A kézirat leheletfinom, hajlékony mondatai szerint a hajó a leginkább még az egyiptomi tengerjárókra emlékeztetett, mégsem lehetett azonban tudni, hogy valójában merrôl vetette ide a víz, a mostanában össze-vissza fújó vad szelek miatt ugyanis jöhetett Gázából, Byblosból, Lukkából vagy tényleg Thotmes birodalmából, de sodorhatta az Akrotirirôl, Pylosból, Alasiya-ból, vagy akár a távoli Lipari-szigetekrôl is a vihar, egy biztos, pötyögtette be Korim a betûket, a krétaiak, akik összeverôdtek a parton, ilyen hajót nemhogy nem láttak eddig, de effélérôl még hírbôl sem hallottak soha errefelé, és elsôsorban azért nem, mert egy, mutogatták egymásnak hüledezve, a tatot nem emelték meg, kettô: nem a létezô legtöbb, azaz huszonöt-huszonöt, hanem harminc-harminc evezô volt, legalábbis eredetileg, felszerelve, és három, és egyáltalán, értelmezték a dolgot egy hatalmas szikla védelmébôl, a most persze széjjelszaggatott, de azért kikövetkeztethetô vitorla alakja és nagysága, az orr elôremeredô díszítménye s a kétsoros ívelt kötélnyaláb szokatlan elhelyezése is mind-mind ismeretlennek tetszett, ismeretlennek és még pusztulásában is ijesztônek, ahogy az óriási hullámok elôbb behajtották Lebena felôl a kommoszi öbölbe, majd felnyársalván egy zátonnyal, féloldalra döntötték s úgyszólván odamutatták a rémüldözô helybélieknek az összetört testet, hogy ezzel a felnyársalással egyúttal meg is mentsék a további zúzódásoktól, és mintegy ki is emeljék az ôrjöngô vízbôl, és bemutassák: egy emberi szemmel nézve mégiscsak gigantikus alkotmánnyal miképp is bánik el, ha úgy akarja, ez a víz, ez a vihar, ez az ezernyi fékezhetetlen hullám, egy ilyen soha nem látott, különös építésû tengerjáró kereskedelmi hajóval, amelyen minden halott volt, minden, vagy legalábbis annak látszott, és csakugyan úgy is kellett legyen, mondogatták ott kint a krétaiak, mivel ezt, ezt a pokoli tébolyt ebben a gyilkos szélben egyszerûen nem élhette túl senki és semmi, nincs az az isten, hajtogatták a szikla mögött, hogy bárki, ezt a rettenetes katasztrófát, és épségben, az az isten, rázták meg újra és újra a fejüket a parton, még nem született meg, és legjobb tudásuk szerint nem is fog már megszületni valószínûleg soha.

2.
Örökre jöttek, mesélte Korim a konyhában a nônek, majd hogy az, szokott helyzetében, vagyis háttal és ezúttal is némán, csak állt a tûzhelynél, s miközben valamit kavargatott egy lábosban, egy kis mozdulattal sem jelezte, hogy értené, amit hall, vagy hogy jelentôséget tulajdonítana a dolognak, ô nem ment vissza a szobájába a szótárért, mint ilyenkor gyakran tette, hanem lemondván arról, hogy megmagyarázza ezt az örökrét meg ezt a jönnit, inkább megpróbálta elütni valamivel az egészet, és a lábos felé mutatva zavartan így szólt: – Megint ... valami finom?

3.
A vihar csak másnap délután csillapodott le annyira, hogy egy kommoszi kishajó kimerészkedhetett a vízre, és odaevezhetett a zátonyhoz, így hát csak másnap, írta be Korim, a szél elültével, kora délután derült ki, hogy ami kintrôl nézve roncs volt és menthetetlen, az közelrôl nézve roncsnak roncs ugyan, de nem egészen menthetetlen, az alkalmi segélyexpedíció legnagyobb megdöbbenésére ugyanis három, de lehet hogy négy élôt is találtak az egyik kajütben, amelyiket nem öntött el a víz, három, adták tudtul kézjelekkel a parton maradottaknak, vagy esetleg négy élô is van egy-egy oszlophoz kötözve, akik bár nem voltak eszméletüknél, de kétségtelenül éltek, legalábbis háromnál biztosra lehetett venni, és talán a negyediknél is volt valami szívhang, úgyhogy ezt a négyet levágták az oszlopról, és kihozták, a többit nem, azokat elnyelte és megölte a betóduló víz, azok ott, számoltak be róla késôbb, hatvanan? nyolcvanan? százan?, ki tudja?, már örök álmukat aludták, amikor rájuk találtak, és nekik, így fejezték ki a dolgot a beszámolók, már nem fájt többé semmi; viszont ezek hárman, mondták a mentôk, vagy talán négyen is, a csodával határos módon túlélték, így aztán azonnal emelték is kifelé ôket a kajütbôl, már vitték is át a kishajóra rögtön, egyiket a másik után, azzal már indultak is, mert a többit hagyták, hagyták az egész hajót úgy, ahogy volt, hisz tudták, mi jön, tudták pontosan, hogy be fog következni, ami aztán tényleg be is következett, hogy tudniillik pontosan két nappal késôbb egy erôs hullámzás közben egyszer csak a végképp elroncsolódott hajótest hirtelen kettétört, és lefordult a zátonyról, aztán hihetetlenül gyorsan, mindössze néhány perc alatt el is süllyedt a tengerben, hogy egy szûk negyedóra múltán az utolsó hullám is kisimuljon utána, és kifusson a partra, ahol ott állt a teljes kommoszi halászfalu, valamennyi férfi és nô és öreg és gyermek, szótlanul és mozdulatlanul, mivel ama negyedóra múltán ebbôl az ijesztôen idegen, hatalmas hajóból nem maradt semmi, de semmi, még az az utolsó hullám sem, csak három biztosan élô, és egy, amelyik talán élni fog, összesen négyen tehát a hatvanból, a nyolcvanból, a százból, csupán négy ember a katasztrófa után.

4.
A nevüket a gyógyulás gyötrelmes napjait követôen minden alkalommal másként és másként ejtették ki, ezért a helybéliek annak alapján nevezték el ôket, amit az elsô napon hallottak vagy véltek hallani tôlük, így lett az egyikbôl Kasser, a másikból Falke, a harmadikból Bengazza, a negyedikbôl pedig Toot, ezt és így találták a leghelyesebbnek, ha mindenki biztosra vette is, hogy e négy – és itt rendkívül szokatlanul hangzó – névvel csak megközelítették, de el korántsem találták a feltehetô eredetit, ám az igazat megvallva még ez okozta a legkevesebb fejtörést, mivel ellentétben azokkal, akiket régebben dobott itt a partra a víz, s akiknél név, származás, lakhely és sors fokozatosan és voltaképp gyorsan kiderült, addig ezeknél minden: név, származás, lakhely és sors egyre homályosabb lett, azaz idegenségük és különlegességük nem csökkent, hanem megdöbbentô módon nôtt a napok elôrehaladtával, így aztán, mikor eltelt már annyi idô, hogy felkelhettek a betegágyakból, s a maguk érthetetlenül óvatos módján kimerészkedtek a szabadba, amelynek pillanatát különben a kézirat, jelentette ki Korim a konyhában, csodálatos fejezetben, chapter, dolgozta ki, akkor ott állt négy teljességgel rejtélyes férfi, akikrôl kevesebbet lehetett tudni a semminél, s akik a kíváncsiskodást folyton ugyanúgy hárították el, hogy tudniillik nem arra válaszoltak a közösként elfogadott, de mindkét oldalról erôsen törve beszélt babiloni nyelven, language, amire a kérdés vonatkozott, hanem folyton valami másra, úgyhogy még Mastemann, a néhány hete a sziget keleti részén fekvô Gurniából idevetôdött idegen is tûnôdni látszott, és nem nyilvánított véleményt, ô, aki sohasem tûnôdött, és mindig kinyilvánította a véleményét, még Mastemann is hallgatott, ahogy nézte ôket a szekere mögül, nézte, ahogy szótlanul végigsétálnak az aprócska falun, ahogy elballagnak a fügefák felé, majd végül ahogy letelepszenek az egyik olívaligetben, hogy a hûsítô árnyékban ücsörögve megfigyeljék, mint bukik le a nap, the sun, a nyugati horizonton.

5.
Az egész, mondta Korim a nônek, olyan, mintha az édenkertrôl szólna, az összes mondat, mondta, ami a kéziratban ettôl kezdve a faluról, a tengerpartról, a környék minden képzeletet felülmúló szépségérôl beszél, mintha nem közölni szeretne valamit, hanem vissza akarná vezetni önmagát a paradicsomba, mivel nemcsak megemlíti, szóba hozza, kijelenti ezt a szépséget, de hosszan el is idôz benne, azaz meg is teremti a maga különleges módján, mely aztán így, vagyis ez a bizonyos szépség, beauty, már nem csupán ebbôl a tájból áll, hanem amit betölt, a nyugalomból ugyanis, és a derûbôl, annak sugárzó nyugalmából és derûjébôl, hogy ami jól van, az kétségbevonhatatlanul örök, és hát itt, a szöveg szerint, ecsetelte Korim, valahogy az egész nagyon jól van, mert jól van megteremtve, hiszen minden, a napfény ragyogó vöröse, a sziklák éles fehérsége, a völgyek sejtelmes zöldje s a sziklák és völgyek közt közlekedô emberek nemes bája, illetve, így mondta Korim: illetve az ebben a vörösben és fehérben és zöldben és bájban az utakon haladó öszvér vontatta szekerek, a szélben száradó poliphálók, az amulettek a nyakban, az ékszerek a hajban, az olajütôk és fazekasmûhelyek, a halászhajók és az oltárok a magasban, egyszóval a föld tehát, meg a tenger és az ég, the sky, itt mind nyugalmas és derûs, mégis a szó legteljesebb értelmében valóságos, legalábbis ekképpen ecsetelte a dolgokat Korim, ekképpen próbált a ma reggeli munka alapján felvázolni egy képet a nônek, viszont ha valamikor, hát akkor éppen most hiába is próbálta ezt felvázolni, és hiába is próbált bármit ecsetelni, mert a nô ezúttal nemcsak hogy a szokott helyzetében állt, de erôsen össze is volt verve, mint azt Korim egyszeriben csak, a nônek egy véletlen félfordulatánál észrevette, vagyis nemcsak arról volt szó, hogy megint nem lehetett tudni, vajon milyen nyelven hallgatja, és hallgatja-e egyáltalán, amit neki ô, Korim ma is, mint mindig, délelôtt tizenegytôl úgy déli fél egyig-egyig magyarul – s idônként a szótárból meg a jegyzetfüzetébôl egy-egy angol szóval is megtámasztva – elôad, hanem hogy az arcán véraláfutások látszottak, a szeme bedagadt, a szája és a homloka pedig fel volt horzsolva, talán az éjjel kint járhatott a városban?, és megtámadták hazafelé?, errôl Korimnak fogalma sem lehetett, de nagyon bántotta a dolog, ezért, bár úgy tett, mint aki nem lát semmit, és folytatta rendületlenül, még aznap este, amikor a hosszú napokra eltûnt tolmács végre megjelent a konyhában, összeszedte a bátorságát, és szinte odarohant hozzá a kérdéssel, hogy mi történt, és hogy ki merte bántani a kisasszonyt, hozzá, magyarázta az késôbb magából kikelve a szeretôjének, hozzá, kiáltotta dühösen neki, aki az ágy egyik sarkába felkuporodva riadtan nézte, mint rohangászik ô, a tolmács ide-oda a szobában, hát, mit képzel ez, hát, mi köze van ennek a bárgyú fasznak ahhoz, hogy velük mi történik, vagy mi nem, hát, képzelje, képes, és odadörgölôzik hozzá, és elkezd kérdezôsködni az életükrôl, na, nem!, mondta fenyegetôen a szeretôjének, úgy elküldte a bánatos sunyi valagba, hogy alig kapott levegôt, csak hápogott, hogy csak ezt akarta és azt akarta, mire ô, a tolmács, mindössze annyit felelt, hogy ha nem akar ô, Korim is kapni egyet a pofájába, akkor azonnal elhúz innen az ilyen kérdésekkel, amire természetesen Korim mint a gyík osont vissza a szobájába, és olyan halkan tette be maga után az ajtót, hogy még egy légy se rebbent fel a zajra, még egy légy se, fújtatott a tolmács, a zajra, amit az az ajtó okozott.

6.
Leszállt az éj, és feljöttek a csillagok, de ôk négyen még nem tértek vissza Kommoszba, hanem alapos körültekintéssel újra és újra meggyôzôdvén a terület biztonságáról, maradtak ott, ahol a napnyugta érte ôket, a falu fölött, északra, az olívaligetben, ahol egy öreg fatörzsnek vetve hátukat, jó ideig csak ültek szótlanul az ereszkedô sötétben, míg Bengazza meg nem szólalt, és a maga dörmögô hangján elô nem adta, hogy talán kéne mondani valamit a falubelieknek, ô nem tudja, mit gondolnak errôl a többiek, de esetleg jó volna valami megnyugtató formulát találni, mit is keresnek itt, azonban javaslatát csupán hosszú csend fogadta, látszott, hogy senkinek nem akarózik megtörni ezt a csendet, s amikor meg mégis megtört ez a csend, akkor meg már másra terelôdött a szó, történetesen arra, hogy nem volt szebb, mint egy efféle napnyugta a hegyek és a tenger fölött, egy napnyugta, mondta Kasser, ez a rendkívüli színjáték, a leereszkedô sötét, az átmenetnek és a folytonosságnak ez a pompázatos látszata, minden átmenetnek és folytonosságnak, mondta Falke, ez a nagyszerû drámája, egy gigantikus elôadás, egy gyönyörû freskó valamirôl, ami nincs, de egyúttal az elillanás, az elmúlás, a kihunyás, a hamvadás különleges példázata is, és a színek ünnepélyes bemutatkozása, mondta Kasser, a vörös és a lila, a sárga és a barna, a kék és a fehér lélegzetelállító megdicsôítése, a megfestett égnek egy démonikus megjelenítése, ez mind, mind, mondta Kasser, és mennyi minden még, mondta Falke is, mert akkor még nem beszéltek arról az ezernyi rezdülésrôl, amit egy naplemente a nézôjében keltett, arról a súlyos elfogódottságról, ami ezt a nézôt szemlélôdése közben feltétlenül elfogta, egy napnyugta tehát, mondta Kasser, az elbúcsúzásnak ez a reménységgel teli szépsége, az útnak indulás, az eltávozás, a sötétbe lépés e varázslatos jelképe, de az elnyugvásnak, a lepihenésnek és a közeledô álomnak a biztos ígérete is, igen, ez mind, mind együtt, és mennyi minden még, mondta Falke, és mennyi minden, mondta Kasser is, de akkorra már kissé hûvös lett a ligetben, s mert az öltözékként kapott lenvászon ágyékkötô nem volt elég e hûvösség ellen, így visszaindultak a faluba, leereszkedtek a keskeny ösvényen az aprócska kôházak közé, hogy elfoglalják azt az egyet, mely megérkezésükkor üresen állt, s amit ideiglenes szállásként a derék mentôktôl, a kommoszi poliphalászoktól bizonytalan idôre, bármeddig, szólt a biztatás, megkaptak, hogy elfoglalják és leheveredjenek a fekhelyeikre, az innen bentrôl már kellemes kommoszi éjszakában, amit aztán, ezt az elfoglalást és leheveredést, mint mindig, úgy ezúttal is rövid, nyugtalan alvás követett, s már itt is volt a hajnal, már itt is az új nap, a pirkadattal, mely a fény legeslegelsô jelére persze mind a négyôjüket kint találta már, kint a ház elôtt az egyik fügefa mellett a harmatos füvön, a fény elsô fátyolos sejtelmére ott guggoltak mind, és nézték, hogy támad föl a nap az öböl keleti oldalán, mert abban mindannyian egyetértettek, hogy aligha létezett szebb ezen a földön, mint egy napfelkelte, egy hajnal tehát, mondta Kasser, ez a csodálatos emelkedés, a fény megszületésének ez a torokszorító megismétlése, a dolgok és a körvonalak, az élesség és a látás visszatérésének ez a tékozló megünneplése, minden visszatérés és magának a teljesség visszatérésének az ünnepe, mondta Falke, a szabályosság és a rend bekövetkezésének biztonságot nyújtó pillanata, a születés, és a megszületés e központi szertartása, biztos, hogy nem volt szebb, mondta Kasser, s akkor még nem szóltak arról, mi ment végbe egy emberben, aki mindezt látta, aki mindennek a káprázatnak a csendes szemlélôje volt itt, igen, mondta Falke, mert ha az ellenkezô irányt jelezte is, mint a napnyugtáé, a hajnal a maga józan világosságával ugyanúgy az elindulás és a kezdet, a jótékony erô forrása volt, mint amaz, de a bizalomé is, mondta Kasser, mert volt valami a feltétlen bizalomból minden egyes reggelben, és mennyi minden volt benne még, tette hozzá Falke is, de addigra már teljesen kivilágosodott, és a maga ragyogó pompájával beköszöntött Kommoszba a reggel, s ôk lassan, egymás után megmozdultak ebben a reggelben, és visszamentek a házba, mert mindannyian egyetértettek Toottal, mikor az halkan megjegyezte, hogy na, jó, rendben, ez mind igaz, de most már talán itt az idô a falusiaktól tegnap ajándékba kapott élelmet, a halat, a datolyát, a fügét és a szôlôt, végre elfogyasztani.

7.
Tizenkét nap telt el, mióta a hajó zátonyra futott a viharban, de ôk, írta be Korim, a kommosziak, még ugyanúgy nem tudtak a négy túlélôrôl semmit, mint az elsô napon, azzal az egyetlen válasszal pedig, amit sikerült az egyikbôl kipréselni, meg nemigen bírtak mit kezdeni, tudniillik mikor megkérdezték, hogy de hát legalább annyit áruljanak el, hová készültek eredetileg, vagy hát hogy jutottak idáig, a válasz az volt, hogy ide készültek eredetileg, és hogy amióta az eszüket tudják, mind a négyen, ide is akartak jönni, ez volt a válasz, ezt felelték rá-rámosolyodva a kommosziakra a megmentettek, majd ezután rögtön ôk kezdtek el kérdéseket feltenni a helybélieknek, mégpedig felettébb különös kérdéseket, olyanokat ugyanis, hogy például hol vannak a legfontosabb erôdítmények a szigeten, hogy hány katonája van a központi hadseregnek, hogy mi az általános vélekedés a háborúról, s hogy egyáltalán miképp fest a hadmûvészet helyzete Krétán, ilyesféle értelmetlen kérdéseket szegeztek a kommosziaknak, majd mikor ezek azt válaszolták erre, hogy itt nincsenek erôdítmények, nincs központi hadsereg, csak a flotta Amnisszoszban, s hogy egyáltalán, a fegyvereket itt csak az ünnepi szertartásokon használják az ifjú férfiak, akkor meg sokat sejtetôen mosolyogni kezdtek, és bólogatni, mint akik már elôre sejtették, hogy ez lesz a válasz, s összességében ez után a beszélgetés után olyan jó kedve kerekedett mint a négynek, hogy a halászok végképp nem értettek az egészbôl semmit, csak figyelték ôket, ahogy nap nap után egyre nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek, ahogy egyre több és több idôt töltenek el az asszonyokkal a gabonaôrlôknél és az olajütôkben, s a férfiakkal a parti halászhajókon meg a mûhelyekben, részt kérvén a munkákból mindenütt, hogy aztán minden áldott este újra és újra kisétáljanak a magaslatra az olívaligetek felé, és az éjszaka egy részét ott töltsék a csillagos ég alatt, de hogy ott mit csinálnak, és hogy ott mirôl folyik a szó, arról tényleg nem lehetett a faluban tudni az égadta világon semmit, még Mastemann is csak hallgatott tovább, s naphosszat csak ült mozdulatlanul a kommoszi téren a szekere mellett, csak ült, és nézett maga elé, miközben a macskái a ketrecekben idônként észbontó nyivákolásba kezdtek, mert, mesélték a négy jövevénynek a hajókon és a mûhelyekben, Mastemann, az állítólagos gurniai macskaárus, noha úgy tesz, mintha arra várna, hogy valaki vesz még a macskáiból azonfelül, ami megérkezése után rögtön elfogyott, valójában, mondták a kommosziak, másra vár, de hogy mire, azt persze itt nem árulja el senkinek, mindenesetre Mastemannt, pötyögtette be Korim, általában félelem fogadta Kommoszban, és félelem veszi körül ma is, hisz bár nem csinál semmit, csak ül a szekere mellett, és egy vörös macskát simogat az ölében, de mióta itt van, a dolgok rosszul mennek a faluban, a tengerben nincs hal és nincs szerencse, az olíva száradni kezdett, terjed a vita az asszonyok közt, s még a szél is megbolondult odafönt, ám ôk hiába járnak föl az áldozatokkal a legfôbb szentélyekhez, s hiába imádkoznak Eileitheiához a rend szerint, nem változik semmi, Mastemann marad, és mint egy árnyék borul rá Kommoszra, pedig ôk már nagyon várják, hogy amire Mastemann vár, az bekövetkezzék, mert akkor Mastemann elmegy, s akkor talán visszatér a régi élet és a régi szerencse Kommoszba is, s még a madarak is megnyugszanak az égben, mivel képzeljék csak el, mesélték a férfiak ijedten, még azok is, a madarak, a sirályok és a fecskék, a bíbicek és a foglyok, mintha az eszüket vesztették volna, össze-vissza röpködnek, és cikáznak és zuhangatnak és vijjognak, és berepülnek a házakba, és a sarkokat keresik, mintha el akarnának bújni, nem érti senki, mi történt velük, de mindenki azt reméli, eljön a nap, és Mastemann elmegy, fogja a vörös macskáját meg a többit a ketrecekben, felül a szekerére, és eltûnik végre a phaisztoszi úton, amelyen érkezett.

8.
Ô már számtalanszor végigolvasta, ült ki Korim másnap a konyhába, mikor egy amolyan hosszú, ajtó mögötti hallgatózás után úgy ítélte, hogy a tolmáccsal odakint nem kell számolnia, tényleg, ô már végigment rajta vagy ötször, sôt talán tízszer is, de a kézirat rejtélyes volta nem enyhült, megmagyarázhatatlan tartalma, kiismerhetetlen üzenete egyetlen pillanatra sem lett világosabb, vagyis hát úgy van vele az ember, mondta, hogy amit nem értett benne az elsô oldalon, pontosan azt nem érti benne az utolsón sem, mégis megbabonázza az embert, és nem ereszti el abból a varázslatos térbôl és idôbôl, amelybe belevonja, mert miközben falja ez az ember az oldalakat, egyre mélyebb meggyôzôdés támad benne, hogy amit ez a rejtély, ez a megmagyarázhatatlanság és kiismerhetetlenség eltakar, annál nincs a földön fontosabb, legalábbis belôle ez a meggyôzôdés már kiirthatatlan, így aztán az a helyzet, hogy neki önmagának már nemigen kell magyarázgatnia, miért csinálja ezt, vagyis hogy miért rendelte alá utolsó heteit ennek a rendkívüli tevékenységnek, mert mi van, mondta a megint háttal álló nônek, reggel ötkor felébred, five o'clock, magától különben, mint már évek óta, iszik egy kávét, és reméli, hogy azzal a kis csörömpöléssel senkit nem zavar, aztán már fél hat, hat felé ott is ül a laptopja elôtt, már nyomja is befelé a kívánt gombokat a mûködéshez, és megy minden, mint a karikacsapás, aztán tizenegy tájban hosszú szünetet tart a nyaka és a háta miatt, és ugye, ilyenkor van az, hogy egy kis fekvés után beszámol itt a konyhában a kisasszonynak az aznapi fejleményekrôl, akkor egy konzervkaja a lenti vietnamitól, egy zsömlével és egy pohár borral, s azzal már meg sem áll ötig, hogy a megállapodás szerint akkor kikapcsolja a készüléket, és átadja a vonalat a tolmács úréknak, és kabátot húzzon, és nekiinduljon a városnak tízig-tizenegyig, nem mondja, hogy félelem nélkül, mert van benne félelem, csak megszokta már, hogy van, meg különben is, ez a félelem nem elég, hogy lemondjon errôl a napi kirándulásról este öt felé, mivel... nem emlékszik rá, beszélt-e már róla, vagy sem... de... nem hagyja békén ôt egy érzés, hogy is fejezze ki, hogy mintha járt már volna itt, vagy nem is, rázta meg a fejét gyorsan, nem így kell mondja, nem úgy, hogy járt már itt, hanem hogy olyan, mintha látta volna már ezt a várost valahol, tudja ô, hogy nevetségesen hangzik az egész, mert ugyan honnét látta volna, tán a Körös-partról?, de mit csináljon, ha hülyeség is ezt mondani, de mégis az a helyzet, mondta, hogy van egy egészen különleges érzése, amikor kint jár Manhattanben, és nézi ezeket a gigantikus, észbontó felhôkarcolókat, egy érzés csak, de nem tud tôle szabadulni, és mindennap ötkor elhatározza, hogy a végére jár, de persze aztán semminek nem jár a végére, holtfáradtan, este tíz, tizenegy körül, hazatér, ott a számítógépe, elolvassa még egyszer az aznapiakat, és csak akkor, közvetlenül lefekvés elôtt, ha nem talál benne egyetlen hibát sem, csak akkor menti el, ahogy mondják, így telnek el a napok, vagyis így telik el az ô élete itt New Yorkban, ezt írná haza, ha lenne kinek írni, és ezt is mondja most, hogy tudniillik soha nem gondolta volna, hogy ilyen szépek lesznek ezek az utolsó hetek, the last weeks, azok után, amiken ô keresztülment, meg sem fordult benne, de épp ezért meséli most el, hogy a kisasszonnyal is megtörténhet ugyanez, hogy van egy rossz szakasza az életének, bad period, mondjuk, mondta Korim, de aztán jön egy fordulat, turning point, és minden jóra fordul, bármi történik is az emberrel néha, mondta vigasztalón Korim a nônek, ez a fordulat, turning point, egyik napról a másikra egyszer csak bekövetkezhet bárkinél, ez így van, nem lehet folyton, nézte a nô sovány, görbe hátát, ugyanabban a szörnyûségben élni, shudder, majd amikor ijedten észrevette, hogy a nô válla lassan rázkódni kezd egy fokozatosan erôsödô zokogástól, hozzátette még, hogy ebben a fordulópontban feltétlenül bízni is kell, hope és turning point és shudder, és ô most arra kérné a kisasszonyt, hogy próbáljon meg bízni egy ilyen fordulópontban, mert jóra fordul, eresztette le a hangját, egészen biztosan jóra.

9.
Arról beszéltek este a ligetben, miközben az erôs holdfényben a lenti mélyben ingó tenger irdatlan tömegét figyelték, hogy volt egy nehezen megfogalmazható, de magával ragadó összefüggés ember és táj között, a figyelô ember és a szemlélt tárgy közt, egy nagyszerû összefüggés, amelynek révén ez az ember az egészre látott, sôt a helyzet az, mondta Falke, hogy ez volt az egyetlen eset az emberi létezésben, mikor valóban és kétségek nélkül az egészre lehetett látni, minden egyéb az egésszel csupán képzelôdés volt, gondolat, álom, itt azonban, mondta Falke, ez az egész valóságos és tényleg az, nem hamis tündöklés, csalárd vízió, nem odaképzelt, odagondolt, odaálmodott valamiféle, hanem az élet egésze mûködés közben, erre pillantott rá az a tájban szemlélôdô ember, a téli nyugalomban és a tavaszi robbanásban mûködô életre, a részleteiben feltáruló egészre, a természet tehát, mondta Kasser, az elsô és utolsó kétségbevonhatatlan bizonyosság, a tapasztalat eleje és vége, ugyanakkor az ámulaté is, mert ha valahol, akkor itt, a természet egésze elôtt csak megindulni és megrendülni lehetett, mint valami elôtt, aminek ugyan a lényegét nem értettük, de tudtuk, hogy ránk vonatkozik, csak megindulni és megrendülni, mondta Kasser, abban a kivételes helyzetben, hogy megítélhetjük ezt az egészben ragyogó szépséget, még ha ez az ítélet nem egyéb is, mint elfogódott csodálat e szépség iránt, mert szép volt, mondta Kasser, és végigmutatott az odalent a távolban ringó tengeri horizonton, szép a hullámoknak ez a szakadatlan végtelenje, a tarajukon megcsillanó esti fény, de szépek a hegyek a hátuk mögött, s távolabb az alföldek, a folyók és az erdôségek is, szép és mérhetetlenül gazdag, mondta Kasser, mivel ezt feltétlenül hozzá kell tenni, ezt a mérhetetlenséget és gazdagságot, hiszen ha végigment az ember azon, hogy mire is gondolt, amikor a természetrôl beszélt, akkor a gazdagságába és a mérhetetlenségébe szinte bele is roppanhatott, annyira gazdag és annyira mérhetetlen volt ez a természet, s ez még csak a résztvevôk milliárdjaira vonatkozott, de nem vonatkozott a milliárdnyi mechanizmusra és almechanizmusra, pedig arra is vonatkoznia kellett, vagy hát végsô soron, mondta Falke, az egyetlen isteni jelenlétre, ahogy a cél ismeretlen voltát neveztük, s amely a résztvevôk és a mechanizmusok e felfoghatatlan milliárdját bizonyíthatatlanul, de feltehetôen áthatotta, így beszéltek odafönt az olívaligetben azon az estén, amikor aztán hosszú hallgatás után Toot szóba hozta, hogy van valami a madarak nyugtalanító viselkedése mögött, ami miatt most már ezzel foglalkozniuk kell, legalábbis, mondta Korim két nappal késôbb a nônek, ettôl kezdve egyre gyakrabban jött föl, hogy mi ez, és mi legyen, és mire véljék az egészet, míg aztán egyszer csak eljött az idô, és be kellett lássák, hogy úgynevezett nyugtalanító jelenségekre már nem csupán a madaraknál, birds, hanem a kecskéknél, a teheneknél és a majmoknál, monkeys, is fel kell figyeljenek, az állatok viselkedésében beállt félelmetes változásokra, hogy például a kecskék nem bírnak megmaradni a szirtek oldalában, és lezuhannak a mélybe; hogy a tehenek néha minden látható ok nélkül megvadulnak és futásnak erednek; hogy a majmok sikoltozva be-berontanak a faluba, de ezen a rohangászáson és sikoltozáson kívül nem csinálnak semmi egyebet és így tovább, és akkortól már persze híre sem volt a korábbi jókedvnek és kiegyensúlyozottságnak, s bár továbbra is végezték a munkát a nôk és férfiak mellett, bár bejártak még az olajütôkbe, oil-mill, s részt vettek a fáklyás poliphalászatokban, octopus-fishing, de az olívaligetben, szemben a kommoszi öböllel, esténként, már nem titkolta egyikük sem, hogy oda ez a jókedv végérvényesen, már nem leplezték egymás elôtt, hogy bizony itt az ideje kimondani, amit végül Bengazza egy ízben tényleg ki is mondott, tudniillik hogy fájdalom, de úgy tûnik, innét is menniük kell, iszonyatos égi háború, heavenly war, elôjeleit véli ô látni, mondta, ebben az állati változásban, olyat, ami pusztítóbb minden elképzelhetônél, mintha mégiscsak volna valami, ami valóságos, noha nem azonos a természettel, valami, mondta, ami nem engedi, hogy ezen a gyönyörû szigeten ez a gyönyörû sziget megmaradjon, mintha csak tûrhetetlen volna, hogy ezek a pelaszgok itt a békéjüket megteremtették, és nem hajlandók lerombolni, ruin, mintha mindez botrányos volna, mondta Bengazza, mintha elviselhetetlen.

10.
Mastemann csak hallgatott, továbbra sem nyilvánítva véleményt semmirôl, és ezt a hallgatását, írta be Korim, csak akkor törte meg, ha olykor kedve kerekedett a fôtéren átsietô nôk elôtt még egyszer elismételni, miféle ajánlat is az övé, mert van itt minden, mosolygott rájuk s mutatott a ketrecek felé, líbiai fakómacska és mocsári hiúz, núbiai kadiz, arab quttha és egyiptomi mau, van, mondta, bubasztini bastet, ománi kaffer és végül birmamacska is, minden, ami szem-szájnak ingere, ahogy kifejezte, vagyis nem csupán az, ami van, de az is, ami lesz majd, egyszóval tényleg minden, amit elképzelni bírnak, így beszélt, ám azoknak hiába, mert egyetlen átsietô nôt nem sikerült megnyernie, sôt inkább megijedtek tôle és a macskáitól is, s kissé dobogó szívvel megszaporázva a lépteiket már szaladtak is tovább, Mastemann meg, a maga sovány, hórihorgas alakjával, földig érô, fekete selyemköpenyében maradt egyedül, maradt egy szál egymaga a fôtér közepén, és mintha egyáltalán nem zavarná, hogy belerekedt a szó, visszaült a helyére a szekér mellé, az ölébe vette a vörös macskáját, és folytatta a simogatást, és egyáltalán: folytatta ezt a naphosszat üldögélést a szekér árnyékában, mintha az égadta világon nem érdekelné senki és semmi, s mint akit nem is tudna kibillenteni senki és semmi ebbôl a komor nyugalomból, ahogy tényleg így is történt, amikor egy alkalommal Falke megállt a ketrecek elôtt, és megpróbált szóba elegyedni vele, mert Mastemann csak hallgatott, és világoskék szemeivel csak nézett, nézett Falke szemeibe, járt már arra?, kérdezte tôle Falke, és Phaisztosz felé mutatott, úgy tudni, az egyik legcsodálatosabb palota ott van, nagy mû, nagyszerû építômesterek, akárcsak feljebb a híres Knosszosz, járt már arra bizonyára, puhatolózott Falke, és biztos látta a freskókat is odabent, talán még a Királynôt is?, kérdezte, de a másiknak a szeme sem rebbent, csak nézte ôt, és akkor, folytatta Falke, ott vannak azok a nevezetes vázák és kancsók és csészék és ékszerek és a szobrok, Mastemann úr, mondta lelkesen Falke, a szentélyek tetején, micsoda látvány, Mastemann úr, és ez az egész ezerötszáz év, ahogy az egyiptomiak mondják, ne nevezzük ezt itt mind, mind megismételhetetlen csodának?, de Mastemann komor tekintetét ez a lelkesedés a legkevésbé sem derítette fel, egyszerûen, mesélte Korim a konyhában, semmi nem hatotta meg abból, amivel Falke próbálkozott, így nem is tehetett mást, mármint Falke, mondta Korim, mint hogy fejet hajt, és zavartan otthagyja a fôtér közepén, mint ahogy tényleg meg is hajtotta a fejét, és ott is hagyta, hadd üljön akkor a szekér árnyékában továbbra is egyedül, és hadd simogassa azt a vörös macskát az ölében, ha sem Phaisztosz, sem Knosszosz, sem a kígyós Istennôk a szentélyek tetején.

11.
Bajban lenne, mondta Korim a következô napon a nônek, aki ezúttal, befejezvén a fôzést, a lehullott szemetet söpörgette össze a tûzhely körül, bajban, mondta, ha pontosan le kéne írnia Kasser, Falke, Bengazza és Toot külsejét, mert végül is annyi, de annyi óra eltöltése után s most nap mint nap a lehetô legintenzívebb együttlétben velük, sem tudna pontos képet adni róla, melyik magas például és melyik alacsony, vagy hogy melyik kövér és melyik sovány, ôszintén szólva, ha nagyon megszorítanák, azzal vágná ki magát, hogy közepes termetûek és átlagos külsejûek mind a négyen, viszont az arcukat, a tekintetüket azt az olvasás elsô pillanatától fogva látja maga elôtt, mégpedig a lehetô legélesebben és a lehetô legelevenebben látja, mert Kasser finom és merengô, Falke szelíd és keserû, Bengazza zárkózott és fáradt, Toot kemény és távolságtartó tekintetét elég egyszer meglátni, hogy az ember soha többé ne felejtse el, és vele ez történt, mondta Korim, ez a négy arc, ez a négy tekintet, s négyôjüknek ez a finom, keserû, fáradt keménysége az elsô pillanatoktól fogva nem megy ki a fejébôl, sôt jobb, ha már most bevallja, még itt az elején, hogy elég csak rájuk gondolnia, és elszorul a szíve, hisz azt már az olvasásnak abban az elsô néhány pillanatában azonnal tudni lehetett, hogy négyôjük helyzete, és most itt nem válogatná sokáig a szavakat, egyértelmûen a védteleneké, azaz e finom, keserû, fáradt és kemény tekintetek mögött a helyzet az, hogy minden undefended, védtelen, mondta, igen, ezzel jött neki, képzelje el, mesélte aznap késô este az ágyban a tolmács is a szeretôjének, nem tudja, mondta, hogy a másikat mivel boldogítja nap mint nap, és fôleg nem, hogy miért és milyen nyelven, de ma, amikor elôvigyázatlanul beleszaladt és az elcsípte még a küszöbön, ôt ezzel a kísértetiesen bárgyú történettel szerencséltette, hogy van az a négy fickó abban a kéziratban, és hogy azok milyen védtelenek, hát, most mondja meg, már megbocsát a kedves, de ki a faszt érdekel, hogy most védtelenek, vagy nem, ki a nagyon jó istent, hogy mit mûvelnek abban a kéziratban, s hogy mit mûvel ô abban a hátsó szobában, a lényeg, hogy fizesse rendesen a lóvét, és hogy ne dugja bele azt a bárgyú orrát a dolgaikba, mivel az, és itt újból és ettôl kezdve többször is a kedvesének nevezte a szeretôjét, az ô dolguk egyedül, hogy mi történik köztük, és mi nem, vagyis, megismétli: hogy köztük miféle nézeteltérések pattanhatnak vagy pattannak ki olykor, az kizárólag rájuk tartozik, így aztán nagyon reméli, mondta, hogy ezeken a nagy konyhai beszélgetéseken, míg ô, a tolmács, házon kívül van, nem hangzik el felôlük nézve az égvilágon semmi, nagyon reméli, hogy meg sem próbál a kedves bármit a saját életükrôl akárcsak megemlíteni is, ôszintén szólva azt sem érti, mire jók ezek a nagy beszélgetések a konyhában, ráadásul magyarul, amibôl ô, a kedves szinte semmit nem ért, de rendben, végül is a palit hagyhatja beszélni, ezt nem tilthatja meg, viszont róluk, különösen az ô új munkájáról, a nônek hallgatnia kell, ezt jól megjegyezte, reméli, a kedves, mondta a tolmács, majd ahogy az egyik kezével a fejét feltámasztva feküdt az ágyon, a másikkal, a szabad kezével elôbb elindult a nô felé, aztán félúton mégis meggondolta magát, s hófehér hajának választékához nyúlt, hogy orrnyergétôl vezetvén fölfelé az ujját gépiesen leellenôrizze, vajon nem tévedt-e át egy-egy hajszál vagy hajtincs az ellenkezô oldalról az innensôre, megzavarván így a választék középen futó szabályos vonalát.

12.
Én úgy hiszem, hogy nincs utána semmi, mondta Korim egyszer teljesen váratlanul egy hosszú csendben, majd meg sem magyarázva, mire gondol egyáltalán, s hogy mirôl jutott az eszébe két mondat közt az egész, kinézett az ablakon a sivár esôbe, és hozzátette még: – Csak egy nagy sötét, egy nagy villanyoltás, aztán ahogy lekapcsolják még ezt a nagy sötétet is.

13.
Szakadt odakint, és jeges, viharos szél fújt a tenger felôl, az emberek nem közlekedtek, hanem szinte menekültek az utcákon valami meleg hely felé, így aztán ezekben a napokban csak ilyen le-lemenekülésnek lehetett nevezni azt is, amikor Korim vagy a nô lejöttek bevásárolni a vietnamihoz, épp csak megvették a szokásosat, Korim rendszerint valami felmelegítendô konzervet, bort, kenyeret, édességet, ilyesmit, a nô chilibabot, lencsét, kukoricát, krumplit, hagymát, rizst, olajat, mikor mi fogyott ki, meg húst, többnyire valami szárnyast, aztán már siettek is vissza, föl a lakásba, ahonnan nem mozdult ki többé egyikük sem a következô bevásárlásig, a nô nekiállt megfôzni az ebédet, közben takarított és mosott is egy kicsit, Korim pedig tartva magát a szigorú munkarendhez, és gyorsan letudván az ebédet, visszaült az asztalhoz, hogy dolgozzon ötig, akkor elmentette az anyagot, kikapcsolta a készüléket, s maradt a szobájában, maradt, de nem csinált semmit, csak feküdt az ágyon órákon át és mozdulatlanul, mint egy halott, nézte a csupasz falakat, hallgatta az ablakot verdesô esôt, majd magára húzott egy pokrócot, és hagyta, hogy elnyomja az álom.

14.
Egy napon aztán azzal állított be a konyhába, hogy a sorsdöntô nap elérkezett, de persze arról, mondta, hogy eljön, és így lesz, még közvetlenül elôtte sem lehetett sejteni semmit; az aggodalom, anxiety, természetesen nagy volt Kommoszban; folyamatosan jártak fel a szentélyekhez, s bemutattak minden lehetséges áldozatot, sacrifice, de faggatták a papnôket is, figyelték, mi megy végbe az állatokban, figyelték, mi történik a növényekben, és figyelték a földet, az eget, a tengert és a napot, a szelet és a fényt, az árnyékok hosszát, a csecsemôk sírását, az ételek ízét, az öregek légzését, mindent, ám elôre látni, hogy melyik lesz a sorsdöntô nap, decisive day, nem volt képes senki, csak amikor már itt volt, akkor tudták, hogy eljött, egyetlen pillanat alatt értették meg a körbenállók, és vitték szerteszét a hírt, mert elég volt tényleg megpillantani, a fôtér közepén, mondta Korim, elég volt a döbbenettôl megdermedve végignézni, ahogy felbukkan a fôtér torkolatában, ahogy elôretámolyog, majd ahogy összecsuklik középen, és ott marad mozdulatlanul, hogy tudják, ez a döntô, ez a végzetes jel, nincs tovább, az aggodalmaknak és a sajgó szorongásnak vége, elérkezett a félelem és a menekülés ideje, mert ha egy oroszlán, lion, hisz ez történt, lejön az emberek közé, hogy meghaljon a fôtéren, akkor abból már nem következik más, csak félelem és menekülés, más nem, mint újra meg újra elmondani, hogy az Istenekre, mi ez?!, egyszer csak megjelenik a fôtéren?!, iszonyatos kínok között elôreimbolyog?!, majd belenéz még az innen-onnan odaszaladó fazekasok és olajütôk szemébe, szinte mindegyikébe külön-külön, és összerogy?!, és oldalra dôl a kövezeten?!, hát, mi, tették fel a kérdést, ha nem a legutolsó intés, ha nem a legvégsô és a legvilágosabb üzenet arról, hogy itt a baj, mert itt van, így értették, és pontosan így, valamennyien, everybody, aztán csend lett Kommoszban, a gyerekek és a madarak sírni kezdtek a csendben, a nôk és a férfiak pedig pakolni, összerakni, málházni és átgondolni, hogy legyen – és a szekerek már ott is álltak a házak elôtt, a marhákat és a kecskéket már neki is indították a pásztorokkal, már meg is esett minden, búcsúzás és könyörgés a szentélyeknél, megállás még utoljára az elsô magasabb kanyarulatban, visszanézés és könny és keserûség és pánik ebben a visszanézésben, mondta Korim, megtörtént minden néhány nap alatt, s ôk már úton voltak, és Kommosz kiürült, már együtt is, mindannyian, a hegyek között, a védelem és a nagyobb biztonság, a magyarázat és a megmenekülés reményében, csak néhány nap, és mindannyian ott a phaisztoszi úton.

15.
Mastemann eltûnt, mesélte az egyik kommoszi halász Tootnak a hegyek között, egyszerûen az egyik pillanatban még ott volt, a másikban meg már nyoma veszett, s a legfurcsább az egészben, hogy mindenestôl tûnt el, nem maradt utána semmi, se a szekérbôl, se a köpenyébôl valami, de még egy macskahajszál sem, a fôtéren még ott ült a szokott helyén, erre többen is megesküsznek, tehát az oroszlán kimúlásánál még feltétlen ott kellett legyen, de azután már nem látta senki, és ezt úgy értse, mármint Toot, hogy a szekeret se, hogy eldöcögött volna valamerre, senki nem emlékszik, hova lett például legalább ez a szekér, vagy hogy a macskák közben mit csináltak, senki nem hallott egyetlen nyivákolást se, csak azt tudja mindenki, hogy az elsô este a riadalomban, ahogy megkezdôdött a pakolás a házakban és a hajók kivontatása a parton, hogy akkor már hûlt helye volt Mastemannak, mintha erre várt volna, mintha a döglött oroszlán lett volna számára a jel, amelyre megindult innen, így nem csoda, ha az az általános vélemény, mondta ez a halász, hogy a megszabadulás Mastemanntól éppen olyan nyugtalanító, mint volt a jelenléte eddig, sôt tulajdonképpen, mondta a halász, itt mindenki úgy érzi, lehet, hogy igazából meg se szabadultak tôle, csak most nincs itt, és ez így lesz most már, állítják néhányan, hogy ahová ez a Mastemann egyszer odaveti az árnyékát, onnan ez az árnyék soha nem mozdul el, hát, sokan látják így, fejezte be a halász, Toot meg bevárta a társait, hogy elmondja, mit hallott, de azokhoz éppen nem lehetett odafordulni ilyesmivel, úgyhogy várt a beszámolóval, várt, míg befejezik a beszélgetést, de végül aztán az történt, hogy kiment a fejébôl az egész, vagyis hát pontosabban, írta be Korim, elment a kedve attól, hogy beszámoljon róla, mert inkább Kassert hallgatta, ahogy az idôrôl beszél, meg a mellettük haladó szekér zörgését, ahogy kapaszkodik fölfelé a meredek ösvényen, aztán meg az öszvér lélegzését figyelte inkább a szekér elôtt, meg a vadméhek zöngését az esti napfény beesô pászmájában az út fölött, végül inkább egy ismeretlen, magányos madár énekét: bent, a sûrû fák között, a sötétben.

16.
A menet lassan haladt, az ösvény meredek volt és keskeny, néha épp csak elfért rajta a szekér, máskor meg, és nem is ritkán, annyira összeszûkült egy-egy vízmosás áztatta szakaszon, gulch, hogy a szélessége nem volt még egy szekérnyomnyi se, így ilyenkor az egyik oldalt emelni kellett, s a levegôben tartani, míg a belsô két kerék átgurult, elôtte meg persze minden nehezet lerakni róla, hogy egyáltalán az a hat-nyolc ember, aki egy-egy szekeret kísért, meg tudja emelni valahogy, szóval megragadni, felemelni, és így vinni át a veszélyes pontokon, hát, nem nehéz elképzelni, mondta Korim, milyen sebességgel jutottak elôre a hegyek között, ráadásul a legmelegebb órákban közlekedni nem is lehetett, annyira tûzött a nap, úgyhogy ilyenkor be kellett vonulni az árnyékba, s oldalra, a hegy tövébe vezetni az állatokat is, és a fejükre bevizezett bôröket, vásznakat dobni, hogy ne lágyuljon meg az agyuk a forróságban, így mentek, s így ment egyik nap a másik után, és a gyengébbek már szédültek a kimerültségtôl, de az állatokon is látszott, milyen fáradtak, mikor végre elérték a messzénai síkot, és megpillantották a síkságból kiemelkedô hegyet, s oldalában a palotát, the palace, ott van Phaisztosz, mutatták az elcsigázott gyerekeknek, itt vagyunk, mondogatták az öregeknek, megérkeztünk, biztatták egymást is, aztán egy árnyas-erdôs ligetesben, grove, letelepedtek mind, és egy teljes napig csak nézték szemben a lankás hegyoldalt, csak bámulták a palota falait, ahogy ragyognak a napfényben, csak figyelték fent a tetôk rengetegét, elmélyülten és szótlanul, kivéve Kasser, akibôl most, hogy leheveredtek ôk is egy ciprusfa alá, megállíthatatlanul ömleni kezdett a szó, nyilván a végtelen fáradtság volt az ok, the cause, az oka annak, hogy csak beszélt és beszélt, mondván, hogy ha végigmegy az ember gondolatban, mi mindentôl kell búcsúznia, szinte befejezhetetlen a sor, mert mivel is kezdje azon dolgok közül, amiknek a megszületése az ô véleménye szerint csoda, az esetleges pusztulása pedig felmérhetetlen veszteség, mert itt van például ez a gyönyörû építmény a magasban, amint egyik oldalával a messzénai síkra, a másikkal az Ida hegyre néz, vagy ott a messzi Zakro, Mallia, Kydonia és persze Knosszosz is, aztán a kôszentélyek, a Potnia-templomok, a vázák, a rhütonok és a pecsétnyomók mûhelyei, az ékszerek és a freskók, az énekek és a táncok, az ünnepek, a játékok, a versenyek és az áldozatok, és ez még csak az, amit ôk láttak eddig, vagy amirôl Egyiptomban és Babilóniában és Föníciában és Alasiyában tudnak, mert a valóságos csoda és a valóságos veszteség, ha elvész tényleg, mondta Kasser, az az ember, the man in Crete, mondta Korim, amelyik képes volt, és létrehozta, és aki most minden jel szerint elveszíti ezt, az ô észjárása és kimeríthetetlen tehetsége, az ô kedélye és életszeretete, az ô ügyessége és bátorsága, ez a példátlan csoda és ez a példátlan veszteség, mondta Kasser, s a társai csak hallgatták, de nem szóltak rá egy szót sem, mert tudták, mirôl beszél, maradtak csendben, és nézték odafönt Phaisztosz fáklyafényeit, the torchlights, nézték, ahogy lassan leereszkedik az este, végül még Toot is megjegyezte, az áhítatos csöndben, hogy ez a legszebb, amit valaha látott, majd megköszörülte a torkát, hanyatt feküdt, a feje alatt összekulcsolta a kezét, és mielôtt elaludt volna, arra figyelmeztette a többieket, hogy na, jó, rendben, a csodálatból ennyi elég, mert holnap az elsô dolguk az utat megtalálni a nagy kikötô felé, ez, és hogy megtudják, van-e lent hajó, és hogy merre megy, pontosan ez, és semmi más, mondta le-lecsukódó szempillákkal, ami holnap az elsô dolguk kell legyen.

17.
Látták Phaisztosz palotáját messzirôl, mondta Korim, és egészen közelrôl a híres lépcsôsort is a nyugati oldalon, de nem követték a kommosziakat, akik híreikkel és félelmeikkel befelé igyekeztek, hanem elbúcsúztak tôlük, s miután megtudták, merre van a kikötô, neki is indultak a lejtôs, kanyargós úton, és akkor történt, mondta Korim a nônek, még reggel volt, és épp hogy feljött a nap, ôk négyen úton voltak már a tengerhez, amikor hirtelen elborult felettük az ég, és besötétedett, darkness, reggel volt, és sûrû, súlyos, áthatolhatatlan sötétség borult rájuk, és mindez egy pillanat alatt, s ôk rémülten nézték az eget, és csak mentek botladozva tovább ebben a felfoghatatlan sötétben, aztán egyre gyorsabban mentek, végül rohantak már, ahogy csak bírtak, rohantak, és nézték az eget, de hiába mentek, és hiába rohantak, és hiába nézték az eget vakon és kétségbeesve, mert ez a sötétség teljes volt, és végleges, nem lehetett kiérni alóla, nem volt kiút belôle, nem volt menekvés tôle, mert rájuk borult az örök éjszaka, kiáltotta a félelemtôl minden izében reszketve Bengazza, perennial night, suttogta magyarázón a nônek Korim is, mire az, a nô a tûzhelynél ijedten hátranézett, talán épp ez a váratlan suttogás ijesztette meg, aztán visszafordult a lábosaihoz, és megkavarta bennük az ételt, majd felsóhajtott, és odalépett a szellôzôablakhoz, kinyitotta, kinézett, a kézfejével végigsimított a homlokán, végül becsukta az ablakot, s háttal Korimnak leült a székére a tûzhely mellett, s csak várta, várta, hogy megfôjjön az étel a lábosokban.

18.
A kikötôben, the harbour, mozdulni sem lehetett az emberektôl: volt ott helybéli luvi, líbiai, kükládiai és argoliszi, de volt egyiptomi, küthérai, méloszi, kószi, s a legtöbben Théráról, ezekbôl egy egészen nagy tömeg, szóval mindenféle vegyesen, de mind, mondta Korim, ugyanabban a zûrzavarban és pánikban, s talán éppen ez, ahogy rohangásztak és kiáltoztak és térdre rogytak és futottak tovább megint, csillapította le Tootékat annyira, hogy képesek voltak erôt venni a félelmükön, s ahelyett, hogy nekiszaladtak volna a tengernek, mint olyan sokan az ide özönlôk közül, elvonultak az általános hisztériából egy félreesô zugba; elvonultak, s noha jó ideig, és ez nagyon sok idôt jelentett, semmi mással nem tudtak törôdni, csak hogy felkészüljenek a halálra, amikor észrevették, hogy a katasztrófa nem követeli azonnal az életüket, mérlegelni kezdték, vajon van-e egyáltalán bármi esélyük a menekülésre, run away, és Bengazza szerint ilyen esély feltétlenül volt, és ez az esély ugyanaz, jelentette ki, mint tegnap is, tudniillik a tenger, azaz, mondta Bengazza, meg kell tudniuk, van-e a vízen olyan hajó, amelyikre ôk négyen felférnek itt, legalábbis meg kell próbálniuk, mutatott a fáklyákkal megvilágított öbölre, the bay, és ezzel, meg hogy egyáltalán beszélni bírt a menekülésrôl, láthatóan máris erôt öntött a többiekbe, csak Kasser hallgatott el hirtelen, rá mintha nem hatottak volna annyira Bengazza szavai, ô csak lógatta a fejét, és nem szólt egy szót sem, és még a végén is, mikor a többiek kimondták, hogy igen, meg kell kísérelni, legalább meg kell próbálni valamit, s indultak a partra, ô még akkor is csak ült abban a zugban lehajtott fejjel, és nem mozdult, nem akart menni, úgy kellett magukkal cipeljék, mert mint jóval késôbb, már egy Alasiya felé haladó hajó fedélzetén elmesélte, felettük az a borzalmas sötétség, meg hogy hamarosan a hamu is elkezdett hullani az égbôl, számára a biztos végítélet bekövetkeztét jelentették, és nem azt, hogy itt volna az ideje a menekvésnek, az esélylatolgatásnak és a reménynek, ôrajta akkor, mondta Kasser már félúton Alasiya felé, amikor észlelte az elsô hamupernyedarabokat a levegôben, teljesen úrrá lett a reménytelenség, mert úgy gondolta, tudja már, mi történt, és hogy helyesen tudja, hogy valahol a közelben, ô Knosszoszra gondolt, ég az egész világ, és biztosra vette, hogy nem téved, hogy ég a föld, meg ami fölötte, meg ami alatta van, vége, szögezte le magában, most már tényleg vége ennek a világnak, és az elkövetkezendô világoknak is, és ezek után nem tudott mit mondani, és nem tudta megmagyarázni, miért, csak hagyta, hogy magukkal cipeljék a többiek a partra, hagyta, hogy ide-oda taszigálják a fékevesztett tömegben, aztán hagyta, hogy fellökjék egy hajóra, de nem volt a tudatában, mi történik vele, s mi zajlik körülötte, csak kiült a hajó orrába, prow, mondta Korim, és benne, tette hozzá, most már így is marad meg ebben a fejezetben, hogy ott ül, a hajóorrban, de nem elôrenéz, hanem csak úgy maga elé, és ing és ring vele a hajóorr, ahogy emelkedik és süllyed az egész a hullámok között, így látjuk ôt, mondta Korim, ahogy ing és ring a hajóorrban, s a hátuk mögött Kréta a teljes sötétség alatt, elôttük meg, a bizonytalan távolban, valahol Alasiya, a menedék.

19.
A kisasszonynak tudnia kell, jött ki másnap a konyhába Korim, s foglalta el a helyét az asztalnál, hogy amikor ô elôször olvasta el abban a bizonyos messzi levéltárban idáig, hogy eltûnnek egy hajóval Alasiya felé, akkor teljesen meg volt döbbenve, mert a történet, the story, vagy mi is ez voltaképp, egészen magával ragadta, mint mesélte már, viszont nem értett belôle semmit, így higgye el neki a kisasszony, nem túloz, hogy semmit, mert az embernek elsôre talán még meglehet az az érzése, hogy érti, amit olvas vagy hall, nyilván a kisasszony is így van vele, de másodjára már ez az érzés odalesz, mintha soha nem is lett volna, mert hiszen abban az emberben, aki olvassa vagy hallja, már másodjára felvetôdhet, mint ahogy fel is vetôdik természetesen, a kérdés, hogy Toot szavajárásával, na, jó, rendben, kivetette ôket a víz, végigéltek néhány szép hetet, megismerték a földi paradicsomot, aztán jött a végítélet, na, jó, rendben, lehet ilyet írni is, titokban, valami nem nyilvános céllal, a világnak hátat fordítva, mint ennek a kéziratnak a szerzôje tette, lehet, de: minek – na, ez talán így egy kicsit durva, mondta Korim, tehát egy kicsit coarse, de benne így vetôdött föl elôször, ilyen nyersen és egyszerûen, hogy ez az egész csodálatos, nagyszerû, magával ragadó, de: minek, minek és minek, vagyis hogy vajon mért talál ki valaki vagy titokban, vagy nem nyilvános céllal, vagy a világnak hátat fordítva ilyesmit, hogy ezt a négy embert a ködbôl és a teljes homályból egyszer csak elôvezeti, aztán meg dobálja ôket ide-oda egy idôtlen messzeségben, egy legendákba veszett elképzelt világban, mi értelme ennek, tette fel magában a kérdést, és, mondta Korim, teszi fel magában ma is, megint és ugyanazzal az eredménnyel, mert ez az eredmény a semmi, nem tudja ugyanis a választ, mint ahogy nem tudta akkor sem, a levéltárban, amikor elôször olvasta, csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartva fölemelte a fejét a kéziratból, hogy gondolkozzon, ahogy nem sokkal ezelôtt most is fölemelte, hogy ebben a lélegzetvételnyi szünetben a home lapjára helyezze az egészet, és az egész Kréta már a home lapon, jelentette be diadalmasan Korim, nyitva tehát a világnak, vagy hát sokkal pontosabban: nyitva az örökkévalóságnak, a kisasszony tudja, hogy ez mit jelent, hogy tudniillik most már a krétai fejezetet bárki elolvashatja, és ezt úgy kell érteni, hogy bárki az örökkévalóságból, csak kattint egyet, mikor meglátja az Alta Vista keresôprogramban az ô címét, kattint, és ott van, és ott lesz, nézett a nôre lelkesen Korim, Sárváry úr útmutatásai alapján most már az elsô fejezetet az egész örökkévalónak odaadta, csak néhány kattintás, és kész, lelkesedett Korim, de ha azt akarta ezzel, hogy fellelkesítse a tûzhely mellett ülô nôt is, akkor kudarcot vallott megint, mert még a figyelmét sem sikerült magára vonni, hisz az csak ült görnyedten a székén, néha odafordult a tûzhelyhez, és levette vagy magasabbra állította a lángot, mikor hogy, aztán megrázta vagy megkavarta egy fakanállal, ami a lábosban rotyogott.

20.
A minoszi birodalom, mondta Korim, a Minotaurosz, a Thézeusz, az Ariadné és a labirintus, az ezerötszáz év megismételhetetlen béke, az emberi szépség és lendület és érzékiség, a kettôs bárd és a Kamaresz-vázák, az ópiumistennôk és a szent barlangok, az európai kultúra bölcsôje, ahogy nevezik, a virágkor, a tizenötödik század, aztán Théra, mondta keserûen, végül a mükénéiek és az acháj hordák, az érthetetlen és fájdalmas és tökéletes pusztulás, kisasszony, ennyit tudunk, mondta, majd elhallgatott, s mert a nô ekkor épp odaért hozzá a kövezet sepregetésében, felhúzta a lábát, hogy a seprû beférjen a széke alá, felhúzta, a nô meg kiseperte alóla a szemetet, s mielôtt ment volna az ajtó felé, hogy ott is összehúzza, feltehetôen köszönetféleképpen a készséges lábemelésért, és egészen halkan, idegen akcentussal odaszólt Korimnak, hogy: jo – aztán tényleg haladt tovább az ajtóhoz, kisepergette mindkét sarkot és a küszöbnél is a rést valamennyire, egy kupacot csinált belôle gondosan, felseperte a lapátra, majd odalépett a szellôzôablakhoz, kinyitotta és kiszórta az egészet valahová a szélbe, az égbe, a nyomorúságos tetôk és a rongyos kémények közé, s mikor becsukta azt a szellôzôablakot, még hallani lehetett, ahogy egy üres konzervesdoboz nagyokat koppanva elkezd ugrálni lefelé, majd lassan elnémul a szélben, az égben, a tetôk és kémények között.

21.
Nemsokára megjön a hó, mondta Korim, s csak bámult mereven kifelé az ablakon, majd megmasszírozta a szemeit, ránézett a konyhaszekrényen ketyegô csörgôórára, aztán köszönés nélkül kiment a konyhából, és behúzta maga után a szobaajtót.

Következõ fejezet >>