Ha már a biztonságot kérdik, akkor efelôl egész nyugodtak lehetnek, mivel a biztonság az ô esetében teljességgel fennáll – ezzel kezdte a tolmács, szigorúan tartva magát az eredeti utasításhoz, hogy üljön egyenesen, ne forogjon, csak nézzen elôre nyugodtan a Lincolnban, aztán annyit tett hozzá, hogy egyedül az élettársánál lehetne valami, de az gyengeelméjû, szóval orvosi eset, és emiatt teljességgel elhanyagolható, egy Puerto Rico-i mocsár abszolút reménytelenségébôl, kilátástalanságából és mocskából emelte ki egy évvel ezelôtt, a nônek senkije, semmije a világon, se otthon, ahonnan beszökött az Államokba, se itt, ahol egy darab papírja nem volt, míg vele össze nem hozta a sors, az életét neki köszönheti, tudják, mindent, sôt még a mindennél is többet, mert tisztában van vele, hogy ezt a mindent egyetlen pillanat alatt, ha nem úgy viseli magát, ahogy kell, bármikor elveszítheti, szóval nem nagy eresztés, de ezt kapta ki, és neki megfelel, mert az igaz, hogy gyenge az elméje, de fôzni tud, összeseperni tud, és be tudja melegíteni az ágyat, értik nyilván, mire gondol, na, meg lakik velük még valaki, de arról tulajdonképpen csak a rend kedvéért beszél, mivel csak amolyan alkalmi jöttment a fickó, egy ôrült magyar, pár hétre, míg nem talál magának valami véglegeset, van egy hátsó szoba fent, mutatott a tolmács föl a házra, mert éppen elgurultak elôtte megint, na, azt adták oda neki, voltaképp magyarbarátságból, mert megesett rajta a szívük, egy teljességgel lökött figura és teljességgel elhanyagolható, egyszerûen nincsenek körvonalai, a legrövidebben és a legjobban így jellemezhetné, szóval ez az ôrült magyar, az a Puerto Rico-i meg ô, felôle nézve így áll a helyzet, ez az ôszinte igazság, teljes a biztonság nála, barátok nincsenek, egyedül állja a sarat, szervezetnek nem tagja, csak egy-két alkalmi cimbora a videókölcsönzôkbôl meg a repülôtérrôl, ahol korábban dolgozott, hát, ennyi, mondta, s mikor idáig eljutott, azt kérte, tegyenek föl neki nyugodtan még kérdéseket, de a hátsó ülésen nem mozdult semmi, és semmiféle kérdés nem hangzott el, csak mentek még síri csöndben egy utolsó kört a tolmács háztömbje körül, úgyhogy mikor végül kiszállhatott és felmehetett a lakásba, volt min töprengenie útközben, mondta is neki Korim, mikor összetalálkoztak a lépcsôházban, a tolmács felfele, Korim meg lefele ment, hogy jó estét, Sárváry úr, a Sárváry úr nagyon elgondolkozott, de ha nem haragszik, így a lépcsôházban, szeretné elmondani, hisz alig látják egymást odafönt, hogy a múltkor az a szerencsétlen eset, az félreértés volt, neki meg se fordult soha a fejében, hogy belekotnyeleskedjen, hogy belekíváncsiskodjon, hogy beleavatkozzon a mások életébe, ôtôle az ilyesmi különösen távol áll, ám ha félre lehetett érteni, akkor benne volt a hiba, amiért most elnézést kér, de tényleg, kiáltotta a tolmács után Korim – viszont hiába kiáltotta, mivel az utolsó szavakat már csak az üres falaknak kiálthatta, a tolmács ugyanis egy kézlegyintéssel, hogy ugyan hagyja ôt békén, már fent is járt a következô emeleten, így aztán ô, Korim, némi zavart tétovázás után folytatta útját lefelé, és pontosan öt óra tíz perckor kilépett az utcára, mert elkezdte megint, azaz elkezdhette újra, hisz annak a viharos, esôs, elviselhetetlen idôjárásnak pár napja vége lett, és felváltotta a száraz hideg, és ô mehetett ismét, folytathatta a gyaloglásait a New York-i rejtély nyomában, ahogy a nônek nevezte, lement a metrón a Columbus Circle-ig, onnan a nyakát nyújtogatva az irdatlan épületek között végigtalpalt a Broadway-n, aztán vagy a Fifth Avenue-n, vagy a Park Avenue-n a Union Square magasságáig, onnan meg hol a Greenwich Village felé kanyarodott, hol elgyalogolt a Sohóig, és ott járta be a Wooster, a Greene és a Mercer utcáit, hogy a China Towntól, vagy még lejjebb, a World Trade Center palotáitól forduljon vissza metróra ülvén, vissza a Columbus Circle-ig, s a Washington Streetig tovább, holtfáradtan és rendre ugyanazzal a tanácstalansággal a rejtély felôl, vissza a 159. utcai lakásba, hogy átolvassa még egyszer az aznapiakat, és ha rendben lévônek találta, elmentse a megfelelô gombbal, azaz, mint megjegyezte, ment minden szabályosan és akadálytalanul, egy helyes, megnyugtató rend szerint, vagyis, mondta, ahogy nôtt a költészet odaát, úgy fogytak az ô napjai emitt, de ôt ez nem rettegéssel tölti el, hanem éppen ellenkezôleg, a legteljesebb mértékben elégedett, hisz jól tudja, mi az ô egyetlen esélye itt, hogy ugyanis marad minden ebben a halálos egyensúlyban, marad az örökkévalóság és a fogyó napok között, hogy marad így, az eredeti terveknek megfelelôen, hogy csak nô, nô az egyik oldalon, a másikon meg egyre fogy.

2.
Bent, a szoba sarkában, szemben az ággyal, ment a TV, és ez a TV egy olyan csatornára volt beállítva, amelyen kizárólag egy úgynevezett örökreklám futott: egy vidám és megnyerô férfi meg egy vidám és megnyerô nô gyémántékszereket és gyémántokkal kirakott karórákat ajánlgatott amolyan telefonos vásárlásra, ami azt jelentette, hogy a képernyôn látható tárgyakat a jobb alsó sarokban feltüntetett és szenzációsnak mondott árért egy legalul folyamatosan elfutó telefonszám feltárcsázásával azonnal meg lehetett rendelni, miközben az ékszerek és az órák, illetve a beléjük épített drágakövek idônként szikrázón megcsillantak a rájuk esô reflektorfényben; ilyenkor elôször a nô, majd a férfi tréfás hangon elnézést kért a nézôktôl, mondván, hogy sajnos olyan kamerával ôk még nem rendelkeznek, amely ezt a ragyogást kiküszöbölné, úgyhogy csak ragyog és csillog, nevetett a nézôk szemébe a nô, csak vakít és tündököl, nevetett a férfi is, és ebben a szobában nem is nevettek hiába, mert bár a tolmács szeretôje menet közben az érdeklôdésnek a leghalványabb jelét nem árulta el, ezen a ponton, ahogy a napok döntô részében ruhástól hevervén a vetetlen ágyon, tekintetét a képernyôre szegezte, egy kicsit mindig elmosolyodott, nyilván ezerszer hallotta már ezeket a tréfás kiszólásokat, és mégis, amikor a mûsorvezetô nô azt mondta, a mûsorvezetô férfi meg ezt, akkor ô soha nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, felvillant, hogy TELESHOP, TELESHOP, TELESHOP, belibbent a nô, és befutott utána a férfi, felhangzott a gépi taps, és megjelentek a vörösen izzó bársonyszövetek ügyesen meggyûrt hullámai közt az elsô ékszerek, felhangzott a gondtalan csivitelés súlyról, értékrôl, méretrôl és árról, aztán jött a nô poénja meg a férfié a kameráról, a reflektorfényrôl meg a ragyogásról, végül az egésznek vége lett, búcsúzás, integetés, valami tusszerû zenei vég, de rögtön kezdôdött is az egész elölrôl megint, hogy bejöttek, hogy taps, hogy vörös bársony és a két poén, így folyt ez újra és újra, az ismétlés kíméletlen közönyével, azt égetvén bele a nézô agyba, hogy ez a bejövetel, ez a taps, ez a vörös bársony a két poénnal mintegy örökre van, ô meg tényleg csak nézte, nézte az ágyról a besötétített szobában, mint akit megbabonáztak, és amikor azok nevettek, egy kicsit mindig velük nevetett ô is.

3.
A dóm, foglalta össze neki Korim egy nap odakint a konyhában, egyszerûen lenyûgözô volt, így hát le is nyûgözte ôket, enthralling, és voltaképpen nem lehet eldönteni, mondta, mi a döbbenetesebb, a leírás errôl a dómról, tehát a leírás errôl az ô lenyûgözöttségükrôl, vagy hogy a kézirat a krétai rész után – emlékszik még, figyelmeztette Korim a nôt, tudja, ahogy elmennek a hajóval Alasiya felé, mögöttük pedig az a sötét végítélet, the day of doom – szóval hogy a kézirat, miután ezt a Krétát lezárta, az nem továbblép, nem folytatódik, nem kibontakozik és nem elôrehalad, hanem: újrakezdôdik, resumption – az elsô, ô meg van gyôzôdve róla, hogy az elsô és az egyetlen ilyen gondolat ez, hogy elindul egy, minek nevezze, egy történetféle, aztán úgy folytatódik, hogy újrakezdôdik, érti, a névtelen szerzô a Wlassich családból úgy határoz, hogy nekikezd egy ilyen történetfélének, és el is jut valameddig a hôseivel, de ott aztán nem megy tovább, hanem a legnagyobb természetességgel, a matter of course, kezdi az egészet elölrôl, viszont nem úgy, hogy megbánja, amit eddig írt, és eldobja, és újrakezdi, hanem hogy nem bánja meg, nem dobja el, de kezdi újra, mert hát ez történt, mondta Korim, az Alasiya-ba való elhajózás után ôk négyen egy teljesen más világban bukkantak fel, és az a legkülönösebb, tette hozzá, hogy az emberben emiatt, amikor elolvassa, nincs semmiféle elégedetlenkedés vagy idegenkedés, nem mondja magában, hogy á, szóval idôutazás, na, még ez hiányzott neki, még egy idôutazás, hogy az egyik korból a másikba, hát, miért gondolja újra valaki, hogy a dilettáns képzeletnek az efféle csôdjárataiból még nem volt elég?!, nem, nem ezt mondja az ember, amikor olvassa, hanem azonnal elfogadja, hogy így helyes, azonnal magától értetôdônek érzi, hogy így van, hogy ez a négy, valahogy megint a homályos elôtörténetbôl idekerült alak most ott ül a Domkloster egy sarki sörházában az ablaknál, mint ahogy tényleg ott is ültek, és néztek kifelé a számukra lenyûgözô épületre, nézték, hogy készül napról napra, hogy kerül a helyére az egyik kôdarab a másik után, miközben egyáltalán nem volt véletlen, hogy éppen ebben a sarki sörházban ültek nap mint nap, tudniillik ez volt, és éppen ez az asztal, a legkedvezôbb pont, ahonnét közvetlen közelbôl és délnyugatról figyelhették az egészet, innen látszott leginkább, hogy ez a dóm, ha elkészül, minden dómok közül a legeslegelképesztôbb dóm lesz a világon, és a kulcsszó itt az, hangsúlyozta a nônek Korim, mivel hangsúlyozta ezt nagyon a kézirat is, hogy délnyugatról nézni, southwest, az úgynevezett déli torony tövébôl, annak is egy bizonyos pontjáról, tényleg nagyjából onnan, ahol ez az ô asztaluk állt, a súlyos tölgyfából készült törzsasztal, már nyugodt lélekkel hívhatták így, hiszen maga Hirschhardt, a sörház gazdája hatalmazta fel ôket erre, tekintsék a törzsasztaluknak, mondta nekik a maga örökké durva, goromba modorából egyáltalán nem következô kedélyességgel egy hét után, legyen ez, meine liebe Herren, a maguk kizárólagos törzsasztala, ismételgette aztán többször is, ami hát nemcsak rang volt, hanem tény is, fact, mert mindig oda ültek, amikor Hirschhardt kinyitott, ahogy nyílt az ajtó, ôk már meg is jelentek, és el is foglalták ezt az ablak melletti helyet a kilátás miatt, mintha valahonnan figyelték volna Hirschhardtot, olyan hirtelen tûntek föl mindig, mint ahogy lényegében véve figyelték is, és várták is a közelben már, mivel hajnaltól fogva ébren voltak mind, s mikor Hirschhardt széthajtotta az ajtólapokat a sörház kapuján, ôk már be is fejeztek egy több órás reggeli sétát a dóm felé, végig, Marienburgból a Rajna partján a hûvös szélben, aztán a deutz-i kompnál balra, és be a Neumarkton, aztán a St. Martin templom és a Rathaus között át az Alter Markton is, hogy végül a Martinsviertel szûk sikátorain keresztül érjék el a dómot, the cathedral, és akörül folytassák tovább, miközben sok szó tulajdonképpen nem esett, mert a Rajna-parton tényleg hûvös volt még a szél, és ôk, mondta Korim, eléggé átfázva lépték át Hirschhardt küszöbét, amikor az úgy kilenc felé végre kinyitott.

4.
A hír, hogy Kölnben egyáltalán valami készül, menekülésük alsó-bajorországi szakaszán, egy vásárban jutott el Falke fülébe, mégpedig úgy, mesélte Korim, hogy mert érdeklôdést mutatott az egyik könyvárus sátránál egy bizonyos Sulpiz Boisserée úr mûve iránt, tudniillik belelapozott, sôt aztán egy kicsit félre is állt vele, hogy elmélyedjen benne, a könyvárus, the bookseller, miután meggyôzôdött róla, hogy Falke nem lopni akar, hanem komoly vevô, elmesélte neki, hogy igen, az ô, Falke választása a legkiválóbb érzékre vall, mert nagy dolgok vannak készülôben Kölnben, sôt, ô, a könyvárus, azt mondaná, hogy világraszóló szenzáció épül ott, és errôl az a könyv, amit Falke a kezébe vett, a legkitûnôbb munka, csak ajánlani tudja, a lehetô legkomolyabban ajánlani, egy réges-régi kereskedôcsalád fiatal sarja a szerzô, aki egy életre eljegyezvén magát a mûvészettel, ennek az életnek a fô célját abban jelölte meg, hogy egy világbotrányt, hogy így fejezze ki a dolgot, egy világszenzációval tüntet el, tudniillik a jó úr, hajolt közelebb Falkéhoz a könyvárus, nyilván maga is pontosan tudja, mi történt 1248-ban, amikor Konrad von Hochstaden érsek lerakta a dóm alapkövét, mint ahogy bizonyára azt is, mi lett ennek az emberfeletti gondolatnak, lerakni ezzel a kôvel a világ legmagasabb és legragyogóbb katedrálisának az alapját, a további sorsa, mert Gerhardról van szó természetesen, az építômesterrôl, meg az ördögrôl, the devil, mondta a könyvárus, meg arról, hogy ennek a Gerhardnak a fölöttébb furcsa halála, vagyis 1279 után a dómot befejezni nem bírta senki, sem Arnold mester 1308-ig, sem a fia, Johannes 1330-ig, sem Michael von Savoyen 1350 után, sôt senki nem volt képes lényeges elôrehaladást is akár elérni itt, arról van ugyanis szó, fûzte tovább a könyvárus, hogy az elsô 312 évet követôen az építkezést leállították, és úgy állt ott, leállítva egy végtelenül szomorú torzóban, hogy csak a Chor, azaz a kórus, a Sakristei, azaz a sekrestye, illetve a déli torony elsô 58 métere készült el a nagy mûbôl, a többi nem, és a szóbeszéd szerint az ok persze Gerhard, az ô szövetsége az ördöggel, az ô kissé zavaros története valamiféle csatornaépítés körüli titokkal, mindenesetre az biztos, hogy 1279-ben az állványzatról, ahogy mondják: az eszét vesztve, a mélybe vetette magát, és attól fogva átok ült az egészen, és valóban nem sikerült befejezni sok-sok évszázadon át, a dóm abban a botrányos állapotban állt a Rajna partján, ahogyan tulajdonképpen már a harang felhúzása, 1437 után hagyták, azt mondogatták, a hiányzó irdatlan tallérok miatt, valójában azonban Gerhardra, folyton Gerhardra terelôdött a szó, mert ott sejtette mindenki, és joggal, az okot, the cause, mondta a könyvárus, és akkor jött 1814!, és 1814-ben, vagyis 246 évvel a teljes munkafelfüggesztés után ez a lelkes, jóravaló, szenvedélyes férfi, ez a Sulpiz egyszer csak valahogy megtalálta a XIII. századi rajzokat a dómról, azokat az Ansichten, Risse und einzelne Theile des Doms von Köln, amelyekbôl ez a Gerhard dolgozott, megtalálta, a rabjuk lett, és ezzel neki is rohant a Gerhard-féle átoknak, és most itt van a könyv, mutatott a Falke kezében tartott mûre a könyvárus, és itt a hír is, hogy épül, mégis, az alapkôletételhez képest 621 évvel újra, úgyhogy a jó úr nagyon okosan tette, hogy kézbe vette, s most nagyon okosan teszi, hogy ott is tartja, s majd az ô rendkívül kedvezményes áráért hazaviszi, ugye, és tanulmányozni kezdi, mert olyan mû birtokába jut ily módon, amely még sok örömet fog okozni neki, s amely túlzás nélkül a párját ritkítja, eresztette le a hangját végül a könyvárus, az egész mostani világon.

5.
Voigtel, a Dombaumeister, ez a név hangzott el a leggyakrabban, meg hogy Dombauverein és Dombau-fonds, meg Westfassade és Nordfassade, és Südturm és Nordturm, és hát legelsô- és legutolsósorban, hogy hány ezer tallér és márka tegnap, és hány ezer tallér és márka ma, ez ömlött a mogorva Hirschhardt-ból nap mint nap megállíthatatlanul, aki miközben elismerte, hogy amennyiben a dóm valaha is elkészül, az a világ csodája lesz, amire akkor, mint kifejezte, biztos idenéz majd a mûvelt világ, viszont soha nem mulasztotta el rögtön hozzátenni, hogy szerinte azonban semmiképp nem készül el, mert egy ilyen Dombauverein és egy ilyen Dombau-fonds mellett ez lehetetlen, mondta, ahogy folyik ez az állandó csetepaté a Kirche és a Staat között, hogy ki fizessen épp, abból nem jön ki semmi jó, nemhogy ez a világraszóló csoda, és így tovább, mindegy volt, mi került szóba, Hirschhardt kimeríthetetlen volt a csepülésben, a károgásban, a savanyú megjegyzésekben és a kételyek bejelentésében, hol a kôfaragókat szidta, hol az ácsokat, hol a kôszállítókat, hol meg Königswinter, Staudernheim, Oberkirchen, Rinteln és Hildesheim kôfejtôit, a lényeg, hogy szidhasson valakit, így nézett ki, mesélte Korim, ugyanakkor viszont Hirschhardt-nál jobban senki nem volt tisztában azzal, mi történik odakint az ablak elôtt, például tudta, hogy most éppen 368 kôfaragó, 15 kôcsiszoló, 14 ács, 37 kômûves és 113 segédmunkás dolgozik ott, tudta, mi hangzott el az egyházi és a királyi megbízottak legutóbbi tárgyalásain, tudott az összetûzésekrôl az ácsok és a kôfaragók, a kôfaragók és a kômûvesek, illetve a kômûvesek és az ácsok között, tudott a betegségekrôl, az ellátmány hiányosságairól, a verekedésekrôl és a balesetekrôl, egyszerûen tényleg mindenrôl mindent, amit tudni lehetett, így aztán, ha Kasseréknek el kellett is viselniük a hirschhardti tehertételt, viszont épp Hirschhardt révén kaptak képet arról, hogy amit látnak, az legalább részben mit takar el, mert Hirschhardt azt is tudta, hogy ki volt Voigtel elôdje, Zwirner, a fáradhatatlan teherbírású, de végül fiatalon elhalt Dombaumeister, hogy kicsoda a régmúltból Virneburg és Gennep, Saarwerden és Moers, de azt is, hogy most kicsoda Rosenthal, Schmitz és Wiersbitzky, hogy ki Anton Camp, Carl Abelshauser és Augustinys Weggang, és hogy hogy mûködnek a csörlôk, a csigák és a kôszállító kocsik, és hogy hogy épülnek az ácsmûvek, a faliftek és a gôzgépek itt, egyszóval Hirschhardtot nem lehetett megfogni semmivel, persze Kasserék nem is próbálták meg, azaz kérdéseket sem tettek fel szinte soha, jól tudván, hogy azokkal csak újabb Hirschhardt-féle kirohanásos elôadásokat szabadítanának magukra, úgyhogy idônként rá-rábólintottak a szavaira, de semmi több, mert ezt szerették a legjobban mind a négyen, a csöndet a sörházban, egy korsó csapolt világos mellett a csöndet, tehát leginkább a reggeleket és a délelôttöket, amikor még alig volt valaki rajtuk kívül a söntésben, csak ülni az ablaknál, belekortyolni a sörbe, és nézni, hogy készül odakint a dóm.

6.
Már Boisserée Ansichten-jében volt egy – 1300-ból és valószínûleg Johannestól, Arnold mester fiától származó – rajz a nyugati homlokzatról, egyébként önmagában véve is különös szépséggel megáldva, amely valamit elárult a tervbe vett építmény mögött meghúzódó rendkívüli szándékokról, de a végsô lökést – elôször Falkénak, majd az ô beszámolója után a többieknek – az a nyomat adta meg, amit aztán az egész birodalomban többször is láttak kifüggesztve a borbélymûhelyektôl a vendégfogadókig, s amelyet W. von Abbema rézkarca után maga Richard Voigtel festett át a Verein-Gedenkblatt számára, nyilván, hogy felhívja a figyelmet, mi történik Kölnben, szóval egy nyomat 1867-ben, Carl Mayer nürnbergi mûhelyébôl, ennyi volt, és ez el is döntötte, merre menjenek, mert az ô szemükkel nézve, állt a kéziratban, ebben a nyomaton látható gigantikus elképzelésben egy szempillantás alatt fel lehetett ismerni, amiként ôk egy szempillantás alatt fel is ismerték a védelem emlékmûvének a nagyszerû lehetôségét, a védelemét, pötyögtette be Korim, amelynek ôk négyen, mint Kasser árulta el egy idegennek, aki a többinél ügyesebben firtatta, kik ôk, csupán ûzött megszállottai, de ma, azaz egy hete nagyjából már nem így mondta, például Hirschhardt-nak, hanem úgy, hogy: egyszerû védelmi szakemberek, tudja, mondta neki, amikor már látszott, hogy Hirschhardt-nak valamit mondani kell, tudja, ôk négyen a legfôképpen azért vannak itt, hogy ne csupán kutassák, ne csupán elemezgessék, hanem elsôsorban, sôt a legelsôsorban, hogy csodálják, ami itt folyik, amivel aztán megint csak nem mondtak olyat, amit ne vállalhattak volna különben is, mert csodálták, attól fogva, hogy leszálltak a postakocsiról, és megpillantották, csak csodálni tudták, mivel csak és kizárólag csodálni lehetett, leszálltak, megpillantották, és azonnal rabul ejtette ôket, azonnal, vagyis ahhoz a pillanathoz nem volt fogható semmi, mert sejteni Boisserée könyvébôl, gyanítani a rajzból és a nyomatból, az egész más volt, mint odaállni a déli torony tövébe, és meglátni a valóságban, hogy igaz, amit sejtettek és gyanítottak, persze úgy kellett odaállni, mesélte Korim a konyhában, pontosan abba a közelségbe és pontra és szögbe a délnyugati sarkon, hogy ne lehessen tévedés, de ôk sem a közelséget, sem a pontot, sem a szöget nem tévesztették el, és meg is látták, és meg is gyôzôdtek róla, hogy itt nem egyszerûen egy dóm építésérôl van szó, nem egy gótikus szent hely befejezésérôl, amit századokkal ezelôtt abbahagytak, hanem egy gigászi tömbrôl, egy olyan hihetetlen, minden képzeletet felülmúló építményrôl, amelynek ugyan meg lesz építve mindene, a szentélye, a kereszt-, a fô- és a két mellékhajója, az ablakai és a kapui minden oldalon a szabály szerint, de valójában nem lesz fontos, hogy ilyen vagy olyan a hajója, hogy ilyen vagy olyan az ablaka és a kapuja, mert egyetlen, ég felé törô, hatalmas, irdatlan, óriási tömeg lesz, amelynek közvetlen közelében létrejön egy pont, mondta magában vagy hatszáz évvel ezelôtt Gerhard, egy nézet, mondta titokban minden Dombaumeister egészen Voigtelig, egy szempont, ahonnan ez a gyönyörû amiens-i mintadarab egyetlen toronytömegnek látszik, azaz egy állás, amelybôl kitûnik majd a lényege, the essence, és ôk négyen ezt fedezték fel a gerhardi legendában, a Johannes-féle rajzon, az Abbema-Voigtel nyomatban, illetve most, megérkezésükkor, a valóságban is, és meg voltak döbbenve, és megkeresték a legmegfelelôbb helyet, ahol ezt a döbbenetet önmagukban tovább tanulmányozhatták, és ezt aztán tényleg nem is volt nehéz, a sörházat tudniillik, hogy aztán lássák napról napra, hogy elhiggyék végre nap nap után, hogy amit látnak itt, az nem a tervezô képzelet illékony tüneménye, hanem igaz, felfoghatatlan és létezik.

7.
Néha nagyon szeretek megállni, és abbahagyni mindent, csak úgy, mondta egyszer egy ízben Korim a konyhában, majd, miután nagy csöndet tartott, s csak a padlót nézte percekig, felemelte a fejét, és nagyon lassan hozzáfûzte még: – Mert megszakad bennem, és én elfáradok.

8.
A nap reggel öt óra elôtt kezdôdött a számára, ekkor ébredt föl, magától, és egy pillanat alatt; kipattantak a szemei, azonnal felült az ágyban, és szinte rögtön fel is fogta, hol van, és mit kell tennie: megmosdani a lavórban, és a trikóra, amelyben aludt, inget húzni, majd pulóvert és az egyszínû szürke zakót, aztán föl a jégeralsót és a hózentrógeres nadrágot, végül a zoknit a radiátorról és a cipôt az ágy alól, mindezt szinte egyetlen perc alatt, mintha minden idôre menne, s már oda is állhatott az ajtóhoz, és hallgatózhatott, hogy nincs-e valaki kint, de soha nem volt még ilyenkor, így lassan nyithatta is kifelé az ajtót, éspedig úgy, hogy ne nyikorduljon meg, és fôleg ne kattanjon egy nagyot, amikor lenyomja a kilincset, mivel ez a kilincs, ha nem vigyázott, irtózatos nagy zajt tudott okozni a csendben, na, és akkor ki, lábujjhegyen, az összekötô folyosóra, onnan a konyhába és a lépcsôházba, majd kopogás a WC-ajtón, de persze ilyenkor még ott se senki, na, és pisálni és szarni, visszajönni, feltenni a konyhában forrni a vizet, elôkészíteni a kávéôrleményt, amit a háziak teásdoboza mellett tartott a gázsütô fölött, aztán leforrázni a kávét, megcukrozni, és a lehetô leghalkabban visszaosonni a hátsó szobába, így kezdôdött minden reggel, és így is ment tovább, egy állandó, változatlan rend szerint, és tényleg soha nem történt másként, mivel idáig jutva ilyenkor például azonnal az asztalhoz ült, s a kávét kortyolgatva, kavargatva bekapcsolta a laptopot, bekapcsolta, vagyis nekikezdett a munkának az ablakon beesô örökké szürke fényben, azaz elôbb leellenôrizte, hogy minden, amit tegnap este elmentett, az valóban megvan-e ma is, majd a baljára tette a kézirat megfelelô oldalát, folytatta a szöveg böngészését, s kezdte gondosan, szóról szóra, két ujjal bepötyögtetni az egészet, és aztán jött a tizenegy óra, amikorra már annyira megfájdult a háta, hogy le kellett feküdjön egy kicsit, majd felállni, és jól megforgatni a derekát, de fôleg a fejét körbe-körbe, és vissza, és elölrôl megint, azután pedig pihenésképpen le a vietnamihoz az aznapi ebédért, majd vissza a konyhába a nôhöz, és ott a szótárral s a notesszal az ölében, vagy egy jó órát, néha másfelet is elbeszélgetni vele, vagyis elmondani neki minden új fejleményt, aztán be a szobába, enni, és nekilátni újra a munkának, és az egészet folytatni úgy ötig, de néha csak fél ötig, mert olykor már fél öt felé abbahagyta, és lefeküdt az ágyra, mivel nem bírta a nyaka és a háta, illetve a nehéz feje miatt, de egy fél óra ilyenkor is elég volt, szemben a régi idôkkel, na, és akkor újabb fülelés az ajtónál, mert hacsak elkerülhetô volt, nem akart találkozni a házigazdával, aztán, hogy úgy ítélte, nem is fog, akkor ki, persze már kabátban, kalapban az összekötô folyosón s a konyhán át a lépcsôházba, és le a lépcsôn, és amilyen gyorsan csak lehetett, ki a házból is, hogy ne találkozzon senkivel, mert a köszönés, ha rákerült a sor, még mindig problémát okozott, hogy akkor most good evening, vagy good day, vagy esetleg csak röviden, biccentéssel annyi, hogy hi, szóval jobb volt megúsznia, na, és kint aztán, amikor már az utcára ért, akkor a szokott útvonalon be New Yorkba, ahogy nevezte ezt, és vissza is ugyanúgy, és föl a lépcsôházba, és néha sokáig állni, és hallgatózni a bejárati ajtónál, mert odabent gyakran a tolmács hangját hallotta dörögni, sôt olykor megesett, hogy nem perceket, de egy fél órát is végigdidergett, míg végre beslisszanhatott az összekötô folyosón a szobájába, ott akkor leheletfinoman becsukni az ajtót, és lassan kiereszteni a tüdejébôl a visszatartott levegôt, és lassan beszívni újra, miközben már le lehetett pakolni a székre a kabátot, a zakót, az inget, a nadrágot és a jégeralsót, a zoknit pedig rá a radiátorra, a cipôt meg az ágy alá, azzal lefeküdni végre, és holtfáradtan, de még mindig nesztelenül szedni a levegôt, és óvatosnak lenni a takaró alatt a fordulásnál is, hogy ne recsegjen a rugó, mert félni, mindig félni, hogy áthallatszik valami ôtôle, hiszen azoktól mindig fojtott kiabálás hallatszott át, a férfié, a vékony falon.

9.
Valami Kirsárt, vagy mi, most meg ezzel jön, mondta a tolmács a szeretôjének, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét, belefutott megint a konyhában az elôzô este, sôt olyan érzése van, hogy a pali a szó szoros értelmében vadászik rá, áll lesben valahol a bejárati ajtó, a konyha és a folyosó között, és arra vár, mikor tudna "véletlenül" összetalálkozni vele, szerinte ez a helyzet, és ô meg már menekül elôle, a saját lakásában azt figyeli, mielôtt a konyhába menne, hogy nincs-e kint a pali, ez mégiscsak tûrhetetlen, pedig észrevette magán, hogy ezt teszi, áll az ajtó mögött, és hallgatózik, és még így sem ússza meg mindig ezeket a "véletlen" találkozásokat, mint tegnap este is, a kedves már aludt, mikor ezzel a Misfarttal ugrott elé, hogy hallgassa csak meg egy percre, hol tart éppen a munka, tudniillik hogy ez a Firshárt, vagy ki, mivel beszéli tele valakiknek a fejét, az egészbôl egy szót nem lehet érteni persze, teljesen zavaros minden, úgy beszél, mintha neki, a tolmácsnak valahonnan már tudnia kéne, ki a fene az a Dirsmars, és egyáltalán, a pali a legijesztôbb értelemben ôrült, és most már nem kétséges, hogy veszélyes is, látja a szemén, egyszóval, mondta, véget kell vetnie a dolognak, mivel érzi, hogy ha nem teszi meg, annak rossz vége lesz, így hát azt tudja mondani, hogy Korimnak meg vannak nála számlálva a napjai, mert Korimot azonnal ki fogja rúgni, ha ez a mostani nagy ajánlat, élete legnagyobb dobása bejön neki, higgye el, mondta a tolmács a szeretôjének, ha sikerül, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy most már a jó isten sem akadályozhatja meg, akkor itt egyszer s mindenkorra vége a nyomornak, lesz új TV, videó, miegymás, amit akar, lesz új gáztûzhely, konyhaszekrény, szóval egy teljesen új élet az utolsó lábosig, ne izguljon, Korim is ki lesz rúgva, nem kell itt többé kerülgetni, meg bújkálni elôle, mint valami patkánynak a saját lakásukban, mint ahogy nem kell neki sem esténként a saját konyhájában azt hallgatnia, hogy mi van valami Birshárttal, Hirschhardt, javította ki Korim nagy zavarban, mert nem tudta a balszerencsés helyzet kikényszerítette elbeszélését hogyan befejezni, Hirschhardt-nak hívják, és úgy képzelje el a maga elé a Sárváry úr, mint olyan valakit, aki gyûlöli a homályt maga körül, és mivel a homályt a tudás hiányának értelmezi, ezért nemcsak gyûlöli, de szégyelli is, és megpróbálja eltüntetni valahogy, Kasserék esetében például úgy, hogy hallja a mellékes, elejtett és többnyire félreértett, apró megjegyzéseket, és azokból a maga módján teljességgel megalapozatlan következtetéseket von le, vagyis abszolúte önkényesen a képzeletébôl kiegészíti azt a keveset és homályosat, amit hallott, és már ezzel áll a helybéliek elé, mint aki mindent tud, ezzel és így ül oda az asztalaikhoz, és számol be róluk, hogy az érintettek azért ne hallják, lehalkított hangon, mondván, hogy hát persze hogy különös szerzet az a négy ott az ablaknál, nem beszélnek, jönnek-mennek, senki nem tudja róluk, kifélék-mifélék, a nevük idegen, a származásukról semmi, hát, persze hogy különös alakok mind, viszont úgy nézzenek rájuk, mint akik a königgrätzi dicsôségbôl, vagy más szóval a königgrätzi pokolból jönnek, úgy, mint akik látták, idestova négy esztendôvel ezelôtt, azon a bizonyos július 3-án a porosz diadalt, és ebben a diadalban azt a negyvenháromezer halottat, és ez csak az osztrákok vesztesége az emberanyagban, mondta Hirschhardt a helybéli sörözôknek, egy nap alatt negyvenháromezer fô csak az ellenséges oldalon, és hát, kéri szépen, mondta, aki egy nap alatt legalább negyvenháromezer osztrákot lát holtan, az már nem ugyanaz az ember, pedig ôk négyen ott, mutatott a nevezettekre Hirschhardt, a nagy hadvezér közvetlen környezetébôl jönnek maguk is, más szóval a védelmi tanács emberei, úgyhogy nem elôször szagolnak puskaport, tehát nem elôször állnak szemben egy csatában a halállal, zengette meg az utolsó szót Hirschhardt, de a königgrätzi pokol még ôket is megdöbbentette, mármint, tette gyorsan hozzá, az a pokol az osztrákoknak, így érti, szóval hogy a königgrätzi hôsök, eképpen nézzenek azokra ott, és ne csodálkozzanak, ha nincsenek túl mulatós kedvükben, ami után természetesen a helybéliek tényleg így is néztek rájuk, és azt is gondolták magukban, ha oda-odapillantgattak, hogy ja, igen, a königgrätziek, beléptek a söntésbe, körülnéztek, hol van üres asztal, és hol van ismerôs, aztán helyet kerestek maguknak, kikérték a sört, és miközben laposan oda-odapillantgattak az ablak felé, megállapítván, hogy igen, megint ott ülnek a helyükön a hôsök Königgrätz-bôl, újra és újra meghallgatták Hirschhardt-ot is, újra és újra a dicsôséges csatát, a nagy gyôzelmet és diadalt egyrészrôl, másrészrôl a poklot, a negyvenháromezer halottat, és annak a négy embernek a történetét, akiknek egyetlen nap alatt a fényes diadal mellett ezzel a negyvenháromezer halállal is szembe kellett nézniük.

10.
Kasserék természetesen tisztában voltak vele, magyarázta Korim a nônek, hogy a sörház gazdája össze-vissza beszél, de mivel azt vették észre, hogy a helybéliek a gazda hazug történetei miatt lényegében békén hagyják ôket, csak néha-néha próbálták meg Hirschhardt-nál szóvá tenni a dolgot, és megkérdezni tôle, miért mondja róluk, hogy a königgrätzi hôsök, hiszen ôk soha nem jártak Königgrätzben, és nem is állítottak még hasonlót sem, mint ahogy csak idônként kísérelték meg megértetni vele, hogy menekülésük Königgrätz elôl nem azt jelenti, hogy menekülésük Königgrätz-bôl, és így tovább, s hogy ôk nem Moltke emberei, és nem is katonák, és ha menekülnek, akkor nem egy háborúból, hanem egy háború elôl, de mindezt tényleg csupán néha-néha, idônként, mert Hirschhardt-nak hiába beszéltek, Hirschhardt ebbôl nem értett semmit, csak bólogatott az izzadt, csontkopasz, busa fejével, csak mosolygott hamiskásan, mint aki mindent jobban tud, úgyhogy hagyták is az egészet, és nem próbálkoztak tovább, Kasser visszakanyarodott az eredeti gondolatmenethez, the original thread, vagyis folytatta a tulajdonképpen már a megérkezésük óta zajló beszélgetést, mondván, hogy egyrészt a készülôdés a tökéletes bukásra, amirôl szó van, az nem vitatható, hiszen a történelem kétségbevonhatatlanul az erôszak, the violence, mind kiterjedtebb uralma felé vezetett, ugyanakkor viszont most a búcsúzó szemrevétel semmiképpen nem hagyhatja figyelmen kívül, milyen csodálatos dolgok születtek itt, milyen tündökletes emberi munka, köztük is elsôsorban a szentség, the holiness, felfedezése, a láthatatlan téré és idôé, az istené és az istenié, mert nem volt nagyszerûbb, mondta Kasser, mint az az ember, aki ráébredt, hogy van istene, aki ráismert a szentség bûvöletes tényére, és aki mindezt a saját ráébredésével és ráismerésével maga teremtette meg, mert hatalmas pillanatok voltak, mondta, és hatalmas teljesítmények, de mind között, minden pillanat és teljesítmény csúcsán az egyedüli Isten ragyogott, the God, meg ismét csak az az ember, aki szemlélte ôt, aki felépített egy egész univerzumot magában, mint egy katedrálist az ég felé, s hogy egyáltalán szüksége támadt az élôk között a szent tartományokra!, ez az, ami ôt, Kassert, szinte elképeszti ebben az egyértelmû bukásban, ebben a heves zuhanásban a végsô vereség felé, mert elképesztô, igen, vette át a szót Falke, de még inkább elképesztô a személyesség ebben az istenben, mivel az ember e legnagyobb felfedezésével, hogy lehet Isten az Égben, és lehet Ég a Föld felett, nemcsak egy Úrhoz jutott a világ trónusán, hanem egy személyes Istenhez, aki megszólítható, tehát mi történt?, kérdezte Falke, és what' s happened?, kérdezte Korim is, az otthonosság kiterjesztése az egész világra, az, jött a válasz, és ez döbbenetes, mondták, ez elképesztô, ez felülmúlhatatlan gondolat, a gyönge és gyarló ember, aki önmagánál sokkalta, de sokkalta hatalmasabb univerzumot teremtett, hiszen végsô soron ez a varázslatos, ez a nagyság, amit az ember önmaga fölé tornyozott, hogy lényegesen nagyobbat teremtett meg annál, aki ô – az a kicsi lény, mondta Falke, ahogy belekapaszkodik a maga teremtette óriásiba, hogy védje ôt, és kifejezze, ez káprázatosan szép és felejthetetlen, de megrendítô is, poignant, mert aztán uralni ezt a nagyságot persze már nem tudja, mert kezelni ezt az óriásit már nem képes, és összeomlik, s az meg, amit így teremtett, ráborul, hogy aztán kezdôdjék az egész elölrôl, s folytatódjék vég nélkül, mivel ez, mondta Falke, a bukás fokozatos elôkészítése alatt sem változott, hogy egyre nagyobbat és egyre jobban összeomlani alatta, ez mindig változatlan, mert változatlan volt az emésztô, az irdatlan feszültség a monumentális és aprócska megteremtôje között.

11.
A beszélgetés késô estéig zajlott, és a szeretet meg a jó felfedezésének, vagyis, mint Toot kifejezte, a két legjellegzetesebb európai találmánynak a dicséretével fejezôdött be, nagyjából akkor különben, mondta Korim, amikor Hirschhardt végigjárta az asztalokat, és elszámolt a sörözôkkel, hogy azután hazaküldje ôket, és elköszönjön Kasseréktôl is, minden pontosan úgy zajlott tehát, ahogy tegnap vagy tegnapelôtt, és senki nem sejtette, hogy hamarosan minden megváltozik, és minden korábbi rend felborul, még Kasserék sem látták elôre, még ôk is, útban hazafelé a Rajna-parton, csupán azon vitatkoztak a sok sörtôl egy kissé elnehezülve már, hogy vajon van-e valami jelentôsége az építkezésre nézve annak a különös, ijesztô alaknak, aki az utóbbi napokban tûnt fel a dóm környékén; egy hórihorgas, nagyon sovány, világoskék szemû és fekete selyemköpenyben járó férfi, vették észre az ablakból, Herr von Mastemann, vágta ki Hirschhardt, amikor tudakozódtak nála, de ennél pontosabbat sem tôle, sem mástól nem lehetett megtudni, ha zagyvaságból nem is volt hiány: az egyik nap elterjedt például, hogy a Staat, de a másikon már, hogy a Kirche embere, egyszer azt mondták, az Alpokon túlról jött, máskor meg, hogy valamelyik északkeleti hercegségbôl, s ha fenn is állt a lehetôsége, hogy valami ezekbôl végül igaz, biztosat senki nem tudott, csak újabb mendemondák, hearsays, kaptak lábra, hogy például látták az építésvezetôvel, aztán az ácsok fônökével, végül magával Voigtel úrral is; meg hogy van egy egészen fiatal, göndör hajú inasa, akinek egyetlen látható feladata egy hordozható, összecsukható székkel megjelenni délelôttönként a dóm elôtt, majd azt a fôhomlokzattal szemben, pontosan középen felállítani, hogy az ura abban helyezkedjen el, amikor megérkezik, s ott üljön órákon át, csendben és mozdulatlanul; aztán szó volt még arról, hogy a nôk, the women, kiváltképp a cselédlányok a vendégfogadóban, ahol megszállt, egész egyszerûen megbolondulnak tôle, és elvesztik a fejüket, meg hogy nem issza a sört, sôt hogy itt, Szent Orsolya híres városában botrányos mód egyenesen bort iszik, wine, szóval ilyesféle apróságok mindenfelôl, mondta Korim, de semmi olyan, amibôl valami határozott, biztos kép kikerekedhetett volna, semmi a lényegrôl, semmi a fontosról, ami után természetesen ennek a von Mastemannak a híre szinte óráról órára romlott, egész Köln csak figyelt, és félt, így aztán nem is volt többé semmi esély arra, hogy kiderüljön róla az igazság, the truth, mivel az olyan akadálytalanul terjengô rémhírekkel szemben, mint például hogy a közvetlen közelében mindig nagyon hideg van, vagy hogy azok a világoskék szemek nem is kékek, és nem is igaziak, hanem különlegesen szikrázó acélból vannak, s hogy így ez a von Mastemann tulajdonképpen tökéletesen vak, nos, tehát az efféle híresztelésekkel szemben az igazság már persze érdektelennek tetszett, úgyhogy kiderítésére nem is akadt többé senki jelentkezô, s még Toot is, aki a legkevésbé hajlott rá, hogy hitelt adjon a szóbeszédnek, még ô is úgy fogalmazott, hogy azért az embernek mégiscsak beleborsózik a háta, amikor látja, hogy ott ül ez a Mastemann a két szikrázó acélszemével órákon át, és mozdulatlanul figyeli a dómot.

12.
A baj megállíthatatlanul közeledett, magyarázta Korim a konyhában, és ezt számos jel mutatta már jó elôre, mégis volt egy szó, amelyik eldöntötte a dolgot Kölnben, amelyik után már nem volt kétséges, mi következik, s amelyik úgy hangzott, Festungsgürtel – ez volt, mondta Korim, illetôleg a hozzá kapcsolódó esemény, mely fontosabbá lett minden egyébnél, legalábbis Kasserék számára, mert ha a sörházban és a városban tapasztalható ideges lelkesedés növekedése, vagy az utcákon egyre gyakrabban végigmasírozó katonai alakulatok jelenléte természetesen már önmagában is gondolkodóba ejtette ôket, valójában még nem igazította el, erre csak ez a katonásan pattogó szó volt képes, azaz amikor a sörházat esténként elárasztó bakák nyers zsivalyában Hirschhardt odaült az asztalukhoz, és elôadta, hogy a városban állomásozó hadvezetés, vagyis az úgynevezett Festungsgouverneur, tehát maga General-Lieutenant von Frankenberg – az érsek úr dühödt tiltakozása ellenére – elrendelte a Festungsgürtel kiürítését egy lôtér létesítése miatt, Festungsgürtel, nyomta meg a szót Hirschhardt, itt van, mint a jó urak nyilván tudják, a dómépítkezés lélektani központja, azaz a kôraktár, az úgynevezett Domsteinlagerplatz, a Bahnhof am Thürmchen közvetlen közelében, és most jött meg a parancs, és Voigtel úrnak, végveszélybe sodorva ezzel az egész építkezést, azonnal le kell állítania a további vasúti szállításokat, és azonnal el kell kezdenie a kôanyag elvermelését, szinte titokban és futva, mert a rendelet azonnalra szól, és már a hangvétele elárulja, hogy nincs kegyelem, tényleg rögtön végre kell hajtani, és Voigtel úr mit tehet, próbálja menteni a menthetôt, s amit lehet, azt kihozatja, amit meg nem, azt elásatja ott, mivel hiába is hivatkozna a dómépítés mindenek felett való jelentôségére, a válasz úgyis az volna, hogy mindenek felett való jelentôsége csupán a nagy német birodalom dicsôségének van, Festungsgürtel, mondta tehát jelentôségteljesen bólogatva Hirschhardt újra meg újra, majd látva, hogy vendégei ettôl teljesen elnémulnak, megkísérelte ôket a közelgô Krieg nagyszerû esélyeinek a latolgatásával felvidítani, de nem lehetett, Kasserék csak ültek döbbenten, maguk elé nézve, aztán újabb kérdéseket tettek fel, hogy jobban értsék, mi történt, de Hirschhardt csak megismételni tudta, amit már elmondott, majd visszatért kurjongató bakái közé, és láthatóan teljes boldogságban, a maga komor állandóságából ezúttal határozottan kiszabadulva még arra is hajlandó volt, amire korábban soha, hogy tudniillik maga is megigyon velük egy nagy korsó sört, és beszálljon abba a dörgô kórusba, amely már a gaz franciák feletti gyôzelem dicsôségérôl énekelt.

13.
A pénzt letették a söntéspult szélére, és anélkül mentek el, hogy távozásuk Hirschhardtnak feltûnt volna az általános lelkesedésben – észrevétlenül letették, és csendben kimentek, amibôl a kisasszony nyilván már pontosan tudja, jegyezte meg Korim, mi következett ezután, tulajdonképpen tehát el se kéne mondja, annyira elôre lehet innentôl látni, meg persze az ô szavaival az egész teljesen más, azokat a mondatokat, amelyekkel a kézirat kifejezi magát, lehetetlen jól visszaadni, például itt is, ezen a ponton, leírhatatlanul szép, ahogy hosszan foglalkozik az utolsó estével, the last evening, a hazafelé vezetô úttal a Rajna-parton, aztán ahogy ülnek a szálláshelyükön az ágyak szélén, és sokáig nem szólnak egymáshoz semmit, aztán az egész utolsó éjszaka, ahogy várják a pirkadatot, és ahogy úgy nagyon nehezen elkezdôdik végül egy beszélgetés, természetesen a dómról, arról a délnyugati pontról, amelyet ôk holnaptól kezdve nem látnak soha többé, nevermore, a délnyugati pozícióról, amelybôl nézve a dóm belülrôl is tökéletesen tömör építménynek tetszik, a támpillérek mestermûveirôl, a falszerkezet csodálatos kiképzésérôl, a homlokzat vibráló csipkézetérôl, amelyek eltüntetik a nehézséget és a súlyt, meg persze újra meg újra a nagy metafizikáról folyt a szó, az emberi képzelet felülmúlhatatlan remekmûvérôl, a menny, a föld és az alvilág rendjérôl, a láthatatlan tartomány teremtésérôl, mert mondani sem kell talán, hogy attól a pillanattól fogva, amikor Hirschhardt beszámolójából világossá vált, mi kezdôdött el a Festungsgürtelre vonatkozó kiürítési paranccsal, a döntés is azonnal megszületett, tudniillik hogy innen, ebbôl a Kölnbôl, tétovázás nélkül menniük kell, innen, mondta Bengazza, ahol most a rendkívüli építkezés szellemét a bakák mûvészete váltja fel, the art of soldiers, kereste ki a szótárból Korim, és tudja, fûzte hozzá, már megint úgy zárul egy fejezet, hogy semmi nem lesz világosabb Kasserék felôl, és semmi afelôl, hogy mire megy ki itt a játék, s hogy mit akar ez a kézirat, mit higgyünk róla, miközben az ember, aki olvassa vagy hallja, már megint nem érzi úgy, hogy jó helyen keres, amikor Kasserék lebegô alakját magyarázni próbálja, mert persze érteni szeretné, mi ez az egész, ô, Korim legalábbis így van vele, de egyelôre csak nézi, nézi a képet, ez van a fejében épp, most írta be a gépbe, ahogy másnap Kasserrel s a többiekkel az üléseken elporzik Kölnbôl a hajnali postakocsi, a képet, melynek végén a göndör hajú ifjú szolgát látni, amint feltûnik a dóm elôtt a téren, egyik kezében az összecsukható szék, a másik hanyagul a zsebben, és kicsit fúj a szél, és kicsit meg-meglebbennek azok a göndör fürtök az ifjú fején, ahogy pont szemben a nyugati homlokzattal felállítja azt a széket, majd odaáll mellé, és vár, és nem történik semmi, csak ácsorog ott, most már mindkét kezét a zsebébe dugva, a téren senki, még hajnal van, a szék üres.

Következõ fejezet >>