôl, nem pont Korim szemébe, hanem valahogy úgy laposan arrafelé, csak álldogált így egy ideig, ugyanolyan némán és ugyanolyan riadtan, mint eddig mindig is, s már úgy látszott, megint nem fog mondani semmit, és azt is megbánva, hogy egyáltalán bejött, vissza is lép, és el is tûnik Korim szeme elôl , amikor végül, talán épp azért, mert ô is, Korim is, legalább annyira zavarba jött a nô váratlan megjelenésétôl, mint amilyenben az volt, nagyon halkan, alig érthetôen, a kihajtott magazin egy fényképére mutatva megkérdezte: Did you see the diamonds?, s mikor erre Korim a meglepetéstôl még megnyikkanni sem tudott, nemhogy válaszolni, s csak ült dermedten, a kabátjával az ölében, hogy ujjai közt még a kisolló is megállt a levegôben, akkor lassan leeresztette a magazint, lehajtotta a fejét, kifordult a küszöbrôl, és ugyanolyan halkan, ahogy kinyitotta az elôbb, be is csukta maga mögött az ajtót.

28.
Örökkévalót csak örökkévalóval, mondta Korim hangosan önmagának, aztán, mert a hosszú ülésben elnyomta az egyik oldalát, most a másikkal kuporodott föl az ablakpárkányra, s csak nézte a szemközti épületek tûzlétráinak villámait a homlokzatokon, csak figyelte a tetôk lapos sivatagjait s a novemberi szél hajtotta ôrült felhôk vonulását az égen, és azt mondta még: – Holnap reggel, holnapnál tovább nem várhatok.

Következõ fejezet >>