A szekrényt vitték le legelôször, a nagy ruhásszekrényt a hátsó szobából, de nagyon sokáig nem derült ki, miért, vagy hogy ki küldte ôket, és mit akarnak, csak sapkáikat a markukban gyûrögetve, egy teljességgel követhetetlen angol hadovanyelven motyogtak valamit az ajtóban, és a tolmács aláírásával fölmutattak egy papírt a nônek, aztán benyomultak a lakásba, és már neki is fogtak a dolognak, ami egy jó darabig persze semmi egyebet nem jelentett, mint hogy ide-oda mászkáltak a helyiségek között, és hümmögtek, és hámmogtak, és méricskéltek, és minden útjukba kerülô tárgyat odébbtaszítottak egy kicsikét, egyszóval láthatólag szemrevételezték, listába vették, sorrendbe állították a berendezést a hûtôszekrénytôl a felmosórongyig, a papírcsillártól az ablakfüggönynek használt pokrócokig, mintegy fölfûzték tehát a dolgokat egy láthatatlan szálra, s egy határozott szempont szerint osztályozni kezdték ôket, de hogy mi ez a szempont, arról, ismertnek tételezve fel, nem árultak el semmit, úgyhogy mikor végül – tüntetô pillantással az órájukra s alázatos tekintettel a háziakra – mind a négyen leültek a konyha padlójára, és nekiláttak a reggelijüknek, sem az ijedt zavarában háttérbe húzódó nô, sem a számítógépe mellôl kiûzött s most bamba képpel erre-arra ôgyelgô Korim nem mert szólni ez ellen egy szót sem, csak maradt mindkettô az eredeti állapotban, az egyik ebben az ijedt zavarban, a másik abban a bamba ôgyelgésben, a tolmács pedig nem volt sehol, hogy megmagyarázza, mi ez, sôt nem is került elô se aznap, se másnap, ezért aztán, ha az ô hozzájárulását sejtve benne tudomásul is vették, a leghalványabb elképzelésük sem volt róla, hogy a reggeli befejeztével, a maguk érthetetlen anyanyelvén néha oda-oda mordulva a háziakra, miért kezdik el lehordani egy, az épület elôtt várakozó teherautóhoz az összes mozdítható holmit az összes helyiségbôl, hogy miért ürítik ki a gáztûzhelytôl és a konyhaasztaltól a varrókészletig és az utolsó repedt sótartóig, tehát szisztematikusan az egész lakást, amiként nem értették azt sem, hogy az éjszakára még otthagyott ágyak könyörtelen eltakarítása után a következô nap reggelén mit akarnak itt megint, mert megjelentek újra, becsöngettek, az ajtó melletti sarokba ledobtak valami hatalmas lila mûanyag szalagot, és a sapkáikat a markukban gyûrögetve kórusban azt mondták, morning, azzal már folytatódott is a tegnapi lidércnyomás, csak ezúttal fordítva, most ugyanis arról a ház elôtt parkoló teherautóról megszámlálhatatlanul sok csomagot kezdtek el hurcolni fölfelé, irdatlan mennyiségû fa- és papírdobozt, köztük jó néhány hatalmas, súlyos tárgyat, melyeket vállon átvetett hevederekkel idônként csak ketten, sôt olykor csak négyen bírtak idáig felcipelni, hordták órákon át a teherautóról, s a dobozok már dél körül fejmagasságig betöltöttek mindent, se leülni, se lefeküdni, de még járkálni se nagyon lehetett, így hát ôk ketten, a tolmács szeretôje és Korim csak álltak egymás mellett a konyha egyik sarkába szorulva, nézték maguk körül ezt a képtelen felfordulást, végül – hogy úgy négy óra tájban elmentek a szállítómunkások, s hirtelen csend szakadt a lakásra – magyarázatot keresve lassan, óvatosan elkezdték bontogatni a csomagokat.

2.
A West Side Elevated Highway-n mentek, és nagyon vidámnak látszott mind a négy, a tegnapi catrafuse-nak ugyanis, azaz a szajrénak tegnapról, számukra felbecsülhetetlen jelentôsége volt, nagy fogás, mondogatták egymás hátát csapdosva, s újra és újra összeröhögtek a sofôrfülkében, lenyúlni tudniillik a bozgorok cuccát, a megadott szeméttelep helyett tegnap este szépen elfurikázni az egészet Greenpoint mögötti szálláshelyükre, sokkal egyszerûbben ment, mint gondolták, hisz az aláhamisított szemétlerakodójegy nem tûnt fel senkinek, ki a fenének tûnt volna föl, ezek a catrafuse-t úgyis kidobták, Mister Maneát pedig, a jótevôjüket, ahogy nevezték, az ilyesmi nem érdekli, biztatták egymást, úgyhogy most megvan mindenük, hunyorogtak elégedetten, ágy, szekrény, asztal, szék, tûzhely és az apróságok, minden, ami kell, megszereztek egy teljes lakberendezést, ez azért nem akármi, a kávéscsészéig és a cipôkeféig tényleg mindent, s mindössze egyetlen pennyért, amit Vasile babonából búcsúzáskor hátradobott – méghogy a szeméttelepre, néztek össze tegnap reggel, méghogy ezt a szekrényt, ezt az ágyat, ezt az asztalt és széket és tûzhelyet és kávéscsészét és cipôkefét és mindent kihajítani, szóba sem jöhet, döntötték el, majd szépen hazaviszik este, a kutyának se fog feltûnni, hová, a lényeg, hogy eltüntessék, és már ugyan miért ne tüntessék el éppen Greenpointban, felszerelvén vele egy, a Newtown Creekre nézô teljesen üres épületben egy teljesen üres lakást, történetesen a sajátjukat, amit az Újvilágba történt megérkezésüket követôen, azaz szûk két héttel ezelôtt hétszázötven dollár ellenében, vagyis fejenként száznyolcvannyolcért Mister Manea ajánlott fel nekik a meló mellé, és ez rögtön eldôlt, már tegnap reggeli elôtt, amikor szemrevételezték az elszállítanivalót, döntöttek, és kész, elkezdték lehurcobálni a dolgokat, de már maguknak hurcobálták, a lakók nem számítottak egy percig sem, Ma? bozgoroaica? curva? împutˆita?, mondták alázatos mosoly kíséretében a nônek, Da?te la o parte bozgor împutˆit, mondták laposan félrenézve a férfinak, s bár jó lett volna röhögni, de nem röhögtek, csak hurcobálták, röhögni azt csak késôbb, este, amikor jól megrakodva elindultak Greenpoint felé, meg most, túlesvén az egynapos izgalmon, hogy vajon lebuknak-e, de nem, senki nem kérdezte, nem ellenôrizte, nem kérte számon, hová vitték valójában a catrafuse-t, az égadta világon senki, így aztán boldogan hajtottak a West Side Elevated Highway-t most már elhagyva a Twelfth Avenue ôrületes forgalmában, szóval csak akkor és most engedték meg maguknak a röhögést, ültek a sofôrfülkében, és röhögtek, aztán abbahagyták és néztek kifelé, csillogó szemmel és a döbbenettôl elnyílt szájjal csak bámulták a reflektorok zûrzavarát odakint, kezüket az ölükbe ejtve, három pár kéz kiegyenesíthetetlen ujjakkal, harminc örökre görbe ujj a mérhetetlen fogni- és cipelnivalótól, három pár az ölben, meg az az egy, a Vasile-é, amelyik a kormányt forgatta jobbra-balra, hasítván elôre az ismeretlen, a félelmetes, a reménybe dermedt város kellôs közepén.

3.
Elmentek, mondta Korim a felfordulás elsô estéjén a nônek, és nagyon szomorúnak látszott az üres lakásban, vagy inkább megtörtnek, levertnek, csüggedtnek, s ugyanakkor rendkívül feszültnek is, folyton a nyakszirtjét masszírozta, s a fejével körözött, ment be a szobájába, aztán jött ki máris, és újra be, és újra ki, láthatóan nem bírt egy helyben maradni, ki-be, ki-be, s mikor a konyhába ért, mindig benézett a nyitva hagyott ajtó résén a hátsó helyiségbe, és mindig ott látta a nôt e résen át az ágyon, ahogy mozdulatlanul ül, és vár, de rögtön el is kapta a pillantását, és odébblépett, és nem szólt, csak már este, mikor végül elszánta magát, bement hozzá, és leült mellé, de hogy megnyugtassa és ne felizgassa, nem arról kezdett el neki beszélni, amirôl eredetileg akart, nem a folyosói WC-ben tett felfedezésérôl, vagy hogy mit tegyenek, ha a kilakoltatás elkezdôdik, mert ô a maga részérôl biztosra vette, hogy itt más, mint kilakoltatás, nem jöhet, nem, nem ezekrôl, mesélte késôbb valakinek, hanem – tényleg megnyugtatásképpen – arról, hogy itt egyidejûleg, ugye, három nagy fejezetet kell még bemutatnia, ô már hagyná, és túlrohanna, és eltekintene az egésztôl, de nem teheti, mert akkor nem lesz világos, clear, aminek a magyarázatát korábban ígérte, ô sem ugorhatta át azt a három nagy fejezetet, three chapters, az elmúlt napokban, nem mondhatta, hogy na, minden absolutely clear, tehát hagyom a fenébe, nem írok be többé egyetlen sort sem, pedig mondhatta volna, mert tényleg absolutely clear lett minden, viszont mégis be kellett fejeznie, nem hagyhatta félbe a dolgot, egy levéltáros, archivist, nem hagy félbe semmit csak úgy, pusztán azért, mert hirtelen megfejti a rejtvényt, the rebus, mivel hát különben ez történt, a rejtvényt megfejtette hirtelen, igaz ugyan, hogy az anyag tökéletes ismeretében is csak most, de megfejtette, s ez alapvetôen átalakította a terveit, vagyis ezzel minden megváltozott, viszont mielôtt rátérne, jelentette ki, mi ez a minden, csak annyit mond, Corstopitum, csak annyit, Gibraltár, és még annyit, hogy Róma, mert mindenképp vissza kell térjen oda, ahol abbahagyta, mert csak folyamatában érteni meg, mint mindent ezen a földön, csak és kizárólag a Continuous Understanding, kereste ki jegyzetfüzetébôl az ide illônek ítélt kifejezést, tehát vissza mindenekelôtt Corstopitum iszonyatos idôjárásához, mert iszonyatos volt tényleg az örökösen szitáló esôknek ez a vigasztalan birodalma, iszonyatos, enormity, a szünet nélkül zúgó, csontig hatoló, jeges szeleknek ez a megfellebbezhetetlen hatalma, de még iszonyatosabb, tette hozzá, az az emberfeletti erôfeszítés, amellyel a kézirat Corstopitum, majd Gibraltár és Róma megrajzolására törekedett, itt ugyanis, a negyedik fejezettôl már nem a kiválasztott tények és körülményeik korábbról megismert s hihetetlenül aprólékos számbavételével kísérletezett, hanem a kiválasztott tényekben és körülményeikben való példátlanul intenzív elmélyedéssel, amit úgy képzeljen maga elé a kisasszony, mondta a nônek, aki azonban roppant idegesen ezúttal sem rá, hanem kifelé, a folyosói zajokra figyelt, miközben egy fekete-fehér reklámfüzetet lapozgatott az ölében, hogy például a Segedunumtól, tehát a Tyne-folyó torkolatától nyugatra a negyedik helyôrségi állomásig, majd onnan a Corstopitumig vezetô utat, road, összesen négyszer írja le szoros egymásutánban a fejezet kezdete, négyszer ugyanazt, olykor csupán egy-egy mellékmondattal bôvítvén ki az elôzôt, sôt még gyakrabban csak egy-egy jelzôvel, határozóval pontosítva, valahogy oly módon, mintha négy lélegzetvételt, four breathes, akarna tulajdonképpen leírni, s persze mindazt, ami egy-egy ilyen lélegzetvételbe arról az útról a ködben és az esôben egyáltalán belefér, négy lélegzetvételt, s így négyszer ugyanazt a hadtápútról az Isteni Vallum mentén, négyszer, hogy miképp váltottak lovakat Condercumnál, hogy mi volt Kasserék elsô benyomása a Vallum bástyáiról, az erôdökrôl s a közbeesô helyôrségekrôl, s hogy miképp állították meg ôket hat mérfölddel Vindovala elôtt, ahol csak a kísérô turma parancsnokának erélyes fellépése s a praefectus fabrum útvonalengedélye gyôzte meg az erôd centurióját, hogy át kell engedje ôket Vindovala felé, de ugyanazt tudja elmondani a Gibraltár-fejezetrôl is, ahol a leírás az ismétlésnek egy másik különleges alakzatával él, mégpedig úgy, hogy egy hihetetlenül élesen megrajzolt képet, a picture, újra és újra felidéz, s a képnek ezzel az állandó életben tartásával szinte beleégeti az olvasói agyba az egészet, például ahogy a látványt rögzíti az ötödik részben, a látványt, amellyel Kasserék szembesültek, amikor a Calpét a szárazföld felôl elérve, az Albergueria nevû óriási fogadófélébe történt megérkezésük és elhelyezkedésük után, majd azt követôen, hogy lementek pénzt váltani a földszintre, és az ablakon kinéztek, elôször pillantották meg a galeonék, a fregattok és korvettek, a naviguelák, a karavellák és a hulkok kísérteties gyülekezetét odalent az öböl nehéz ködpászmái mögött, a velencei, a genovai és a kasztíliai, a breton, az algíri és a firenzei, a vizcayai, a pisai, a lisszaboni és a még ki tudja, miféle hajóknak azt a síron túli, dermedt mozdulatlanságát, amelyik már akkor, az elsô pillanatban elárulta, mit jelent itt, ha beáll a calma chicha, a szélcsend, itt, mondta Korim, Gibraltár veszedelmes szûke, halálos sziklái között – nos, ezzel találja szemben magát az az olvasói agy, az ilyen és az ehhez hasonló képek egyre mélyülô körvonalaival, mint ahogy ezzel találta szemben magát ô is, midôn a negyedik, majd az ötödik fejezet beírásakor szédítô iramban zuhanni kezdett a megértés, hogy így fejezze ki a dolgot, a megértés végsô terepe felé.

4.
Nagyjából kellett úgy tíz perc, hogy a leheletével bemelegítse reggelenként, beakasztotta a riglit az ajtón, kigombolkozott, leült az ülôkére, aztán csak lehelt, lehelt, míg nem kezdte el érezni, hogy egy kicsit már melegszik odabent, többnyire öt után, negyed hat felé foglalta el a helyét, ilyenkor biztos volt benne, hogy nem zavarják meg, túl korán lett volna a háziaknak, tehát ô nyugodt lehetett, és hát, nyugodt is volt, sôt ami azt illeti, számolt be róla jóval késôbb egy este, egyedül itt volt nyugodt, kellett neki ez a reggeli félóra, ez a biztonság és csend a folyosói WC-n, mert kábé ennyit ült, míg várta, hogy megjöjjön az inger, ezért aztán volt ideje bámészkodni, nézelôdni is, és ô bámészkodott és nézelôdött is, még gondolatai nem voltak, csak ahogy álmosan nézelôdik az ember, amitôl aztán nagyon a fejébe ivódik minden, ami elôtte van – ahogy mondják, mondta, még a repedést is ismerte a falakon, az ajtón vagy a betonpadlón, így hát nem csoda, ha észrevette az egyik reggel, a neki jobbra esô fal tetején, amit egész a mennyezetig becsempéztek, hogy az egyik csempe körül valami nincs rendjén, hogy másképpen van, mint tegnap vagy tegnapelôtt, nem rögtön vette észre, mert amíg ült, a letolt nadrágban a térdére könyökölve, nem fölfele nézett, hanem lefelé, meg elôre, a riglire, csak amikor aztán végzett, és húzta fel a nadrágját, akkor nézett arra véletlenül, s látta meg fönt a változást, a csempe körül ugyanis kiszedték a fugatömítést, állapította meg, olyan egyértelmûen hiányzott az a fugatömítés onnan, hogy neki azon nyomban szemet szúrt a dolog, lehajtotta a WC tetejét, ráállt, hogy jobban elérje, és megkopogtatta, hallani lehetett, hogy üres, akkor az egyik sarkát benyomva kiügyeskedte valahogyan a csempét, és hát, egy üreget talált, ki volt mélyítve a csempe mögött rendesen, és tele volt tömve nejlonzacskókkal az egész, ajajaj, mondta akkor Korim, mint a liszt, de nem nézte meg jobban, nem nyitott ki egyet sem, mert megijedt egy kicsit, rögtön arra gondolt, hogy az van benne, bár ôszintén bevallja, magyarázta késôbb, pontosan nem tudta, mi az az az, de tudta, máshonnan, valahonnan, de a dolog egyértelmû volt, s hogy ki tehette oda, nem is találgatta akkor, bárki odatehette ugyanis, és ez is volt elsôre a legvalószínûbb, hogy valaki az alsóbb lakók közül, úgyhogy a helyére illesztette a csempét, befejezte a gombolkozást, lehúzta a WC-t, és gyorsan visszament a lakásba.

5.
A közeli dolgok között erôs összefüggés van, a távoli dolgok között pedig gyenge, a nagyon távoliak között viszont nincsen, és ez az isten, mondta Korim hosszú töprengés után, majd hogy nem tudta hirtelen, hangosan is kimondta-e, vagy csak magában, néhányszor megköszörülte a torkát, aztán ahelyett, hogy azonnal visszatért volna félbeszakított elbeszéléséhez, egy jó darabig nem szólt semmit, csak a papír surrogását hallgatta, ahogy a tolmács szeretôje lapoz a reklámfüzetben.

6.
A hideget Kasser viselte a legrosszabbul, törte meg késôbb a csendet, már rögtön az indulásnál, ahogy kiszálltak az óriási deceresbôl a Tyne partján, s ahogy megkapták lovaikat és a melléjük rendelt kísérô turma védelmében nekiindultak a Vallum belsô oldalán, annyira elkezdett fázni, hogy mikor megérkeztek az elsô helyôrséghez, garrison, úgy kellett leszedni a lóról, annyira elgémberedett, azt mondta, egyetlen tagja sincs már, amelyik engedelmeskedne az akaratának, bevitték tehát az erôdbe, fort, odaültették a tûzhöz, fire, s két szolgálatára odarendelt calo egész addig dörzsölgette a hátát, a karját s a lábait, míg tovább nem indultak Condercum felé, ott aztán újból ugyanez, és így ment végig, míg csak a harmadik nap délutánján meg nem érkeztek Corstopitumba, mert ez volt az úti cél, és ez volt a kezdet, a Praetorius Fabrum embereiként s annak tartozván majdani beszámolási kötelezettséggel a Fal állapotáról, innen kezdték el ugyanis bejárni a Legistenibb Császár Halhatatlan Mûvét, jó néhány nap pihenô után persze, amire fôként azért volt szükség, hogy legyen idô a briganti gyógyfüvek jótékony gôzével, vapour, kikúrálni Kasser nyavalyáit, ami Kasserre ugyancsak ráfért volna a Calpéhoz történt megérkezésük után is, mivel az út viszontagságai Lisszabonból, ott, a következô részben is ôt gyötörték meg a leginkább – s egyáltalán, nézett maga elé Korim, Kasser az egyetlen négyôjük közül, aki valamilyen finom, de határozott változáson, mutation, megy át a kézirat második felében, az ô érzékenysége vagy túlérzékenysége, az ô sérülékenysége vagy sebezhetôsége lesz egyre nyilvánvalóbb, amit csak kiemel, hogy a többiek figyelme is folyamatosan mélyül Kasser iránt, hol Bengazzának, hol Tootnak jut eszébe a medinai herceg oltalma alatt haladó batárban, hogy megkérdezze tôle, rendben van-e "minden", máskor meg, például már bent az Albergueriában, Falke próbál meg titokban egy felcsert találni s talál is "a Senor Casser körül ólálkodó különleges baj esetleges elhárítására", szóval, magyarázta Korim, Kasserre egy árnyalattal, nuance, mindig jobban figyelnek a negyedik fejezettôl kezdve, mint egymásra vagy saját magukra, így aztán ez az állandó figyelem nyugtalanító árnyékot vet már megérkezésük elsô óráira is, például amikor helyet foglalnak az Albergueria zsúfolt földszintjén az egyik asztal mellett, s lopva mind azt lesi, Kasser megeszi-e, amit a fogadósné odatesz elé, vagy késôbb, vacsora után, amikor azt igyekeznek kitalálni, odahallgat-e egyáltalán a körülöttük zajló beszédre, amelyben a számtalan jelenlévô a maga számtalan nyelvén mind az öbölben kialakult baljós helyzet tablójának egy-egy lidércnyomásos elemét taglalja: a mozdulatlan hajók lassú ringását a ködben ... a halálos szélcsend reménytelen ürességét ... vagy a gibraltári parthoz, tehát a hozzájuk legközelebb sodródott genovai karakok és velencei galera da mercatók veszteglô árnyait, amint árbocaik eresztékei, mint valami fojtott jajveszékelés, meg-megnyikordulnak a süket csendben.

7.
A Praetorius Fabrum paranccsal felérô Mandatuma szerint az volt a dolguk, hogy megvizsgálják a Dicsôséges Építmény minôségét, hogy véleményt alkossanak az elvégzett munka értékérôl, s hogy szakértô tanácsokkal lássák el a Fal rendkívül és folyamatos tuitio-járól, azaz karbantartásáról, e karbantartás emberi és tárgyi szükségleteirôl, illetve idô- és térbeli szervezetérôl dönteni köteles ingeniariusi vezérkart Eburacumban, ahol a VI. Legio Victrix állomásozott, valójában azonban, mesélte Korim a tolmács szeretôjének az ágyon, inkább azért küldték és hívták ôket, hogy csodálják és megcsodálják ezt a példátlan mûvet, hogy elragadtatással és bámulattal nyilatkozzanak majd róla, s hogy eme elragadtatás és bámulat megerôsítse megteremtôit, mindenekelôtt Britannia Romana ez idô szerinti legatus-át, Aulus Platorius Nepost a távoli Londiniumban afelôl, hogy valóban a legpéldátlanabbat, a legdicsôségesebbet s a leghalhatatlanabbat hozták létre: már a Mandatum választott stílusából, nyelvezetének ünnepélyességébôl kiolvasható volt, hogy ezt várják tôlük, és ôk se igen vállalták volna a szárazföldi utazás szörnyû s a tengeri átkelés még szörnyebb nehézségeit, ha nem vették volna biztosra, hogy a Legistenibb Fenségnek ez a gigantikus terve, the Project, erre a csodálatra és elragadtatásra és bámulatra messzemenôen rá is szolgált – és nem is érte ôket csalódás: a Hadrianus-fal, ahogy azt az egyszerû legionariusok nyelvén nevezték, tényleg elkápráztatta valamennyiôjüket, több volt és más volt, mint amit az elôzetes hírek és mendemondák alapján a kialakult várakozás sejtetni engedett, a maga fizikai valójában, amint mérföldeken át kígyózott a caledoniai hegyek kopár gerincein a nyugati végpont, Ituna Aestuarium felé, szinte megbabonázta, bewitch, a szemlélôt, így azt a négyet is, aki az úti fáradalmak kipihenése után, s ami Kassert illette: medve-, róka-, szarvas- és birkabôrök válogatott rétegeit magára öltve, aztán hetekig járta a Vallum vonalát, igen, mondta Korim, szemlélôdôk és nem szakértôk, azok voltak, függetlenül küldetésük mélyen hivatalos kereteitôl, amiképpen szemlélôdôk maradtak mindvégig a gibraltári Calpe tövében megbújó part menti Albergueria vendégeiként is, ahol ugyan mint II. János király térképészeti tanácsának a küldöttei, vicariouses, helyezkedtek el, de valójában annak az öbölnek a szemléletére rendezkedtek be az emeleti szobákban, amely öbölben, Falke kifejezésével, a világ határát, border of the world, kellett tisztelniük, a világ és ezzel együtt, fûzte hozzá Toot, a bizonyosság, az igazolható állítások, a világosság és rendezettség, összefoglalóan tehát: a valóság határát a bizonytalannal, a még nem igazolható állítások csábító erejével, a sötétség iránti olthatatlan szomjúsággal, az áttekinthetetlen homállyal, a hihetetlennel és a képtelen esélyével, egyszóval azzal szemben, ami a létezô mögött terül el, az emberi világ itt meghúzott végét, csatlakozott a második este az asztalnál a beszélgetéshez Bengazza is, amin túl, azt mondják, nincsen semmi, és azt mondják: nem is lehet, emelte föl a hangját, és ezzel, ahogy a hangját felemelte, elsô ízben árulta el jövetelük vagy inkább idevetôdésük legmélyebb célját, the aim, hogy ugyanis itt várják be a Nagy Hírt, amiként azt eredetileg, még Lisszabonban, Kasser fogalmazta meg, tudniillik annyit, mondta Korim, a kisasszonynak máris tudnia kell, hogy itt, az ötödik fejezetben a teljes keresztény világ, de különösen Izabella és János királysága mind egy egészen példa nélkül álló izgalomban égett, és Kasser, Bengazza, Falke és Toot is, akik mint a lisszaboni udvar Matematikai Juntájának, másrészrôl pedig mint Medina-Sidonia Hercegének, a nagy tekintélyû Don Enrique de Guzmannak a személyes alárendeltjei és ôszinte hívei, maguk is úgy vélték, hogy a János által elvetett, ám az Izabella által végül támogatott vakmerô expedíció sokkal, de sokkal több önmagánál, azaz sokkal, de sokkal nagyobb a jelentôsége, mint azt egy puszta kaland esetében gondolná az ember, mert amennyiben, fejtegette Toot még idefelé jövet, señor Colombo esztelen vállalkozása célt ér, azzal Gibraltárnak, és Gibraltárral a világnak, és a világgal a határoltnak, és a határolttal minden eddiginek vége lesz, elvész, jelentette ki Toot, a rejtett végzet a fogalmakban, értelmét veszti a meglévô és a meg nem lévô elrendelt különbsége, eltûnik, mondta, a megnevezhetetlen, és így a helyes, bár mérhetetlen arány az isteni és a földi dolgok között, hogy ez az egész felcserélje a véglegességet a felfedezés veszedelmes eufóriájával, a lehetetlent kutató figyelem sugárzó tartományával, a tévedésre ébredô s a tévedésbôl felébredt személyiség tiszteletével, vagyis hogy a sors láza helyett a józanság mámora jöjjön el, instead of fever of fate the intoxication of sobriety, igen, vette át a szót Kasser, így hát a helynek rendkívüli fontossága van, Gibraltár, pillantott ki az ablakon eltûnôdve, a Calpe és Abila Sziklája, mondta csendesen, a héraklészi Kapu tehát, suttogta szinte, mely a Semmire néz, nézhet most egyszeriben a Valamire – azzal elhallgatott, s elhallgattak akkor, e második este, a többiek is, csak ültek és bámultak maguk elé szótlanul, az arcukra lassan leereszkedett egy árnyék, mintha a szélcsend, a rettegett calma chicha öbölbe szorult foglyaira gondolna mind, az öbölre odalent, a ködre, az újra és újra odaszûrôdô jajveszékelô hangra a veszteglô hajók árbocai felôl.

8.
A két fejezet, mondta Korim, Kasser alakjának folyamatos kiemelése, az ismétlés és az elmélyítés eszközeinek túlhajtott, mértéktelen használata legalább itt, a negyedik és az ötödik részben már az elsô olvasásnál el kellett volna igazítsák a szerzô voltaképpeni szándéka s így a kézirat tulajdonképpeni mondanivalója felôl, az ô ostoba, készületlen, beteg feje azonban egészen az elmúlt napokig ebbôl semmit, de semmit nem fogott fel, a szöveg megmagyarázhatatlan, homályos eredete, sugárzásának költôi ereje, illetve az a tény, hogy az ilyen irodalmak esetén alkalmazott hagyományoknak a lehetô leghatározottabban hátat fordít, megsüketítette és megvakította, sôt egész egyszerûen megsemmisítette ôt, mintha közvetlen közelbôl ágyúval, cannon, lôttek volna rá, pedig hát, csóválta meg a fejét, mindvégig ott volt a szemei elôtt a magyarázat, látnia kellett, és látta is, sôt: csodálta, csak nem értette, amit lát, és amit csodál, hogy ugyanis a kéziratot csupán egy dolog érdekli igazán: az ôrületig körbeírt valóság, a tébolyult részletezésekkel, a mániákus ismétlésekkel megidézett helyzet belekarcolása a képzeletbe, és ezt szó szerint gondolja, magyarázta Korim, úgy, mintha az a szerzô nem tollal és szavakkal írná, egyszerûen, hanem körömmel vájná bele abba a papírba és abba a képzeletbe a dolgot, számtalan részletezés és ismétlés és elmélyítés nehezíti az olvasást, miközben amit részletez, amit ismétel és amit elmélyít, az örökre odaég az agyba, brain, mindig ugyanazokat a mondatokat használja ezeken a helyeken, de mindig a módosítás és a kiegészítés, a bôvítés és a visszavonás, az egyszerûsítés és a sötétítés leheletfinom eszközeivel él, ám az embert, látszott tûnôdni Korim, furcsa mód ez az ismétlôdés és a többi, és a többi nem feszélyezi, nem idegesíti, nem untatja, hanem elbújtatja, nézett föl a mennyezetre tûnôdve Korim, belerejti, mondta, az idézett világba, na, de errôl majd késôbb, szakította félbe önmagát, most inkább arról még, tovább, hogy a járás Onnumtól Maiáig és vissza tényleg elkezdôdött, és aki nem lehetett a közvetlen közelükben a pihenôknél vagy este az alkalmi szálláshelyeken, az csak annyit látott, hogy az út Onnum és Maia között éppolyan, mint Maia és Onnum közt, a három decurio elôl, a négy lovas mögöttük, s hátul a turma harminckét katonája az erôsen páncélozott lovakon, pedig nem, rázta meg a fejét Korim, egyetlen út volt az egész, egyetlen folyamatos elôre a hatalmas Vallum kígyózó vonalán, és egyetlen véget nem érô beszéd, talking, sötétedés után, amikor megpihentek Aesica, Magnis vagy Luguvalium erôdjeinek fûtött menedékeiben, egy befejezhetetlen és lezárhatatlan beszámoló a tûz mellett a medvebôrökön, ahol is újra meg újra meg kellett állapítsák, hogy mindaz, amit aznap láttak, a faragásra alkalmas kövek kiválasztásának helyes módszere, a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás páratlan ügyessége, a szállítás, a kijelölés, az alapozás és a falazás hibátlan megszervezése, a II. Legio Augusta legionarius-építôinek hozzáértése és találékonysága, azaz a kivitelezés mûvészete, art of implementation, szinte semmi ahhoz képest, amit a Vallum mint gondolat, a Vallum mint szellem jelent, hiszen benne, mondta Bengazza, a határ megtestesülése van, az elbûvölôen világos tudás arról, hogy mi a Birodalom, és mi az, ami nem, egyszerûen elképesztô, mondta Falke, hogy a Vallum Hadrianum mit választ el mitôl, mivel minden emberi szándék mélyén, vette át a szót Toot, az ember legelemibb szintjén tehát, in the primary level of human, a biztonság és az élvezet iránti olthatatlan szomjúság dolgozik, a tulajdon és a hatalom adta nem természeti szabadság megszerzésére törekvô sívó vágy, és ezen az úton, jegyezte meg, az ember nagyon-nagyon messzire jutott, és ez volt a szép, a kifejtetlennel szemben felépíteni a választékosat, a szétaprózottal szemben a monumentálisat, a kiszolgáltatottsággal szemben a biztonságot, a megtámadottsággal szemben a védelmezôt, a vaddal a finomat, a fogsággal a korlátlanságot, egyszóval az alacsonyrendû helyett a magasrendût, de úgy is mondhatná, mondta Bengazza, hogy a háború helyett a békét, instead of war the peace, mert ez volt a meghaladhatatlan és a mindenekfölött, az ember legnagyobb teljesítménye, a béke, az isteni Hadrianus és a rendíthetetlen Pax, s mindennek tündökletes jelképe itt, a Vallum mérföldeken át, hogy aztán ez az egész, a maga belsô tartalmát tekintve, a maga tökéletes ellentétébe forduljon, hiszen már Gibraltárban, az Albergueria asztalánál, a szintúgy véget nem érô beszélgetések ugyanis ama legfôbbnek, ama meghaladhatatlannak és mindenekfölöttinek az új kockázat és az új vakmerôség nagyszerû képességét, a személyiség bátorságát és kíváncsiságát, a megértés, understanding, kiirthatatlan vágyát nevezték – a reggeli s az esti összejövetelek lázas zsivajában, az Albergueria irdatlan földszintjén, a tétlenség hosszú napjai alatt, míg az 1493. esztendô s ezzel a világtörténelem egyik legdöntôbb hírére vártak, a hírre, hogy Colombo admirális visszatér-e gyôzedelmesen, vagy örökre nyoma vész a világ vége utáni mérhetetlen homályban.

9.
Kerülje meg, utasították a sofôrt a hátsó ülésrôl, forduljon jobbra a saroknál, tegyen egy kört, és amikor újból ideér a 159. utcához, akkor vegye le azt az elbaszott lábát a gázról, és menjen végig egészen lassan a házak elôtt, mert az nem igaz, hogy nem találják meg, az egyszerûen nem igaz, hogy ezek az elbaszott házak ennyire hasonlítsanak egymásra, hogy a kurva anyjába jöjjenek rá, amire különben meg föltétlen rá kell jöjjenek, és rá is fognak, mondták, elôbb vagy utóbb, de be fog nekik ugrani, hol van, mert ha kell, egész éjjel itt fognak körözni, mert itt volt valahol a jobb oldalon, vagy ez, mondta az egyik, vagy az ott a vietnami mellett, mondta a másik, a múltkor háromszor mentek körbe, hogy a lófaszba történhetett meg, hogy ennyire nem figyeltek oda, de tényleg, szólt hátra a sofôr, ilyen nincs, hogy egy ennyire elbaszott két fickó összejöjjön két normális anyának, háromszor mennek végig vele, aztán a fazon kilép, ôk meg vissza se nézve belehúznak, és most nem tudja senki, melyik az, és hol keressék, és neki ne parancsolgassanak, hogy mit csináljon a gázzal, vagy mit ne, mert azonnal itt hagyja ôket a faszba, vezessenek ôk, és találják meg egyedül, végsô soron, jegyezték meg hátul erre, addig mennek itt körbe-körbe, míg elô nem dugja azt a redves pofáját az a büdös patkány, álljanak le itt, javasolta az egyik, nem, vágta rá a másik, csak haladjanak tovább, na, most akkor, csapott a kormányra dühösen a sofôr, tényleg azt akarják, hogy egész éjjel itt forogjon ebben a mocskos, redves, elbaszott sikátorban?! – és mentek tovább, lépésben a 159. utcán, olyan lassan, hogy a gyalogosok lehagyták ôket – aztán befordultak a sarkon, megkerülték a háztömböt, majd visszakanyarodtak újra a 159.-re, egy Lincoln három utassal, ennyit látott a vietnami fûszeres, amikor egy idô után eldöntötte, kimegy, és megnézi már, mi az ördög lehet odakint, mert az a kocsi folyton elgördült az üzlet kirakata elôtt, hogy azután pár perc múltán ismét megjelenjen, és kezdôdjön elölrôl az egész, egy világoskék Lincoln Continental MK III-as, mesélte késôbb a feleségének, krómozott díszlécek, belül bôrkárpit, hátul a káprázatos macskaszemlámpák, meg persze az a lassú, méltóságteljes, varázslatos rugózása a kasztninak.

10.
Az Albergueria nem fogadó volt, mondta Korim a nônek az ágyon, már a mérete elárulta, hogy nem az, ugyanis ekkorát, ilyen szokatlanul, ilyen hihetetlenül nagyot nem épít senki, az Albergueriát sem építették, ha az ember építés alatt valami tervszerûre gondol, ez csak úgy épült, épült éveken át, egyre bôvült, magasodott, kiegészült, terjeszkedett, expansion, odafönt, mondta Korim, megszámlálhatatlan helyiség, több- és többféle lépcsôház, rengeteg emelet, zugok és beugrók, kiöblösödések és átjárók, egy folyosó itt, egy folyosó ott, teljességgel áttekinthetetlen szerkezetben, és egy-egy ilyen folyosón, hirtelen, homályos vonzáskörzettel, egy konyha vagy egy mosoda, az ajtók leszedve, és dôl ki állandóan a gôz, the steam, vagy aztán, valahol, az egyik emeleten, két szállószoba közt egészen váratlanul, egy nyitott fürdô hatalmas dézsákkal, és a dézsákban gôzölgô férfiak, körülöttük pedig ide-oda futkározó vékony berber fiúk törülközôvel a szemérmükön, és lépcsôk vezettek mindenfelé e helyiségek belsejébôl is, ezért aztán különbözô szintek álltak elô, és e különbözô szinteken néha egy-egy irodaféle, office, cégjelzésekkel az ajtókon, s elôttük hosszú, türelmetlen sorokban provance-iak, szárdok, kasztíliaiak és normandok, bretonok, pikárdok, gascogne-iak , katalánok és így tovább felsorolhatatlanul, meg aztán papok, matrózok, jegyzôk, és árusok, pénzváltók és tolmácsok, a lépcsôkön és a folyosókon kurvák, granadai és algíri kurvák, whores, mindenütt – olyan óriásinak, olyan zavarosnak és olyan bonyolultnak tûnt minden, hogy átlátni már senki nem látta át, mert nem egy tulajdonos volt itt, hanem számtalan, és mindegyik csak azt a területet tartotta szemmel, amelyik hozzá tartozott, a többivel nem törôdött, így fogalma sem lehetett az egészrôl, meg nem is érdekelt senkit ez az egész, és meg kell mondja, masszírozgatta Korim a tarkóját, hogy ha így volt ez az emeleteken, akkor még inkább így volt odalent, down below, tudniillik a káosz és az áttekinthetetlen helyzet, the impenetrable situation, az uralkodott a földszinten is, amikor képtelenség eldönteni, mi ez itt, ez a vagy ötven mór oszlop tartotta csodálatos, festett mennyezet, és e mennyezet alatt ez az irdatlan, osztatlan hodály, hogy: étterem? vámház? orvosi rendelô? ivó? pénzváltóhely? gyóntatóhely? matróztoborzó-iroda? kupleráj? borbélyüzlet? vagy mind? együtt? – mind, együtt, felelte Korim, a földszint, downstairs, egyszerre volt ez az egész, iszonyatos ricsaj reggel, délben, este és éjjel, és irtózatos tömegû ember, és folytonos jövés-menés, és ráadásul, fûzte hozzá Korim hunyorogva, mintha egy kicsit kívül a történelmen is, mivel hát, együtt voltak itt ellenségek és menekültek, bújtatottak és üldözôk, elbukottak és éppen elbukók, egyszóval az algíri kalózok szimatoló ügynöke az aragóniai inkvizíció titkos ágensével, rejtôzô moriszkó lôporárusok a Stella Maris-szobrocskákkal házaló medinai vándorkereskedôkkel, capocorsinók útban Tádzsúra, Miszúrába és Algír felé, s mellettük közvetlenül a szomorú, hazátlan, gyönyörû szefárdok, akiket alig egy éve Izabella, s a megtört szicíliai zsidók, akiket meg maga Szicília kergetett el, és mindannyian tényleg remény és kétségbeesés, undor és álom, számítás és csodavárás szakadékai közt, itt, a Katolikus Vándorkirályok pár évvel ezelôtt visszavett birtokán, és mindannyian, túl a várakozáson, an other expectancy, hogy ugyanis megjön-e, feltûnik-e újra, visszatérhet-e az a három törékeny karavella, s ezzel megváltozik-e a világ, amely most, itt, az Albergueriában mintha az öbölben rekedt hajókkal együtt maga is amolyan szélcsendbe került volna, s mintegy felfüggesztette mûködését, megengedvén, hogy így legyen, hogy e káoszt és zûrzavart a földszinten és az emeleteken egy odakint aztán elementárisan hiányzó erô, a béke, the peace, egyensúlyozza ki, az a béke, amit Kasser, Bengazza, Falke és Toot is, Lisszabonból útban Ceutára, boldogan élvezett – hát, így, de lényegében, in point of fact, ez volt a corstopitumi villa vastag, biztonságos falai között is, odabent ugyanis, mondta, valami belsô nyugalom fogta meg az embert, amelybe már belépni felért egy újjászületéssel, ahogy Falke kifejezte, mikor hetek múltán, hogy alaposan bejárták a Vallumot, visszatértek, mert Corstopitum jelentette számukra a biztonság értelmét, azt, aminek megoltalmazására, vagy harminc mérföldre innét megépült ama rendkívüli fal, hisz belépni, mondjuk, mondta Korim, a cursus publicus által rendelkezésükre bocsátott villa fürdôjébe, vetni egy pillantást a káprázatos mozaikokra a padlón s a falakon, leereszkedni a medence vizébe, és hagyni, hogy átjárja elgémberedett tagjaikat a gyors meleg, mindez olyan érzés volt, a nyugalomnak olyan felemelô luxusa, aminek védelmére legalább egy efféle Vallumnak tényleg állnia kellett, hogy létezzen a corstopitumi biztonság, nyugalom és béke, mely a valódi gyôzelmet jelentette, gyôzelmet azzal szemben, ami túl van a Vallumon, gyôzelmet a barbár sötétséggel, a durva szükséggel, a gyilkos szenvedéllyel és a sóvárgó bírvággyal szemben, diadalt afölött, triumph, magyarázta Korim, amit Kasserék egy ízben a vercoviciumi erôd bástyái mögül egy odaát, valami tüskés bokorban megbúvó pikt lázadó vad tekintetében láttak, diadalt a veszély állandósága, diadalt az állatias örökkévaló fölött.

11.
Zaj hallatszott a bejárati ajtó felôl: a tolmács szeretôje odakapta a fejét, s míg várta, hogy talán kinyílik, egész testében megfeszült; szemeiben félelem, de az ajtónál végül is semmi, az újságot akkor újból szétnyitotta, föléhajolt, nézte a képet, egy bross volt éppen, szikrázó gyémánttal a közepén, nézte, nézte, majd lassan egyet lapozott.

12.
A syriai íjászok centuriójának jellegzetes öltözékében érkezett, egyszerû legionarius-sisak tollas sisakforgóval, puha bôrtunika, sodronyvért, nyaksál, vastag köpeny, oldalán hosszú hegyû gladius, a kezében pedig az elmaradhatatlan hüvelykujjgyûrû, mégis inkább szertartásrendezônek nevezné, mondta Korim, amolyan master of ritual-nak, aki a faltól való visszatértüket követô héten tûnt föl a villában szolgáló személyzet között, senki nem tudta, ki küldte, a Praetorius Fabrum-e, vagy a cursus publicus, netán az auxiliáris cohorsok vezérkara, avagy a II. Legio valamely ismeretlen elöljárója Eburacumból, mindenesetre egy nap két szolgáló között, akik a Pons Aeliusból származó ellátmány befejezéseképpen egy-egy nagy tál válogatott gyümölccsel, fruits, jelentek meg a villa központi csarnokában, a közös étkezések helyszínén, belépett, megnevezte magát, Lucius Sentius Castusnak hívják, mondta, aztán meghajtotta a fejét, s a kellô hatás nem is titkolt céljával egy lélegzetnyi csendet tartva magára irányította Kasserék figyelmét, és elôadta, hogy nem megbízásból jön, nem megbízásból, ismételte meg, és nagyon megtisztelô volna számára, very dignified, ha úgy tekintenék, mint akinek küldetése befejeztével nemcsak a küldetése, de a léte is véget ér, egyszerû hírhozó tehát, aki egyidejûleg egy hírrel és ajánlattal érkezett, és ezekkel is akarja magát mint küldöttet megsemmisíteni, sôt ha megengedik neki, úgy fejezné ki, hogy híre és ajánlata végeztével majd mint Corax tûnik el – itt elhallgatott, silence, egy pillanatig úgy tûnt, azt vizsgálja négyôjük arcán, értik-e, aztán belefogott egy, az ô, Korim számára különösen érthetetlen, szinte csak utalásokból, jelzésekbôl, célzásokból összeállított beszámolóba, akképpen kell mondja, mondta Korim, hogy ez a Castus valamiféle titkos beszédet tartott, amely a kézirat tanúsága szerint Kasseréknél rendkívüli megértésre talált, neki azonban, Korimnak, kifejezetten nehéz, difficult, errôl világos képet alkotnia, minthogy olyan dolgok, olyan nevek és olyan fordulatok között kellene összefüggéseket meglátnia és továbbadnia, amelyek között az összefüggések teljességgel hiányoznak, és nemcsak az ô beteg fejébôl, hanem egyáltalán is, mert hiszen a Sol Invictus és a feltámadás, a bika és a frígiai sapka, a kenyér, a vér és a víz, vagy az oltár, a Pater és az újjászületés szavak elhangzása annyit elárult, hogy itt a legtitkosabb misztérium, a Mithra-kultusz egyik beavatottja szól, de hogy mit mond, rázta meg a fejét Korim, azt képtelenség megérteni, a kézirat csupán közli Castus beszédét, de nem segít, nem magyarázza és nem értelmezi, még áttételesen sem, hanem mint oly gyakran ebben a fejezetben: megismétli, történetesen háromszor ismétli meg szoros egymásutánban az egészet, aminek a végén már nagyon élesen látjuk ugyan a jelenetet, amint Kasser, Bengazza, Falke és Toot a hatalmas babérágakkal feldíszített étkezôhelyiség heverôin fekve, az izgalomtól csillogó szemmel hallgatják ezt a Castust, aki ígérete szerint majd Corax-ként, azaz Hollóként tûnik el, mögöttük a meglepett képû szolgahad, elôttük a tálakon illatozó datolya, mazsola, dió és mandula a corstopitumi castrum cukrászainak ragyogó süteményei közt, nagyon mélyen belevésôdik az emberbe tehát, és Castus tört mondatai is nagyon mélyen ott maradnak az emberben, viszont mindez nem vezetett sehová, it didn't lead nowhere, csak a homályba, a legeslegteljesebb homályba, vagy esetleg annyit kijelenthet, jelentette ki Korim, hogy egy úgynevezett mithraeum oszthatatlan homályába vezetett legfeljebb, mivel a beszéd vége felé, amikor Kasser a többiek nevében is némán bólintott neki, Castus mintha arra célzott volna, hogy egy közelebbrôl meg nem határozott Pater várja ôket Sol újjászületésének napján a brocolitiumi mithraeumba, ô lesz az, mutatott magára Castus, vagy más, egy Corax, egy Nimphaeus, vagy egy Miles, aki eljön értük, hogy elvezesse ôket a barlangba, ezt nem lehet tudni, valaki majd jön, és az lesz a vezetô, the guide, aztán két karját felemelte, a mennyezetre függesztette a tekintetét, majd így szólt: légy kedves, te is akard, hogy megidézzünk, mint a vöröslô Sol Invictust, az Acimenius szép módjára, vagy mint Osirist, az Abrakolót, vagy mint a legszentebb Mithrát, te pedig fogd meg a bika szarvát a perzsa üreg sziklái alatt, a bikáét, aki megveti a lábát, hogy aztán kövessen – ezt mondván leeresztette a karjait, meghajtotta a fejét, hozzátette még halkan, outum soluit libens merito, azzal távozott, leave taking, egyszóval rejtély, titok, talány és misztérium, ez lengi be a negyedik fejezet végét teljesen, éppen úgy, mint a következô rész egy rendkívül lényeges elemét is, ahol eme rejtélynek, titoknak, talánynak és misztériumnak ugyanilyen súlyos jelentôsége van, csak mindez ott az Albergueriában várakozó csoportok egyikének a jellemzésére szolgál, a szefárdokéra és a szicíliai testvéreikére, folyton vissza-visszatér ugyanis egy kép, ahogy tudniillik egy szefárd vagy egy szicíliai, foglalkozzék különben bármivel, legyen koldus, könyvnyomtató, szabó vagy cipész, fordítson épp tolmácsként vagy írnokként görögbôl, törökbôl, olaszból vagy örménybôl, váltson pénzt éppen, vagy húzzon fogat, mindegy, never mind, mondta Korim, de egyszeriben csak azt látni, hogy hirtelen kiesik a szerepébôl, és átlép egy másik világba, in an other world, váratlanul megáll a kezében a szabóolló vagy a suszterkés, megáll a kezében a köpülôcsésze vagy a kiszámolt maravédi, és még csak nem is egy pillanatra, hanem olykor egy-egy hosszú percre is, azt mondhatnánk, hogy elmereng, brood, tökéletesen megszûnik szabónak vagy suszternek, koldusnak vagy tolmácsnak lenni, valami egészen mássá lesz, a tekintete tûnôdô, hiába szólongatják, nem vesz róla tudomást, s akkor, mert már oly sokáig tart, a vele szemben álló is elhallgat, már nem szólongatja és nem rázza, csak nézi a különös mód átszellemült arcot, a révült szempárt, amint fölfele néz, ezt a gyönyörû arcot és ezeket a gyönyörû szemeket, beautiful faces and beautiful eyes, erre újra és újra visszatér a kézirat, egy kissé úgy, mintha maga is elmerengne, tûnôdôn, révetegen, hirtelen abbahagyja az egészet, és megpihen ezeken az arcokon és szemeken, a kézirat, mondta Korim, amelyrôl ekkor már tudni lehet, legalábbis ô ezt már az elsô olvasásra tudta, sôt ez volt az egyetlen, amit már a kezdet kezdetétôl biztosan tudott, hogy: ôrült írta az egészet, és ezért nincs ott a címlap, és ezért nincs ott a név.

13.
Késôre járt, de nem mozdult egyikük sem, Korim – szótárával és jegyzetfüzetével a kézben – szünet nélkül mesélt és magyarázott, a tolmács szeretôje pedig még mindig ugyanazt az újságot tartotta az ölében; néha felnézett belôle, néha összehajtotta egy percre, de nem rakta félre egy pillanatra sem, ha oda-odafordult is az ajtó felé, ha fejét kissé félrebillentve bele-belehallgatott is a levegôbe, folyton ugyanoda tért vissza, a képekhez a fekete-fehér füzetben, az árral és telefonszámmal megjelölt nyakláncok, fülbevalók, karperecek és gyûrûk színtelen ragyogásához a durva papíron.

14.
Bujaság, erotika, szenvedély és érzékiség, folytatta Korim rövid gondolkozás után s látható zavarban a nônek, félrevezetné a kisasszonyt, ha elhallgatná, ha eltussolná, ha megpróbálna nem beszélni róla, mindama dolgok mellett ugyanis, amikrôl eddig szó volt, van még egy nagyon lényeges vonása a teljes összeomlás, vagyis a római rész felé sodródó szövegnek, hogy tudniillik végtelenül át van itatva érzékiséggel, a késôbbiek miatt ezt egyszerûen nem tagadhatja el, az egész Albergueria, mint mondta, tele van kurvákkal, a mondatok pedig, amikor ide-oda járnak az Albergueria különbözô színterein, folyton beleütköznek ezekbe a kurvákba, s ilyenkor, ezt meg kell mondja nyíltan, a leírások példátlanul szemérmetlenek, állnak a lépcsôkön és a lépcsôfordulókban, állnak hanyagul a folyosók, az emeletek és az átjárók világos vagy homályos szögleteiben, de a kézirat mondatai nem érik be azzal, hogy bemutassák: a hatalmas kebleknek és faroknak, a ringó csípôknek és karcsú bokáknak, a dús hajzatoknak és a gömbölyû vállaknak egy miféle színes, kavargó vására ez, hanem követik ôket, amikor egy matróz vagy egy jegyzô, egy árus vagy egy pénzváltó, amikor andalúziaiak és pisaiak, lisszaboniak és görögök, amikor kamaszok és leszbikusok, és amikor vének és rémülten maguk mögé pislongató papok oldalán, nyelvükkel kéjesen az ajkukat nyalva s csábító pillantásokkal alkalmi kuncsaftjaikat máris tüzelve eltûnnek egy közeli sötét szobában, igen, pirult bele Korim hirtelen, ezek a mondatok felhajtják a függönyt ott, ahol minden körülmények között minden függönynek le kéne mennie, és nem, ô errôl, ennél részletesebben, már nem kíván beszámolni, pusztán jeleznie kell, hogy az ötödik fejezet, the fifth chapter, kíméletlen gondossággal mutatja be mindazt, ami e szobák sötétjében történik, a szerelmi mûveletek kimeríthetetlen sorozatát, a kurvák és kuncsaftjaik közt zajló trágár beszédet, a szerelmi aktusok sivár vagy bonyolult hangulatát, jeges vagy forró szenvedélyét, az ébredô s a kialvó vágyat, a botrányosan hajlékony szerelmi tarifát, ám amikor mindezt megteszi, akkor nem ábrázolja romlottnak ezt a világot, és nem élvezi, amikor leírja, és nincs is benne semmi beteges vagy elítélô, hazug vagy brutális, csak rendkívüli alapossággal és rendkívüli érzékenységgel jár el, hogy így fejezze ki magát, tárta szét a kezét Korim, és mert ez az alapos és érzékeny módszer megdöbbentôen hatásos, a fejezet közepétôl ez is adja meg a dolgok tónusát, bármi új tûnik is föl ekkortól az Albergueria terében, az rögtön magába szívja ezt az érzékiséget, elsôsorban Mastemann, aki itt, ezen a ponton, s ezúttal is meglehetôsen váratlanul tûnik föl ismét, megelégelvén tudniillik az öbölben uralkodó veszedelmes, veszteglô csöndet, egy csónakkal kihozatja magát a partra egy Genovába készülô coccáról, s néhány szolga kíséretében kivesz egy szobát az Albergueria emeletén, Mastemann, emelte meg a hangját egy kissé Korim, akinek jó oka volt, hogy ne döntsön rögtön így, hisz számolnia kellett a spanyol fennhatóság alatt álló Gibraltárban a rá mint genovaira nehezedô gyûlölettel, the hate, valamelyest hasonlóan ahhoz, mint az elôzô részben is, amikor a tisztelgô vendégségbe érkezôktôl, az eburacumi elsô cohors primipilusától, a corstopitumi castrum librariusától, végül magától a britanniai tartózkodásuk ötödik hetében megérkezô Praetorius Fabrumtól Kasserék elôször hallanak a frumentariusok rejtélyes vezetôjérôl, aki – mint mondják – a legmagasabb császári kegyben áll, s akit hol zseniálisnak, hol elvetemültnek, hol dicsônek, hol alávalónak, de mindenképpen a Legfélelmetesebbként jellemeznek a közös étkezôhelyiség barátságos babérjai alatt, the most Fearful – elôször ekkor a frumentariusokról, mondta Korim, a cursus publicus sejtjeibe beleépített császári titkosrendôrség mindent és mindenkit tökéletesen ellenôrizni képes rendszerérôl az örökkévaló Hadrianus bizalmas szolgálatára, hogy semmi ne maradjon homályban, akár Londiniumban, akár Alexandriában, akár Tarraco-ban, Germániában vagy Athénben is tartózkodik éppen a halhatatlan Róma.

15.
Kasser ekkor már nagyon beteg volt, Kasser was ill, mesélte Korim, a napok nagy részét ágyban töltötte, és csak az esti étkezésekhez kelt fel, viszont nem tudta senki, miféle kór támadta meg, mert betegségét egyetlen tünet jellemezte, hogy tudniillik rettenetesen fázott; nem volt láza, nem köhögött, nem fájt semmije, csak rázta a hideg éjjel-nappal, egész teste, keze-lába, mindene egyfolytában remegett, pedig fûtöttek, a két odarendelt rabszolga folyamatosan tüzelt, és olyan meleget csináltak, hogy róluk állandóan szakadt a víz, Kassernak azonban nem használt, fázott továbbra is, és nem lehetett csinálni semmit, nézte orvos Corstopitumból, vizsgálták Eburacumból, itatták gyökérteával, etették gyíkhússal, bármivel próbálkoztak, nem segített, ráadásul a három vendég s a három beszámoló a mindent behálózó frumentariusokról és Mastemannról láthatóan rontott az állapotán, mégpedig döntô módon rontott, így a Praefectus Fabrum látogatása után már nem is jött ki esténként a vacsorához, hanem hozzá mentek be a többiek, de beszélni, talk, ilyenkor sem tudtak vele igazán, hiszen vagy olyan erôsen reszketett a takarók és a bôrök alatt, hogy társalgásra gondolni sem lehetett, vagy pedig a hallgatásnak abban a mély vermében találták, amelybôl meg sem próbálták kimozdítani, egyszóval csöndben és csak kevés szó mellett folytak az esték, the nights, s egyáltalán, csöndben és csak kevés szó mellett teltek maguk a napok is, a reggeleket és a délelôttöket Bengazza, Falke és Toot a Vallumról megírandó jelentés fogalmazgatásával töltötték, délután fürdôbe mentek, hogy alkonyatra visszatérjenek a villa nyugalmába – ez zajlott a felszínen, mondta Korim, valójában azonban, mint a kézirat fogalmaz, Kasser bent az ágyban és reszketésben, a többiek a jelentés fölött s a fürdô habjai közt, de egyetlen dolgot mûveltek mindannyian: hallgattak Mastemannról, senki nem hozta szóba, a nevét sem ejtették ki, mégis: még a levegô is súlyos volt tôle, alakja és története, mely a három látogató részletes elôadásából érzékletesen állt elôttük, szinte rátelepedett a gondolataikra, hogy aztán egy újabb hét múlva már teljesen nyilvánvalóvá váljék: nemcsak hallgatnak róla, hanem várják, számítanak rá, hogy jön, biztosra veszik, hogy mint a cursus publicus britanniai Magistere fel fogja keresni ôket, a szöveg nem gyôz visszatérni rá, hogyan figyelték a villa elôtt zajló eseményeket, hogyan rezzentek össze, ha a szolgák vendéget jelentettek, de Mastemann nem jött és nem kereste fel ôket, he was not coming, mert arra csak a következô fejezetben került sor, ahol megérkezésének elsô estéjén mint a genovai Dominante különleges megbízottja mutatkozott be, finom illatfelhôt sodorva magával helyet kért az asztaluknál, biccentett, leült, röviden belenézett az arcukba, majd mielôtt ôk négyen a kilétüket fölfedhették volna, János király dicséretébe kezdett, mintha tudná, kikhez ült oda, mondván, hogy az ô szemében és Genova szemében a portugál király az eljövendô idô, az új szellem, a Nuova Europa, vagyis maga a tökéletes uralkodó, aki döntéseit nem az indulataira, nem az elkötelezettségeire és nem sorsa véletlenjeire alapozza, hanem azokat az értelmének alávetett indulatai, elkötelezettségei és véletlenjei szerint hozza meg, aztán áttért a Nagy Hír taglalására, és Colombót hol signor Colombónak, hol a "mi Cristofórónk"-nak nevezvén, s teljesen megdöbbentve ezzel négyôjüket, a híres expedícióról már úgy beszélt, mint ami sikeresen bevégeztetett, végül nehéz malagai vöröset rendelt a fogadósnétól mindannyiuknak, s bejelentette, hogy új világ jön, a new world coming, amelyben nem egyszerûen Colombo admirális, hanem maga a genovai szellem gyôzedelmeskedik, mégpedig, emelte fel a hangját is, a poharát is, mindent áthatóan és mindenre kiterjedôen – a genovai szellem, magyarázta Korim a nônek, az, amely a Mastemann legkisebb mozdulatát is követô tekintetekbôl ítélve, itt, az Albergueriában, áthatóan és mindenre kiterjedôen volt gyûlöletes.

16.
Ha meghalunk, az egész gépezet megy tovább, és az emberek azt gondolják, ez a legborzalmasabb, szakította félbe késôbb önmagát Korim, aztán lehajtotta a fejét, töprengett egy ideig, majd fájdalmas képet vágva belekezdett egy lassú fejkörzésbe, s közben azt mondta: – Pedig csak ebbôl, hogy megy tovább, lehet rendesen megérteni, hogy nincs is gépezet.

17.
A kurvák megbolondultak, folytatta aztán, és ezt signor Mastemann megjelenése magyarázta egyedül, senki nem látta világosan, mi az oka ennek, s fôként, hogy ami belôle áradt, az a delejes erô, az miben áll, de a tényt mással összekapcsolni nem lehetett, Mastemann megjött, és az Albergueria megváltozott, elfoglalt egy lakosztályt az egyik emeleten, és a földszintre példátlan módon csend borult, csend, míg csak megérkezésének elsô estéjén le nem jött onnan, s egy láthatóan rögtönözve kiválasztott asztalnál, a Kasserékénél különben, el nem helyezkedett, mert akkor megindult újra az élet, noha semmi nem úgy ment már tovább, mint azelôtt, vagyis szabó, suszter, tolmács és matróz, ha folytatták is, amit abbahagytak, fél szemmel mind azt leste, mit csinál Mastemann, pedig hát mit csinált volna?, tárta szét a kezét Korim, ült szemben Kasserékkal, és beszélt, bort töltött, koccintott és hátradôlt, azaz semmi olyat, ami ezt az általános borzongást, this general rigor, önmagában indokolta volna, ugyanakkor meg igaz, hogy elég volt ránézni, és rögtön félni kezdett tôle az ember, ijesztôen világoskék, mozdulatlan szemek, lyukacsos arcbôr, hatalmas orr, hegyes áll, az ujjai hosszúak, finomak, elegánsak, ébenfekete köpenye pedig, ahogy bélésének lángoló vöröse ki-kivillant olykor, mindenkinek a torkára forrasztotta a szót, egyszóval gyûlölet és félelem, hate and fear, ezt váltotta ki a földszinten a szabók, suszterek, tolmácsok és matrózok között, de mindez semmi nem volt ahhoz képest, amilyen hatást Mastemann a kurvákra gyakorolt, mert ôk viszont nemcsak megborzongtak tôle, hanem egyenesen kifordultak önmagukból, ha megjelent, bárhol tûnt föl, a környéken álló algíri vagy granadai szépségek azonnal odafutottak, és körbevették, és úgy viselkedtek vele, mint valami ellenállhatatlan mágussal, megrohamozták tudniillik, mintha megbabonázta volna ôket, megérintették a köpenyét, és könyörögtek neki, hogy velük menjen el, ingyen, suttogták a fülébe, egész éjjel és tetôtôl talpig mindent, búgták neki, és közben hisztérikusan nevetgéltek, és ugráltak, és szaladgáltak körülötte, és belecsimpaszkodtak a nyakába, és rángatták, tapogatták, húzták-vonták, és kifordult szemmel sóhajtoztak, mint akiknek már Mastemann puszta közelsége is maga a kéj, szóval látványosan az eszét vesztette mind Mastemann eljövetelével, és ezzel a rájuk épült virágzó ipar is gyorsan és látványosan tönkrement, mert elkezdôdött egy korszak, epoch, amelytôl fogva e kurvák valamennyien nem a pénzt, hanem a kielégülést keresték a szerelmi ügyletekben, kielégülést azonban nem találtak, mivel senki nem tudta kielégíteni ôket, ne kezdj velük, mert kicsinálnak, hangzott a férfiak közt az általános figyelmeztetés, ôk használnak téged, és nem te ôket, adta az egyik a másiknak tovább, és közben mindenki tudta, honnan fúj a szél, mindenki tudta, hogy az ok Mastemann, így a gyûlölet és a félelem óráról órára nôtt a békesség alatt, hate under the quietude, valahogy úgy, ahogy Corstopitumban mélyült el ugyanez, hisz másnak nevezni, mint gyûlöletnek és félelemnek, amit Bengazzáék éreztek az ismeretlen Magister iránt, aligha lehetett, meghallgatták a nyomasztó beszámolókat a primipilustól és a librariustól, megjegyezték jól a Praetorius Fabrum keserû szavait, megrágták még egyszer, mondta Korim, hogy ügynöki hálózatának kiépítésekor Mastemann a cursus publicus régóta olajozottan mûködô rendszerét milyen páratlan ügyességgel használta fel, és már gyûlölték, és féltek tôle, pedig még nem is látták, megvetették, és megborzongtak, pedig találkozóról szó se volt, csak Kasser nem árulta el, mit érez, mondta Korim, csak róla nem lehetett tudni, hogyan vélekedik a dologról, mert nem szólt egy szót sem, és nem nyilvánított véleményt sem Corstopitumban, amikor esténként bejöttek hozzá a többiek, sem az Albergueria asztalánál, ahol már szinte egyáltalán nem vett részt a beszélgetésekben: többnyire csak ült szótlanul, nézte az öblöt az ablakon át, a hajófáklyákat a ködpászmák között, a galeonék, fregattok és korvettek, a naviguelák, karavellák és hulkok kísérteties gyülekezetét, amint arra várnak, hogy tizenegy nap után, after eleven days, végre feltámadjon a szél.

18.
Castus pontosan hét nap múlva és egy nappal azután jelent meg újra értük, hogy költôi himnuszra emlékeztetô lelkes beszámolójukat az isteni Vallumról átadták a Praetorius Fabrumnak, s ezzel dolguk Britanniában tulajdonképpen véget ért, újra ô, hajtotta meg a fejét Castus, a Pater küldötteként s azzal a megtisztelô feladattal, hogy Brocolitiába vezesse ôket Sol és Apolló szent ünnepén, a nagy áldozat, emelte fel jobb kezét a magasba, és a nagy lakoma alkalmából, a Bika leölésének és Mithra újjászületésének dicsôséges napján a részesülni vágyók megtisztulására – de csak Bengazza, Falke és Toot indultak el, Kasser nem vállalkozhatott egy ilyen utazásra, lovon, s ha lehet, még kegyetlenebb idôjárásban, mint eddig bármikor, nem, erre ô már, felelte halkan Falke kérdésére, nem képes egyáltalán, menjenek csak nélküle, mondta, és majd számoljanak be mindenrôl részletesen, így hát Bengazzáék, összeszedvén a szertartáshoz szükséges köpenyeket és álarcokat, vastag prémekbe öltözve s ezúttal az elôírásoknak megfelelôen kíséret nélkül, tehát a legnagyobb titokban, viszont történetükben elôször tényleg Kasser nélkül, without Kasser, vágtak neki az útnak, amit aztán gyors vágtában, háromszor cserélve lovakat, egy rövid éjszaka alatt sikerült is megtenniük a szembe hasító jeges szélben, the wind – embertelenül nehéz vágta volt, mesélték visszatérésük után Kasser betegágyánál, de odaértek idôre, vagyis már pirkadat elôtt megérkeztek Brocolitiába, ahol Castus a tábortól kissé nyugatra egy barlang rejtett kapujához irányította ôket, de mintha csak megérezte volna, hogy eltitkolnak elôle valamit, egyre szomorúbb és szomorúbb tekintettel nézett rájuk, nem kérdezte ugyan, és tulajdonképpen nem is várta, hogy elárulják, mi az, de látszott rajta, hogy tudja, valami történt még az úton, amit nem mondanak el, csillogott a szemük, mikor elmesélték, Mithra újjászületése, a Bika vérének kiontása, a lakoma, a liturgia és maga a Pater milyen felemelô volt és milyen csodálatos, de Kasser észrevette, hogy e csillogó szemekben van egy rejtett árnyalat, ami másról beszél, és nem is tévedett, no error, nem, fogalmaz a kézirat, mert az úton valóban történt valami, a második mansiónál ugyanis, Cilurnum és Onnum között, ahol megálltak lovat váltani s egy kevés mézes bort inni a forró kupákból, váratlanul beleütköztek abba, amire, ha számoltak is vele, hogy megtörténhet, felkészülniük nem lehetett, indultak már éppen, léptettek kifelé a mansio udvaráról az útra, amikor hirtelen egy csapat lovas tört ki az éjszakából, ismeretlen, még a leginkább a helvét auxiliárisokra emlékeztetô, pikkelypáncél-egyenruhák, teljes fegyverzet, scutum és gladius, és egyszerûen legázolták ôket, le kellett vessék magukat az árokba, ha nem akarták, hogy lovaikkal együtt ott maradjanak holtan, körülbelül egy turma lovas zárt alakzatban s középen egy magas férfi rangjelzés nélkül, földig érô, lobogó köpenyben, csak egy pillantást vetett rájuk, ahogy tápászkodtak fel az árokból, egy pillantás volt az egész, és már viharzott is tovább a lovasaival Onnum felé, de Bengazzáéknak elég volt, hogy rájöjjenek, kit láttak, és ebbôl a pillantásból felmérjék, igaz-e a hír; nagyon komoly, nagyon szigorú volt ez a tekintet, áll a kéziratban, vagy hát ez nem is elég jó így, vetette közbe Korim, hogy komoly, mert olyasféle komolyság és szigor volt ez, seriousness and dourness, amellyel a gyilkos közli az áldozatával, hogy most jött el az utolsó pillanat, vagyis, foglalta össze Korim, és hangja nagyon keserûen csengett, a halál urát látták meg benne, the Lord of Death, az árok szélérôl, Cilurnum és Onnum között, s a gibraltári fejezet csupán annyiban tér el ettôl, hogy míg itt az irtóztató távolságtól, mely elválasztotta ôket, ott az irtóztató közelségtôl tör rá Bengazzáékra a félelem, hisz azt talán felesleges is mondani, magyarázta Korim, hogy az Albergueria asztalánál, mikor Mastemann odaült közéjük, és rendszeres elôadásába belekezdett, tapasztalni, hogy ennyire közel van hozzájuk egy ennyire ijesztô arc, több volt, mint félelmetes: megfagyott az ereikben a vér.

19.
A malagai bort kedvelte a leginkább, a sûrû, édes, nehéz malagait, partra lépésének elsô estéin, melyek rendre Kasserék társaságában zajlottak le, egyik kancsóval rendelte a másik után; töltött, ivott, és töltött újra, és biztatta a többieket is, hogy igyanak vele bátran, mindannyian, aztán a háta mögé odagyûlô kurvák sóvárgó karéjában csak beszélt és beszélt, talk and talk, és senki nem mert közbeszólni, mert Genováról és a világ feletti minden eddiginél nagyobb hatalomról folyt a szó – Genova, ejtette ki a szót, egészen úgy, mint aki ezzel lényegében már be is fejezte, és: Genova, tette aztán még hozzá, és neveket sorolt, Ambrosio Boccanera, Ugo Vento és Manuel Pessagno nevét, de mivel látta, hogy hallgatóinak ezek egyáltalán nem mondanak semmit, odahajolt Bengazzához, és csendesen megkérdezte tôle, hogy akkor talán majd Bartolomeo, Daniel és Marco Lomellini lesz egy kicsit ismerôs? – nem, rázta meg a fejét Bengazza, no, he said, mire Mastemann Toothoz fordult, hogy vajon Baltazár Suárez nevezetes mondata, miszerint "olyan emberek ezek, akik az egész világot sem tartják túl nagynak ahhoz, hogy megszerezzék", neki mond-e valamit, nem, nem mond, felelte Toot megzavarodva, pedig az egész világot, bökte erre mutatóujját Tootra Mastemann, ekképpen hangzik a tökéletes megfogalmazás, állította, mivel nemcsak hogy az övéké lesz hamarosan, hanem a következô példátlan eset áll elô: Genova nagy korszaka eljön, majd elmúlik a dolgok természete szerint, nem így azonban a genovai szellem, the spirit, és hogy ugyanis a világ Genova kihunytával is majd a genovai rugóra jár, és akarják tudni, mi az a genovai rugó?, kérdezte, s poharát feltartotta a fénybe, nos, az, amikor a Nobili Novi, vagyis az egyszerû kereskedôk világát legyôzi a Nobili Vecchi, a pusztán pénzzel foglalkozó kereskedô, más szóval a genovai géniusz, dörgött rájuk Mastemann, mely az asientók és a juro de resguardók, a váltók és hitelek, az értékpapírok és a kamatok, egyetlen kifejezéssel tehát: a borsa generale rendszerének kidolgozásával megteremt egy vadonatúj glóbuszt, ahol a pénz és mûveletei már nem a valóságra épülnek, hanem az értelemre, ahol a valósággal való foglalkozás már csak a mezítlábas szerencsétleneket sújtja, a genovai gyôztesnek csak és kizárólag a negoziatione dei cambi jut, azaz összefoglalóan, mondta Mastemann zengô hangon: új rend jön létre a földön, ahol az, ami uralkodik, átszellemül, s ahol a banchieri di contók, a cambiatorik és a heroldik, tehát nagyjából kétszáz ember Lyonban, Besanconban vagy Piacenzában idônként azért gyûlik majd össze, hogy nyilvánvaló legyen, övék a világ, övék a pénz, a líra, az oncio, a maravédi és a dukát, a reál és a livre tournois mögött övék a korlátlan hatalom – kétszáz ember mindössze, eresztette le a hangját Mastemann, aztán megforgatta a bort a poharában, odabiccentett a társaság felé, s az utolsó cseppig kiitta mind.

20.
Kétszáz?, kérdezte utolsó közös estéjükön Mastemanntól Kasser, s ezzel tulajdonképpen el is kezdôdött a csomagolás, the wrapping, volt ugyanis egy pillanat, amikor az ezt megelôzô éjszaka mentek felfelé a lépcsôn a szobáikba, és egymásra néztek, és egyetlen szó nélkül eldôlt, hogy nincs tovább, itt az ideje pakolni, vagyis nincs értelme várni, a Hír, ha megjön is, s ha úgy lesz is, ahogy azt Mastemann sugallta, ôket nem érinti már, the news are not for them, mert hittek Mastemannak, s hát Mastemannak nem hinni nem is lehetett, szavai mint a pörölycsapások hullottak Kasserék fejére, és estérôl estére egyre inkább meggyôzték ôket az új világról, mely fertôzöttségét már születésével magában hordta, egyszóval elhatározták ôk már az indulást korábban is, és Kasser kérdése, amit Mastemann különben el is eresztett a füle mellett, most mindehhez csak a zenét adta meg, the music – kétszáz?, kérdezte másodszor is, és Mastemann másodszor sem hallotta meg, de a többiek igen, rajtuk látszott, hogy megértették, tényleg itt az idô, s ha megjön a szél, nincs ok maradni már, mindegy, hogy a korábban remélt irányok melyikébôl jön majd meg a Hír, mindegy, hogy Palosból vagy Santa Fébôl, hogy Luis de Santangel, Juan Cabrera vagy Imigo Lopez de Mandoza környezetébôl érkezik-e meg legelôször, számukra ez az új világ borzalmasabbnak ígérkezett minden réginél, awful like the old, Mastemann meg csak mondta és mondta még ezen az utolsó estéjükön is, a bor La Rochelle-bôl, rabszolga, hódprém és viasz Britanniából, a spanyol só, a lakk és a sáfrány, a ceutai cukor, a faggyú és a kecskebôr, a gyapjú Nápolyból és a dzserbai szivacs, a görög olaj és a német fa, de mindez csak egy tétel egy darab papíron, értik?, hivatkozás és állítás, a lényeg, hogy mi áll bent a scartafaccio lapjain, a döntô, hogy mi van a nagy risconto-vásárok bekötött könyveiben, erre figyeljenek majd, mert ez lesz a valóság, mondta, és felhajtott egy újabb pohár bort – aztán másnap egy csapat languedoc-i matróz érkezett, akik arról számoltak be, hogy néhány magógot láttak lejönni a Calpéról a tengerpart felé, és ez volt az elsô jó jel, amit hamarosan követett a többi is, hogy végül, mikor egy csoport andalúziai zarándok azzal állított be egy nap, hogy lent az öbölben egy óriási, öreg albatrosz repül egész alacsonyan a víz fölött, már mindenki értse, a szélcsend, a calma chicha kegyetlen uralma véget ért, the lull is over, és valóban, néhány óra múlva még Kasserék szobáiba is betörtek a boldog szolgák, közölvén a napok óta bezárkózott urakkal, hogy feltámadt a szél, és megrezzentek a vitorlák, és megmozdultak a hajók, elôbb csak lassan, majd egyre nagyobb sebességgel elindulhattak mind a coccák és fregattok, a karakkok és galionok, amire megbolydult hirtelen az egész Albergueria, és elindultak Kasserék is, háttal Gibraltárnak át Ceutába, hogy ott – az eredeti terveknek megfelelôen – egy új portolán összeállítására a megbízást Ortiz püspöktôl felvegyék, tehát tudták, mi következik most, amiképpen tudták Corstopitumban is, mikor eljött a búcsú, hogy mifelé mennek, míg keresztüljutnak a Csatornán, hogy mi áll elôttük a normandiai partokon, what comes at the beach of Normandia, csak Kasser nem tudhatta meg, átjut-e valaha is a túloldalra, ôt becsavarták a legmelegebb bôrökbe, kivezették a cursus publicus által külön az ô rendelkezésére bocsátott carruca dormitoriához, óvatosan felsegítették és elhelyezték benne, aztán lóra szálltak, és körbevették, és nekiindultak a rettenetes szélnek; köd szakadt rájuk Condercumnál, farkasok támadták meg ôket Pons Aelius elôtt, aztán a túlságosan is törékenynek tetszô navis longa a római kikötôben, a viharos tenger a felkorbácsolt, hatalmas hullámokkal, végül a nappali sötétség, mely ráereszkedett a partra, a számûzött Nap, mondta Korim, hogy semmiféle fény, hogy semmiféle fény!

21.
Hosszan nézett maga elé, és jó sokáig nem szólt egy árva szót sem, aztán vett egy mély lélegzetet, hogy mára lezárja valahogy, és odapillantott a nôre, de az a maga részérôl némileg korábban zárta le, mert hátával az ágy mögötti falnak támaszkodva, elôrebukó fejjel és az arcába hulló hajjal már aludt, Korim észre sem vette, csak most a végén, hogy ô is be akarta fejezni már, viszont így nem volt szükség semmiféle záró fordulatra, óvatosan felkelt az ágyról, s lábujjhegyen kiment a szobából, de aztán rövid gondolkozás után visszatért, a felcsavart ágynemûbôl, amit a szállítómunkások azért otthagytak nekik, kiválasztotta az egyik paplant, és betakarta vele a nôt, majd a saját szobájába ment, és csak úgy ruhástól lefeküdt az ágyra, de nem bírt elaludni, csak jó sokára, akkor viszont azonnal, egy szempillantás alatt, úgyhogy betakarózni vagy levetkôzni sem volt idô, aminek az lett a következménye, hogy úgy is ébredt fel, ruhástól és egész testében dideregve, még sötét volt odakint, s ô egy darabig a derengô tetôket nézegette az ablakból, és dörzsölgette a tagjait, hogy felmelegedjen, aztán odaült újra az ágyra, bekapcsolta a laptopot, beütötte a kulcsszavakat, és még egyszer leellenôrizte, vajon bejön-e mind a home-page-en, hogy vajon nem követett-e el mégis valami hibát, és nincs-e tévedés, de nem volt tévedés, és nem követett el hibát, a kívánt mûveletek után a leírt kézirat elsô mondatai máris ott világítottak a képernyôn, akkor kikapcsolta a készüléket, összecsukta, és félretette, s várta, hogy elkezdôdjön a kilakoltatás, azonban nem a kilakoltatás kezdôdött el, mesélte késôbb, hanem, hogy úgy mondja, az új beköltözés, mivel leginkább még arra hasonlított, a beköltözésre, hisz csak jöttek és jöttek a dobozok és a ládák, csak álltak kint a konyhában a nôvel, félrehúzódtak az ajtó melletti sarokba, és csak nézték, mit mûvel megint az a négy szállítómunkás, és mindezt úgy, hogy a ház feje, a tolmács sehol, mintha a föld nyelte volna el, és csak hordták és hordták a dobozokat és a ládákat, már elborítottak mindent, már nem volt egy talpalatnyi hely se, a négy munkás akkor aláíratott egy másik papírt a nôvel, és elpucolt, ôk meg ott maradtak az ablaknál a konyhában, és csak nézték ezt a teljes felfordulást, és nem értettek semmit, a nô végül bátortalanul kibontott egy csomagot, ami hozzá a legközelebb állt, feltépte a papírt, és megnézte, mi az, egy mikrohullámú sütô volt, és így jöttek azután sorban egymás után, mert akkor már nekiláttak a bontogatásnak, Korim is beszállt, és bontott, kézzel vagy késsel, mit hogyan lehetett, egy hûtôszekrény, mondta, egy asztal, egy csillár, egy szônyeg, étkészlet, fürdôkád, lábos és hajszárító, végül ott álltak a nap végén a lassan ereszkedô sötétben, és a tolmács szeretôje csak járkált ide-oda a rettenetes mennyiségû csomagolóanyag tetején, csak ment erre-arra a rettenetes mennyiségû tárgy között, és a kezét tördelve, riadt tekintettel néha Korimra nézett, de Korim nem válaszolt, csak járkált, és ment ô is ide-oda, néha megállt egy ponton, lehajolt, s megnézett egy széket, vagy egy függönyt, vagy egy csaptelepet, hogy tényleg szék, függöny és csaptelep-e, aztán visszatért a bejárati ajtóhoz, oda, ahová ma reggel a szállítómunkások azt a vastag, lila mûanyag szalagot dobták, kihajtotta, vizsgálgatta, majd hangosan is felolvasta, ami rá volt írva, hogy start over again, és azt mondta, ôszerinte ez egy óriási masni, talán valami játék ... vagy nyeremény lehet, mert mintha ezzel lett volna átkötve az egész, de a nô ezt is elengedte a füle mellett, és nem hagyta abba a föl-alá járkálást a zûrzavarban, és addig tartott ez így, míg el nem fáradtak mind a ketten, és le nem ült a nô az ágyra, és Korim mellé nem telepedett, éppúgy, mint tegnap, mert tényleg olyan volt, tulajdonképp pontosan olyan megmagyarázhatatlan és nyugtalanító, mint a múlt éjjel, legalábbis, mint Korim jóval késôbb elmesélte valakinek, a tolmács szeretôjének a szorongó tekintetébôl ítélve feltétlenül, ezért aztán úgy is alakult minden, mint akkor, a nô, hátát a falnak vetve és ki-kipillantgatva a bejárat felé a nyitva hagyott ajtókon, ugyanabban a reklámfüzetben lapozgatott, Korim pedig, hogy elterelje a másik figyelmét, folytatta ott, ahol az éjszaka abbahagyta, mert eljött, jelentette ki ünnepélyesen, elérkezett az utolsó felvonás, a befejezés és a vég, és ezzel az a fontos perc is, amikor végre elárulhatja, mit is takar nála és miben is áll az a mindent eldöntô, az a terveit alapjaiban megrendítô, az a számára oly megvilágosító erejû felismerés.

22.
A mondatoknak van szerkezete, a szavak állnak, pont, pont, vesszôcske, mind-mind a helyén, mégis, mondta Korim, és megint elkezdett körözni a fejével, ami itt, az utolsó részben történik, az tényleg csak egyféleképpen jellemezhetô, mégpedig úgy, hogy: összeomlás, összeomlás és összeomlás, collapse, collapse and collapse, mivel a mondatok, mintha megôrülnének, nem egyszerûen nekilódulnak, hanem valami kétségbeesett sebességre kapcsolva belefognak egy eszeveszett rohanásba, crazy rush, ô se az a kiköpött ómagyar, mutatott magára, ezt nem állítja, neki is megvan nyilván a maga görgôs, hengeres, darálós beszédmódja, hogy mindent egyetlen mondatba sûrítsen bele, és hogy egy egyetlen, utolsó, mély lélegzetvétellel, tényleg, az egészet, tudja ô ezt jól, de ami a hatodik fejezetben van, the sixth chapter, az teljesen más, mert itt a nyelv egyszerûen felmondja a szolgálatot, és nem arra használódik, amire való, elindul egy mondat, és nem akar megállni, de nem azért, mert – mondjuk így – zuhan egy szakadékban, tehát nem valami tehetetlenség hajtja, hanem egy tébolyult szigor, mintha az ellenkezô irányba szabadulna el benne a pokol, mint amerre el szokott, tudniillik nála, a kéziratban a fegyelem felé, the discipline, arról van szó, magyarázta Korim a nônek, hogy jön ez az óriási mondat, és elkezdi hajszolni magát, hogy minél pontosabb és minél érzékletesebb legyen, emiatt felvonultatja azt, amit a nyelv elbír, meg azt is, amit nem bír el, jönnek a szavak a mondatokban, egymásra boltozódnak és egymásba torlódnak, de azután nem mint egy közlekedési balesetben, szerte-szanaszét, hanem mint egy kirakósjátékban, amely életre-halálra megy, sûrûn, töményen, zártan, levegôtlen szorosságban, na, ez az, valahogy így, bólogatott Korim, hogy mintha minden mondat, all the sentences, halálosan fontos volna, és ettôl függene az élet és halál, life and death, zajlik szédületes iramban az egész, és amit leír, amit felépít és körberak és megjelenít, az annyira bonyolult, so complicated, hogy belôle voltaképpen már semmi nem érthetô, igen, jelentette ki Korim, jobb is így, hogy már most elárulta a legfontosabbat, hiszen a hatodik rész Rómája embertelenül bonyolult, és ez a lényeg, mondta, meg az, hogy ennél az embertelen bonyolultságánál fogva a kézirat innentôl valójában olvashatatlan – olvashatatlan és közben példátlanul szép, ezt érezte már a kezdet kezdetén, amikor – mint ezt mesélte már – egy innen nagyon-nagyon messzire fekvô magyarországi levéltárban, még az özönvíz elôtt, legeslegelôször a végére jutott, és ezt érezte, akárhányszor olvasta is el, újra meg újra, és érzi ma is, hogy érthetetlen és gyönyörû, inapprehensible and beautiful, amelynek tartalmából aztán elsô nekirugaszkodásra mindössze annyit lehetett kibogozni, hogy az aurelianusi városfalak egyik kapujánál állnak, éspedig a Porta Appiánál, már kívül a falakon, talán úgy száz méterre onnan, egy kisebb szentélykô körül, és nézik az utat, nézik a Via Appiát, ahogy nyílegyenesen megérkezik dél felôl, állnak, és nem történik semmi, a Porta Appiánál ôsz van vagy koratavasz, ez eldönthetetlen, a kapu a Portánál leeresztve, s az ôrségbôl egyelôre csak két arc látható a manôverszoba lôrésein át, és kétoldalt a pusztaság, és a felvert gyom, a kapu mellett pedig a kút s körülötte cisiariusok – nos, ennyi az, amit kezdetben és nagyjából ki lehetett hámozni a legutolsó fejezetbôl, meg hát, csücsörítette a száját sokatmondóan Korim, hogy minden, de minden iszonyú bonyolult.

23.
Várakoztak egy Mercurius-szentély mellett, körülbelül száz-százötven méterre a Porta Appia elôtt, Bengazza ült, Falke állt, Toot pedig a jobb lábát felrakta egy kôre, és karjait átkulcsolva a térdére támaszkodott – és tényleg nem történt más, mondta Korim, ez a várakozás volt a középpontban, expectancy in the heart of things, vagyis egy kicsit közelebbrôl nézve: a történetben megszûnt az elôrehaladó idô, és ily módon megszûnt maga a történet is, bármi tûnt is fel az óriásivá nôtt mondatokban, bármilyen új elem jelent is meg ott, az nem vezetett sehová, nem készített elô semmit, nem bevezetés volt, vagy zárlat, nem ok vagy indítás, csupán eleme egy hihetetlen sebességgel odavillantott képnek, részlete, sejtje, darabja, alkatrésze egy hallatlanul komplikált egésznek, mely mozdulatlanul áll az óriás mondatok között, így most ha azt mondja, mondta Korim, hogy a hatodik rész végsô soron nem más, mint egy gigantikus leltár, akkor téved és tévedésbe is ejt, ugyanakkor viszont mást nem mondhat semmiképpen, és épp ez az ellentmondás volt az, amely annyira nyugtalanította egész az utolsó napokig, egymást kizáró állítások, amelyekkel nem tudott mit kezdeni, mikor tudta, hogy mind a kettô igaz, de az meg hogy lehet, és nem és nem és nem boldogult, mert egyrészt így van, mondta jelentôségteljes mosollyal, a hatodik fejezet, ahogy állnak ott hárman, Kasser nélkül, a Via Appia torkolatában, és az utat figyelik dél felôl, és beindul a monumentális leltár, hogy a Roma Quadratától a Vesta-templomig, és a Via Sacrától az Aqua Claudiáig, ez egyrészt így van, tényleg, másrészt viszont, kezdtek kigyúlni Korim szemében a fények, nem.

24.
Felkelt, kiment a szobából, majd egy perc múlva egy vastag papírcsomóval tért vissza, leült a nô mellé, a kéziratot az ölébe vette, s egy darabig keresgélt benne, aztán mentegetôzve, hogy ezúttal és kivételesen erre a segítségre szüksége van, kiemelt néhány lapot, és bele-belepillantva folytatta ott, ahol abbahagyta az imént, mondván, hogy jöttek az úton Róma felé, jöttek a rabszolgák, a libertusok és a tenuirok, a lépcsôkészítôk és a nôi cipészek, a rézöntôk, üvegfúvók, pékek és téglaégetôk, a pompeji gyapjúszövôk és az arretiumi fazekasok, kallósok, borbélyok, kuruzslók és vízhordók, lovagok, szenátorok s nyomukban accensusok, viatorok, praecók és librariusok, aztán jöttek a ludimagisterek, a grammaticusok és a rhetorok, a virágárusok, a capsariusok és a kalácssütôk, jöttek a kocsmárosok, a gladiátorok, a zarándokok és a delatorok, végül jöttek a libitinariusok, a vespillonok és a dissignatorok, jöttek, de már nem jönnek, mondta Bengazza, és az üres útra nézett, nem, vette át a szót Falke, mert nincs Forum és nincs Palatinus, nincs Capitolium és nincs Campus Marcus, és nincs meg a Saepta, az Emporium a Tiberis-parton, a csodálatos Horti Caesaris és a Comitium és a Cura, nincs meg az Arx, a Tabularium, a Regia és a Cybele-szentély, és nincsenek meg a ragyogó templomok sem, se a Saturnusé, se az Augustáé, se a Jupiteré, se a Dianáé, hisz felverte már a fû a Colosseumot és a Pantheont is, nem hoz törvényt már sem a szenátus, sem a császár, mert sem a szenátus, sem a császár nincsen a helyén, és így tovább a végtelenségig, magyarázta Korim, csak mondták és mondták, egymás szájából véve ki a szót, csak ömlött és ömlött belôlük, hogy micsoda mérhetetlenségben áradt ide minden földi jó, mert jött a gabona, folytatta Toot, és jött a hasáb- és rönkfa a Vicus Materariusra, a Via Sacrára pedig a méz, a gyümölcs, a virág és az ékszer, a Forum Boariumra a marhák és a Forum Suariumra a disznók, a Piscatoriumra a hal, a Holitoriumra a zöldség, az Aventinus lábához pedig a Tiberis-partra az olaj, a bor, a papyrus és a fûszerek, de nincs már miért áradjon e mérhetetlen földi jó, vette vissza a szót Bengazza, mert nincs már többé élet és nincsenek többé ünnepek, és soha többé nem lesz már sem kocsiverseny, sem Saturnalia, hisz elfeledték már Cerest és Florát, és nem rendezik meg többé a Ludi Romanit és nem lesz még egyszer Ludi Victoriae Sullanae sem, mert hát romokban a fürdôk, Caracalla és Diocletianus thermái összeroskadva, és kiapadtak már a nagy vízvezetékek is, száraz az Aqua Appia, és az Aqua Marcia üres, és már mindegy, mondta Toot, hol lakott Catullus, Cicero vagy Augustus, már mindegy, hol álltak a nagy, a lenyûgözô, az utolérhetetlen paloták, már nem érdekes, hogy milyen bort ittak, hogy falernusit vagy massiliait, hogy chiosit vagy aquileiait, már mindegy, már nem érdekes, már nincs meg és nem árad és nincs miért, eképpen folyik a maga tébolyult módján ez oldalról oldalra, lapozgatott kissé elveszetten Korim, és persze ô most, tette hozzá, képtelen érzékeltetni a vibráló fegyelmet, ami ezt az egészet hajtja, mivel nem egyszerûen csak sorolódik minden egymás után, hanem azt kell mondja, hogy a leltár mellett ömlik egyidejûleg még ezernyi más, hisz hol arról olvas az ember, mondjuk a Forum Boarium és a Caracalla Thermae között, hogy mit csinálnak a cisiariusok a kocsik elôtt, hol meg arról, hogy hogy eresztik le a kaput – a rácsot és a fatáblát – a Portánál az ôrök, aztán az Aquae és a Saturnaliae meg a Holitorium között hol arról van szó, hogy miképpen néz ki a terra sigillata egy rakomány kincseként, hol pedig arról, hogy a Via Appia két oldalán a ciprus, a pinea, az akantusz és a szeder levelén mennyire ül meg a por, igen, pontosan így, sóhajtott föl Korim, de ugyanakkor mindez együtt van a többivel, valahogy bele van ékelve minden a nagy felsorolásba, tehát úgy értse a kisasszony, hogy nem egymás után következnek a dolgok, hogy van a lista, mondjuk, a Rómába özönlô alakokról, és aztán jön, mondjuk, a por a ciprusokon, és azután megint egy darab leltár az idehordott irdatlan áruról, és aztán tovább, például, a cisiariusokról, nem, nem így, hanem úgy, hogy mindezek egyetlen szörnyû, pokoli, mindent felemésztô mondatba kerülnek bele, elindul valami az egyik dologról, de jön a másik, aztán a harmadik, és már ott is van a mondat az elsônél megint, és így tovább, reméli, nézett a tolmács szeretôjére Korim, hogy a másik most már látja valamennyire, és elhiszi neki, hogy nem túlzott, mikor úgy fejezte ki: olvashatatlan és tiszta ôrület!!!, mint ahogy bízik abban is, hogy a kisasszony tudja: ez az egész mindezek ellenére megrendítôen szép, és ô meg is rendült különben, akárhányszor olvasta is el, mindig megrendült, míg csak el nem jutott három vagy hány nappal ezelôtt ehhez a hatodik fejezethez, míg ide nem jutott újra, mégpedig a begépelés végsô napjaiban, mikor már azt hitte, kész, minden marad sötétben, na, akkor, mondta Korim csillogó szemmel, akkor, ott, a hatodik fejezet elsô mondatai után hirtelen rádöbbent a dolog nyitjára, csak így tudja mondani, mert másképpen nem lehet, hogy három vagy hány nappal ezelôtt egyszeriben ott találta magát a dolog nyitjánál, hogy váratlanul, annyi, de annyi olvasás és csodálat és próbálkozás és kínlódás után, hogy megértse, váratlanul elöntötte a szobáját egy rendkívüli erejû fény, és ô felugrott az ágyról ebben a fényben, és elkezdett ide-oda járkálni izgalmában, és felugrott, és járkált, és már mindent értett.

25.
Olvasta az irtózatos és egyre irtózatosabb mondatokat, és beütötte ôket a gépbe, de a feje nem ott járt, a feje egészen máshol járt, mesélte most a nônek, így aztán mindaz, ami még hátra volt a kézirat utolsó fejezetébôl, az szinte magától került fel a képernyôre, és hát volt még hátra jócskán, mondta, hisz ott állt elôtte az egész anyag az útról, a közlekedés eszközeirôl és Marcus Cornelius Mastemannról, aki ezeken az oldalakon, mintegy búcsúzásként, curator viarumnak nevezi magát – az útról tehát, hogy hogy kellett megépíteni, vagyis a lehetô legrészletesebben arról, hogy mi az a statumen, mi az a rudus és nucleus és pavimentum, egy út kötelezô méreteirôl és kétoldalt a vízlevezetô árkokról, valamint a crepinidesrôl és a milliariumok elhelyezésének és feliratozásának szabályairól, aztán hogy miképpen mûködött a centuria accessorum velatorum, az utak karbantartására létrehozott híres augustusi alakulat, majd pedig hogy mivel közlekedtek itt, azaz elsôsorban a rengeteg kocsiról és szekérrôl a carpentumoktól a carruca-kik, a raedáktól az essedumokig, s természetesen a legtöbb a biroták, petorritumok és carrusok mellett a kétkerekû, tetô nélküli cisiumokról, hogy végül már csak Mastemann maradjon, pontosabban a mindenkori curator viarum alapvetô feladatainak és hatalmának a leírása, de persze ez az egész beleömlesztve a központi képbe, ahogy Bengazza, Falke és Toot állnak a Mercurius-szentélynél, és a Via Appiát figyelik, hátha valaki mégis feltûnik rajta, nos, tehát, mesélte Korim, ô csak írta, írta be a gépbe az utolsó mondatokat, de az agyában, bent, valami egészen más zajlott le percrôl percre, mert bent minden dübörgött, zúgott, zakatolt és csattogott, miközben megpróbálta megfogalmazni, mire is jutott abban a fényben, hiszen hát hol kezdôdött?, kérdezte önmagától, ott, felelte, a levéltár után, mikor hazavitte annak idején, és elolvasta újra és újra, hogy újra és újra megkérdezze, jó, jó, de minek és minek és minek?!, ez volt az elsô kérdés, de ez volt az utolsó is, és ez foglalta magában az összes többit is, hogy tudniillik ha nyelv is az, amit a kézirat itt használ, akkor is miféle beszéd, hisz jól láthatóan nem szól senkihez, s hogy miért nem fektet rá súlyt, hogy az irodalmi mûvekkel szemben támasztott követelmények minimumának legalább megfeleljen, és egyáltalán, hogy mi ez, ha nem irodalmi mû, mert nem az, ez nyilvánvaló, és miért van, hogy a szerzô a dilettáns megoldások tömegét alkalmazza, és közben esze ágában sincs félni attól, hogy dilettáns legyen, és egyáltalán, és egyáltalán, látszott az izgalom Korim tekintetében, hihetetlen élességgel leír négy figurát, és beveti ôket a történelem egy pontján: miért éppen ott, és nem máshol, miért épp ez a négy, és nem más, mi az a köd, amelybôl folyton elôvezeti ôket, és mi az a köd, amelybe kivezeti, miért ismétlôdik meg újra minden, és Kasser a végén hova tûnik el , és mi ez az állandó, örökös rejtélyeskedés, és mi ez a fejezetrôl fejezetre fokozódó türelmetlenség, ki Mastemann, és miért, hogy minden esemény vele mindig ugyanarra a rugóra jár, de ugyanarra jár a többiekkel is, és legeslegfôképpen miért ôrül meg teljesen, aki ezt írta, bárki is ô, akár tagja a Wlassich családnak, akár nem és írása csak véletlenül került a Wlassichok fasciculusába, egyszóval, emelte fel a hangját Korim az ágyon, hogy mit akar végsô soron a kézirat, mert valami oka kellett, hogy legyen, valami oknak, mondogatta magában ô, Korim, akárhányszor csak erre gondolt, kellett itt lenni, és akkor eljött az a nap, innentôl nézve, most nem tudja már pontosan, a harmadik vagy hányadik visszafelé, belefogott az ôrült hatodikba, nekilátott az ördögi mondatoknak, amikor egyszeriben csak kigyúlt a fény, és egy pillanat alatt világos lett az egész, nehéz ezt megmagyarázni, hogy addig miért nem, és most éppen miért, ô azt hiszi, azért épp most, vagyis akkor, három vagy hány nappal ezelôtt, mert már pont eleget gondolkozott rajta az elmúlt hónapokban, és a gondolatai megértek rá, hogy végre világos legyen, és egész határozottan emlékszik rá, hogy amikor mindez zajlott benne, ez a fény- és megértés-dolog, akkor a szívét melegség öntötte el, ô most nem szégyenli, hogy így fejezze ki, sôt lehet hogy így is kellett volna kezdje, mivel nagyon valószínû, hogy ebbôl indult ki az egész, és ebbôl támadt az a világosság is, hogy elöntötte a melegség a szívét, nem akar egyáltalán érzelmeskedni, de hát így történt, egyvalaki, egy Wlassich, vagy ki, nekilátott, hogy négy csodálatos, tiszta, angyali férfit kitalál négy szeretetreméltó, lebegô, végtelenül finom alakot gyönyörû gondolatokkal, és végigfutva a ránk esô történelmen, keres benne egy pontot a számukra, amelyen át kivezetheti ôket, igen, mondta Korim, és a keze remegett, a szemei pedig izzottak már, mintha belázasodott volna hirtelen, a kivezetô út, azt kereste a számukra az a Wlassich, vagy bárhogy is hívják, kereste, de nem találta, valamilyen teljesen légies-irreálisat, ôket négyen beleküldte a teljesen reálisba, a történelembe, vagyis a háborúk örökkévalóságába, és megpróbálta letelepíteni ôket ott egy-egy ponton, amely békét ígért, de soha nem sikerült, pedig egyre pokolibb erôvel és egyre ördögibb hûséggel, egyre démonibb érzékletességgel idézi fel ezt a reálisat, és írja bele a saját teremtményeit, de hiába, és egyre inkább hiába, mert csak háborúból háborúba vezet számukra út, háborúból békébe nem, és ez a Wlassich, vagy ki, egyre inkább kétségbe is esik ebben az egyszemélyes dilettáns rituáléban, és a végére megbolondul teljesen, mert nincs Kivezetô Út, kisasszony, mondta Korim, és lehajtotta a fejét, és ez neki, aki annyira megszerette már ezt a négy férfit, kimondhatatlanul fáj, ôk négyen, Bengazza, Falke, Toot és a végére eltûnô Kasser olyan mélyen élnek már benne, hogy most alig talál szavakat, amikkel elmondhatná, hogy csak viszi ôket erre-arra a szobában azóta, hordja ôket ki a konyháig, aztán meg vissza a szobába, mert hajtja valami, és szörnyû ez, kisasszony, nézett Korim kétségbeesett szemekkel a nôre, nincs meg számukra az a Kivezetô Út, hogy most már így nevezze, csak háború és háború mindenhol, még ôbenne is, és végleg, és most, hogy ráadásul kész is, és bent van már az egész anyag a home page-en, igazán nem tudja, mi vár rá, mert eredetileg azt hitte, arra épült minden terve, hogy a végén megnyugodva indulhat el majd az úgynevezett utolsó útra, de most, a lelkében ezzel a fájdalmas tehetetlenséggel kell elindulnia, és érzi, hogy ez nem jó így, valamit ki kéne találnia, valamit mindenképpen, mégsem viheti ôket magával, valahol le kéne tegye, de nem, a feje ostoba, kongó ôrült, csak fáj és nehéz és le akar szakadni a nyakáról, csak fáj az egész, és nem jut az eszébe semmi.

26.
A tolmács szeretôje Korimra nézett, és halkan megkérdezte, What's there on your hand, de Korimot annyira meglepte, hogy a nô egyáltalán megszólalt, meg túl gyors is volt neki, amit hallott, hogy egy darabig nem tudott mit felelni, csak bólogatott, és nézett fel a mennyezetre, mint aki gondolkozik, majd félretolta az ölébôl a kéziratot, és odahúzta a szótárt, hogy hümmögve elkezdjen kikeresni belôle egy szót, amit nem értett, amikor aztán hirtelen összecsapta, és megkönnyebbülve felkiáltott, hogy "what's" és "there"!, ja, érti már, nem "Whatser vagy mi a fene", áhá, bólogatott, "what is there on your... vagyis my hand ...", és odatartotta, és megforgatta a szemei elôtt mind a két kezét, de nem látott rajtuk semmi rendkívülit, míg végül aztán láthatólag beugrott neki, mit akar a másik, felsóhajtott, és baljával rámutatott egy heges sebre a jobb kézfején, ja, ez?, biggyesztette le a száját, régi ügy, old thing, nem érdekes, no interesting, egyszer réges-régen nagyon el volt éppen keseredve, már szinte szégyelli, annyira gyerekes volt az az elkeseredés, és a végén aztán ez történt, mondta, átlôtte egy pisztollyal, perforate with a colt, pillantott bele ismét a szótárba, de tényleg semmiség az egész, nem lett belôle baj, ô már úgy megszokta, hogy észre sem veszi, csak viszi magával most már örökre, ez biztos, ezt jól látja a kisasszony, mint ahogy viszi magával – és ezt ô nagyobb bajnak tartja – ezt a fejet is itt, ezen a fájó, gyenge nyakon, mutatott rá, túl van terhelve, masszírozgatta meg a tenyerével hátranyúlva, nem bírja már, körözött jobbról-balra a fejével mélyen, vagyis újból ugyanaz a probléma jött elô, egy rövid, átmeneti könnyebbség után visszatér újból ugyanaz a régi, kínzó súly, ami volt, hogy úgy érzi már, fôleg az utóbbi napokban, hogy néha már tényleg le tudna szakadni az egész, ezzel abbahagyta a masszírozást is, a fejkörzést is, és ismét az ölébe vette a kéziratot, elkezdte benne rendezgetni az utolsó lapokat, s közben hozzáfûzte még, hogy tulajdonképpen nem is tudja elmondani, mi a vége, mert annyira sûrû és áttekinthetetlen itt már minden, még azt sem lehet pontosan meghatározni, mikor volt, tehát hogy idôben hova helyezze el az ember, elhangzik ugyan egy-egy keserû monológféle a négyszázkettes földrengésrôl, majd néhány eszelôs mondat szomorú fordulataként egy-egy célzás a vizigótok borzalmas teljesítményérôl, meg Geiserich-rôl és Theodorikról és Oresztészrôl és Odoakerrôl, végül Romulus Augustulusról is valami, inkább csak a név, de semmi több, tárta szét a kezét Korim, pusztán célzások és villanások, amikor mindössze annyi bizonyos, hogy Rómának ott a Porta Appiánál valóban mindörökre vége van, vége, jelentette ki Korim, de folytatni már nem tudta, mert váratlanul nagy zaj hallatszott odakintrôl, lábdobogás, zörgés, dörömbölés és mintha valami szitkozódásféle is – aztán túl sok idô már nem maradt a tûnôdésre, hogy ki lehet, mi lehet, mert abból a lábdobogásból, zörgésbôl, dörömbölésbôl és szitkozódásból hamarosan egy ember lett, aki beordított a lépcsôházból, hogy Jó estét, édesem, és durván berúgta az ajtót.

27.
Nem kell kérdezni semmit, örülni kell, állt meg a küszöbön imbolyogva a tolmács, s bár erre az imbolygásra az a rengeteg zacskó és szatyor, amivel felszerelte magát, épp elég magyarázat lehetett volna, mert még a nyakában s a két vállára akasztva is jutott belôlük valami, a valódi ok mibenlétéhez kétség sem fért, be volt rúgva ugyanis, a bevörösödött szemek, az egészen lassú pillantások és az akadozó beszéd azonnal elárulták, mint ahogy elárulta az is, hogy hallatlanul jó kedve volt, amit rögtön a többiek tudomására is hozott, mert amikor végignézett a lakáson, s valahol a dobozok és a ládák irdatlan sûrûjében észrevette a két kiszaladó alakot, olyan röhögésben tört ki, hogy percekig nem is bírta abbahagyni – saját magát hergelô röhögés volt, úgyhogy egyre jobban és jobban röhögött, végül már tehetetlenül neki kellett dôljön a falnak, s a szájából kezdett folyni a nyál, de akkor sem tudott leállni, sôt még amikor valamitôl mégiscsak belefáradt, és kezdett csillapodni, és rákiáltott Korimra és a nôre, hogy mi lesz, meddig fognak még ott bámészkodni, nem látják a rengeteg szatyrot és csomagot, s azok gyorsan odaszaladtak és elvették tôle, még akkor is hiába volt minden, és hiába tett elôre szabadon egy lépést, a másodikra már nem futotta, mivel végighordozván tekintetét a dobozok és ládák zûrzavarán, ismét elôvette a röhögés, és csak röhögött tovább, s közben azt mondogatta fuldokolva, hogy start over again, és körbemutatott, és lezuhant a földre, aztán a nô odament hozzá, és felsegítette, s rátámaszkodva valahogy eljutott a belsô szobáig, ott ledôlt az ágyra, rá Korim kéziratára, a szótárra, a jegyzetfüzetre, és rá a nô reklámfüzetére is, nyögött egy nagyot, és azon nyomban elaludt, a szája kinyílt, s már horkolt is, de a szemhéja nem csukódott le rendesen, ezért a nô nem mert elmozdulni onnan, mert nem lehetett biztos benne, hogy a tolmács nemcsak úgy viccel-e velük, ami persze nem derült ki, mert akár alvásból is ébredhetett, amikor pár perc múlva kinyitotta a szemét, és megint felordított, hogy start over again, de vicc is lehetett, mivel nagyon huncut képpel nézett a nôre, mikor a végén azt mondta neki, hogy ugyan jöjjön már közelebb, nem harap, ne féljen, üljön le mellé az ágyra, és ne reszkessen már annyira, mert mindjárt leken neki egyet, ha nem hagyja abba, értse már meg végre, hogy a nyomornak vége, próbáljon meg mostantól ô is, a nô is, úgy viselkedni, mint akinek van mit aprítani a tejbe, ugyanis van, ült fel a tolmács az ágyon, nem tudja, a nô észrevette-e, kacsintott rá, de egy szempillantás alatt átvarázsolta az életüket, fogta magát, elment a Hutchinsonhoz, megrendelte a start over again-t, ahol egyetlen nap alatt lecserélik a régit, és megtöltik az újjal, és ô bizony hogy lecseréltette az egész szart, ami itt volt, és bizony hogy megtöltötte az újjal, mert neki tényleg erre volt szüksége, egy ilyen zsenire, mint ez a Hutchinson a Hutchinson áruházban, akinek egy efféle elementáris alapötlet az eszébe jutott, hogy egyetlen nap alatt el a szarba, ami volt, de mindenestôl, és egyetlen nap alatt be az újjal, de mindenestôl, és akkor aztán tényleg jöhet a start!, amihez nem volt különben szükség semmi másra, csak arra, hogy felismerje az alkalmas pillanatot, és váltson, és ô felismerte, és váltott, és épp jókor, mert kezdett ez az egész itt túlságosan lerohadni, de neki elege volt abból, hogy csak számolgassa a centeket, hogy tudna-e belôle hozni valamit a vietnamitól, elég volt ebbôl, határozta el, és fogta, és a hajánál fogva kirántotta magát a mocsárból, váltott, és a kedvezô pillanatot megragadta, így tudná leírni a legtömörebben a dolgot, mondta akadozva, most pedig, pattant föl az ágyról, s elindult kifelé, hogy megkeresse Korimot, most pedig, emelte meg a hangját, ünnepelni fognak, hé, hol kódorog a kismagyar?, kiáltotta be Korim szobájába, mire az gyorsan elôbújt, és azt mondta, jó estét, Sárváry úr, de már rángatták is el, hol van az a szatyor, ordította boldogan a tolmács, majd némi kutatás után, még a bejárati ajtónál, saját maga találta meg, kivett belôle két palackot, felemelte a magasba, és azt kiáltotta ismét, start over again, aztán a nônek oda kellett hoznia három poharat, ami nem is ment olyan egyszerûen, mert elôbb még meg kellett találják a poharas dobozokat a felfordulásban, de végül elôkerült, akkor kibontották az egyik palackot, a tolmács töltött, félig a levegôbe, félig a poharakba, és felemelte a sajátját – az új életre, mondta a megszeppent, de mosolyogni próbáló Korimnak, és vesszen, aminek vesznie kell, koccintott a még mindig nagyon riadt nôvel is, majd tett egy széles mozdulatot, a poharát közben elejtette, de mintha észre sem vette volna, csak nézett fölfelé a magasba, jelezvén, hogy ünnepélyes bejelentésre készül, ekkor egy hosszú hatásszünet következett, aminek a befejeztével már csupán annyi hangzott el, hogy ... ez az egész ..., ez az egész ..., és leeresztette a kezeit, a tekintete egy pillanatra kitisztult, megrázta a fejét, aztán megrázta még egyszer, kért egy új poharat, teletöltötte, felhajtotta, és odarendelte magához a nôt, átölelte a vállát, és megkérdezte tôle, szereti-e a pezsgôt, de meg sem várta a választ, hanem elôhúzott a zsebébôl egy kis dobozkát, beletette a nô kezébe, és egyenként rászorította az ujjait, majd egészen az arcába hajolt, mélyen a szemébe nézett, és suttogó hangon megkérdezte, hogy hát, a jó életet, azt szereti-e.

28.
Taxival ment, már napok óta taxival, így hát most is, hazafelé, részegen a rengeteg cuccal, az egész hátsó ülés tele volt, és telepakolta, mielôtt beszállt, a hátsó csomagtartót is, csak azt nem tudja, mondta a taxisnak, hogy hogy a fenébe viszi föl a legfelsô emeletre, csak azt nem, hogy hogy lesz képes, mert túl sok ez egynek, látja?, emelte fel az egyik szatyrot, ez itt kaviár, mégpedig Petrosian Beluga, aztán Stilton-sajt, befôtt és mi is?, kukkantott jobban bele, ja, mondta, a lazackrémes bagel, és látja ezt?, rántott fel egy másik csomagot a padlóról, ez meg pezsgô, M-Lafitte, a legdrágább márka, floridai bioeperrel, ez meg itten, túrt bele az egymásra hányt papírzacskókba maga mellett az ülésen, Gammel Danks, tudja, meg chorizo meg hering meg pár üveg bourgogne-i bor, világhírû különben, világhírû, ami után reméli, mondta a tolmács a taxisnak, hogy felfogja: ma este náluk nagy ünnepség lesz odahaza, sôt, egyenesen az élete legnagyobb ünnepe, és tudja, mit ünnepelnek?, hajolt elôre a rácshoz, hogy a taxis jobban hallja a motorzúgásban, tudja, mit?, mert nem születésnap, nem névnap, nem házassági évforduló, nem keresztelô, nem, nem és nem, nem, a másik nem fogja eltalálni, mert kevés ember van New Yorkban, aki azt megünnepelheti, amit ô, tudniillik a bátorságot, a saját személyes bátorságát, azt, mutatott magára, hogy a megfelelô idôben megtette a megfelelô lépést, hogy nem szart be, hogy nem lacafacázott, hogy amikor a döntést meg kellett hozni, hogy merje-e, akkor ô gondolkozás nélkül meghozta a döntést, és merte, mégpedig, és ez a legfôbb, a kellô pillanatban, sem elôbb, sem késôbb, pont, amikor kellett, így aztán a mai éjszaka a bátorság ünnepe lesz, és egy nagy mûvészi pálya újrakezdésének a döntô nyitánya, és ezért nagyon ki fognak rúgni a hámból ma éjjel, azt elôre megígérheti, ôk ketten máris ihatnának a dologra, itt van, ni, valami, ami alkalmas lesz talán, ezzel a zsebébôl elôhúzott, majd a biztonsági rács nyílásán átcsúsztatott a taxisnak egy lapos üveg bourbont, mire a taxis elvette, megnyalta az üveg száját, aztán bólogatva, heherészve visszaadta, oké, mondta neki erre a tolmács, oké, ha kell még, csak szóljon nyugodtan, az egészet megihatják, mert van még bôven, az egész mindenség tele van itt piával, csak azt nem tudja, jutott az eszébe megint, hogy hogy a bánatba viszi ôket föl, ennyi cucc, rázta meg a fejét boldogan, el nem tudja képzelni, hogy jut fel a lakásba, de tényleg, támadt föl benne valami hirtelen ötlet, mit szólna hozzá a másik, ha együtt intéznék el a dolgot, egy-két dollárt neki megér, a másiknak meg nem szalad el a cab, jó, rendben, bólogatott erre vidám képpel a taxis, és aztán valóban segített is neki kipakolni a kocsiból, de csak a lépcsôház aljáig, odáig még vállalta, de tovább, a lépcsôn fölfelé már nem, csak heherészett, meg bólogatott, de azt mondta, mennie kell, így mindössze egy dollárt kapott, és a tolmács szidta is, mint a bokrot, míg jó párszor megfordulva a földszint és a legfelsô emelet között valahogy felevickélt a cuccokkal a lépcsôn, de aztán annyira jó volt berúgni az ajtót, mesélte másnap reggel az ágyból a nônek, aki az ajtónál állt, annyira jó volt ott megvetni a lábát, és nézni ôt meg a kismagyart, ahogy bámulnak rá a rengeteg láda és doboz és szatyor és zacskó között, és a legesleghalványabb fogalmuk sincsen semmirôl, hogy azon nyomban elfelejtett minden bosszúságot, és a legszívesebben megölelte volna ôket, de talán így is tett, nem? kérdezte most, talán tényleg meg is ölelte ôket, a nôt biztosan, próbálta leellenôrizni homályos emlékeit, neki rögtön odaadta a nyakéket, ugye?, aztán kicsomagolt egy asztalt és két széket, és Korimot leültette szemben magával, az biztos, odatett egy-két üveg pezsgôt elé, magyarra váltott, és elkezdte neki magyarázni, mit kell tennie az életben, hogy ne így menjen vele tovább, ilyen idiótán, ilyen haszontalanul, de az nemigen látszott odafigyelni az oktató szavakra, egyre csak azt akarta tudni, hogy hol is van az a magyar negyed, amirôl ô, a tolmács, mint a legjobb paprikás szalámi forrásvidékérôl New Yorkban, az imént beszélt neki, meg merne esküdni rá, hogy ezzel nyaggatta az elején, hogy akkor igen, a Zabar's deli fölött, a 81. és a 82. utca táján, de mégis melyik és melyik Avenue-n, ez ment egy jó darabig, de hogy miért, arról fogalma sincs, és nem volt tegnap éjjel sem, ô csak arra emlékszik, hogy meg akarta neki magyarázni, mit tegyen, ha egyszer válaszút elé kerül, hogy hallgasson ugyanis az ösztöneire, és legyen bátor, bátor és bátor, ezt nyomta ô, vigyorodott el most az ágyban, és belefúrta a fejét a párnába, de az meg elkezdett valami olyasmit mondogatni, hogy Sárváry úr így, Sárváry úr úgy, az idô lejárt, a dolgát ô befejezte, és még egy sor ilyen ostobaságot, ahogy szokta, meg – most jut az eszébe! – kifizette a lakbért, és végül, úgy rémlik neki, hogy az összes úgynevezett maradék pénzét – ott kell legyen valahol a nadrágjában, ha igaz – átadta, hogy ô, mármint a tolmács, fizessen be a nevében egy örökbérletre a providere fenntartásához, az összeset, mondta Korim, hogy a providere biztosítsa örökre a helyet, és valami olyasmi rémlik még, hogy a vége felé megcsókolták egymást, röhögött a párnába fúrva a fejét a tolmács, szent szövetséget kötöttek a barátságukra, azt hiszi, de többet nem tud, egyszerûen nem emlékszik többre, most már ne nyaggassák, szaggat a feje, az agya helyén egy veder takony van, hagyják békén, még aludni akar egy kicsit, ha nincs itt, hát nincs itt, kit érdekel, de a nô csak állt az ajtóban és sírt, és újra meg újra elismételte, hogy elment, elment, itt hagyott mindent, de elment, és a szobája üres.

29.
Bent a sarokban, szemben az ággyal, ment a TV, egy vadonatúj, nagyképernyôs, távkapcsolós, kétszázötvencsatornás SONY MODELL, a hangja le volt véve, de a kép nem, az futott az elejétôl a végéig, aztán újra és megint, ahogy belibben a vidám és megnyerô férfi a nôvel, és ahogy lemegy a gyémántmûsor, és véget ér, aztán elsötétedik, hogy kivilágosodjon megint, és kezdôdjön az egész újra, amitôl idôrôl idôre elsötétedett, és kivilágosodott, majd az ideges fényben lüktetni kezdett a szoba is – a tolmács hanyatt fekve, szétvetett lábakkal aludt az ágyon, mellette, neki háttal, az ablak felé, s az oldalára fordulva, ott feküdt a nô, a kék frottírköpenyét nem vette le, mivel a tolmács a paplant teljesen lehúzta róla, anélkül viszont fázott, ezért a köpenyt magán hagyta inkább ezen az elsô éjszakán, és csak feküdt, és nem bírt elaludni az izgalomtól, feküdt az oldalán, a térdeit felhúzta a hasáig, a szemei nyitva, és alig pislogott, s míg egyik kezével, a jobbal a fejét támasztotta alá a párnán, addig a másikat kinyújtva tartotta maga mellett, az ujjait pedig begörbítve és rászorítva a kis dobozra, mert görcsösen azt szorította még mindig, mert nem eresztette el, csak fogta, szorította boldogan, és nézett, nézett elôre az idegesen vibráló kékes fényben, nézett elôre, és alig pislogott.

Következõ fejezet >>