Ment a jeges járdán, és nem nézett vissza, úgy lépett ki a házból s indult el a Washington Avenue-i megálló felé, hogy hátra egyetlen pillantást sem vetett, és nem azért, mesélte késôbb, mert elhatározta volna, hanem mert tényleg minden mögötte volt, elôtte pedig semmi, mondta, teljes üresség, meg a jeges járda, és ôbenne is csak ûr és ûr, meg persze Kasserék négyen, ahogy cipelte ôket magában a Washington Avenue felé, ez minden, amire emlékszik az elsô órából, hogy otthagyta a 159. utcai házat, kora hajnal volt, még sötét, alig egy-két ember az utcán, és csak úgy úsztak be elé a dolgok, az elsô pár száz jeges méteren még, az elmúlt éjszaka, ahogy a nagy ünneplés és baráti szövetségük számtalan megpecsételése után Sárváry úr, a megmentôje is elcsendesedett, s ô bemehetett a szobájába, becsukta az ajtót, és végigdôlt az ágyon, nem visz magával semmit, döntötte el, aztán behunyta a szemét, de nem jött az álom, késôbb halkan kinyílt az ajtó, a Sárváry úr kisasszonya volt, az ô hûséges hallgatója hosszú heteken át, nesztelenül odajött hozzá az ágyhoz, nyilván hogy ne ébressze fel, mert úgy tett, mintha már aludna mélyen, mert nem akart búcsút, mert akkor mit mondjon, hova megy, mégse mondhatta meg, hova, és a kisasszony ott ácsorgott az ágya mellett nagyon sokáig, biztosan figyelte, alszik-e tényleg, majd hogy ô semmilyen jelét nem adta, hogy nem, leguggolt az ágy mellé, és nagyon finoman, épp csak érintve, egyszer megsimogatta a kezét, a jobb kezét különben, mondta Korim, ezt, mutatta oda a hallgatójának, amelyiken ez a sebhely van, ennyi történt, és aztán kiment, éppolyan nesztelenül, ahogyan bejött, így már csak azt kellett valahogy kivárni türelemmel, hogy elteljen az éjszaka, de sajnos nagyon nehezen telt, folyton az óráját nézte, negyed három, fél négy, háromnegyed öt, ezekre jól emlékszik, meg hogy felkelt, felöltözött, megmosta az arcát és kiment a WC-re, elvégezte a dolgát, s mert hirtelen az eszébe jutott, felállt az ülôkére, s megnézte, mi van a zacskókkal, arról van szó ugyanis, magyarázta, hogy a múltkor felfedezett egy rejtekhelyet az egyik csempe mögött, és egy csomó kis zacskót talált ott valami finom porral töltve, sejtette rögtön, mi lehet, na, és most azt nézte meg, nem is tudja, miért, kíváncsiságból talán, hogy mi lett vele, de ahogy kibontotta a csempét, nem a zacskókat találta ott, hanem egy nagy csomó pénzt, de olyan sokat, hogy azon nyomban vissza is igazította a csempét, és gyorsan iszkolt is vissza a lakásba, nehogy meglássák esetleg a lejjebb fekvô emeletekrôl, s így esetleg meglássa az, aki ezt az egészet idedugta, visszaosont, behúzta csendesen a bejárati ajtót, aztán összehajtogatta az ágynemûjét a szobában, és szépen egymásra tornyozva az ágy szélére húzta, majd körülnézett még egyszer, utoljára, és mindent úgy hagyott, ugyan mihez nyúlt volna, a kabátján és az ötszáz dolláron kívül, amikre még szüksége volt, semmi más nem kellett neki, maradt tehát minden, a laptop, a szótár, a kézirat és a jegyzetfüzet, az apró cuccok meg néhány ing meg fehérnemû, amit már nem mos ki többé, szóval nem volt valami nagy, könnyes búcsú, minek is, rántotta meg a vállát Korim, miért fájdítsa a kisasszonyék szívét, mert biztos, hogy csak fájdította volna, azért eléggé megszokhatták már, hogy ô van, és nem, ezt nem, mondta magának, úgy megy el, ahogy jött, és kilépett az utcára, és tényleg csak az az ûr volt a fejében meg Kasserék négyen, és az a szomorúság, hogy nincs ôket hova vinnie.

2.
Rákattintott a szövegre, és azt írta fölé, war and war, majd megadta mint file-nevet is, és elmentette, és leellenôrizte, hogy címként valóban rendben mûködik-e, aztán lenyomta az utolsó gombot, kikapcsolta a készüléket, összecsukta, és óvatosan lerakta az ágyra, azzal már kint is volt a házból, már futott is a járdán, szinte fej nélkül, hogy merre, úgyhogy hamarosan meg is állt, akkor megfordult, és elindult vissza az ellenkezô irányba, ugyanolyan gyorsan, mint az elôbb, és ugyanolyan bizonytalanul, így kétszáz méterre a háztól ismét lefékezett, elkezdte masszírozni a nyakát, és elkezdett körözni a fejével, aztán nézett elôre, nézett hátra, mintha keresne valakit, de ezt a valakit nem találná, hisz korán volt még, járókelô alig, azok is messze, vagy két utcányira tôle, a Washington Avenue körül, itt csak néhány clochard látszott egy papundekli-várban, vele éppen szemben, a túloldalon, meg egy nagyon régi kék Lincoln, ahogy egy mellékutcából kikanyarodik a 159.-re, aztán kettesbe-hármasba kapcsol, s elhúz mellette visszafelé – és akkor most hová menjen, rítt le az arcáról a tökéletes tanácstalanság, és csak állt, és le lehetett olvasni róla, hogy tudta, de elfelejtette, hová, egy papírzsebkendô-darabot gyûrögetett a kabátzsebében, a torkát köszörülgette, és a cipôje orrával egy üres Orbitos dobozt rugdosott a jeges hóban, a papír szinte már teljesen elmállott, úgyhogy elég nehezen lehetett odébb piszkálni, de Korim végül odébb piszkálta egy kicsit, sôt az egyik oldaláról a másikra fordítania is sikerült: egy lábbal, a cipôorrával, miközben köszörülgette a torkát, a zsebében gyûrögette a papír zsebkendôt, és hol erre, hol arra nézett, hátha eszébe jut, hogy merre akart menni.

3.
Neki a piros egyes és a piros kilences is jó volt, mert a Washington Avenue-tól mind a kettô elvitte a Times Square-ig, ott kellett átszálljon egy feketével jelzett vonalra, amellyel viszont a Grand Central-nál az Upper East Side felé közlekedô zöld járatokat érhette el, tudniillik rögtön ide akart jönni, magyarázta hallgatójának Korim, már amikor tegnap éjjel a házigazdájának a szavaiból kivette, hogy New Yorkban van magyar negyed, már akkor eldöntötte, hogy a pisztolyt ott veszi meg, végül is nem tud angolul, magyarul kell hogy útba igazítsák, így hát házigazdájának az elbeszélése nagyon kapóra jött neki, ôt ugyanis nem kérhette meg, már túl sokat fárasztotta, máshoz pedig, hisz nem beszél angolul, nem fordulhatott, csak egy magyarhoz, ismerte fel, akivel világosan megérteti majd magát, hogy mit akar, hogy hol lehet elintézni az ilyet, meg hát akiben megbízhat itt, a nyelv miatt, az is, gondolta rögtön, valószínûleg csak egy magyar, de aztán mikor egy piros kilencesre végül felszállt, leült egy termetes fekete asszonnyal szemben, és elkezdte vizsgálgatni az asszony feje fölött a vonaltérképet, akkor úgy határozott, hogy a Times Square és a Grand Central közti távolságot – mert nem értette, hogy a kettôt összekötô fekete jelzet a térképen milyen jármûre vonatkozik – gyalog teszi meg, tehát a véletlen, a legeslegtisztább véletlen, az döntött, nem ô, csak ült ott a hatalmas fekete asszonnyal szemben, és belátta, hogy hiába próbálja kisilabizálni, azt a fekete vonalat a piros és a zöld járatok között nem érti, tehát akkor gyalog, szánta el magát, és így is lett, de fogalma sem volt semmirôl, hogy ezen az utolsó napon tudniillik még milyen különös, végsô ajándékot kap a sors kifürkészhetetlen akaratából, halvány sejtelme sem volt róla, mondta most lelkesen, de hát itt már, magyarázta, ezen az utolsó napon valahogy különben is minden sikerült, úgy haladt elôre a végsô célok felé, mintha valami nyílegyenesen vezette s fogta volna a kezét, leszállt a Times Square-en, feljött a metróból s elindult gyalog keleti irányba, szinte azt mondhatná, toronyiránt, és valahogy nagyon meglódult körülötte minden, ezt rögtön észrevette, azonnal megérezte, ahogy felért a metróból, hogy rettenetes sebességre kapcsolt körülötte a világ, ment az égigérô épületek között, a járdákon akkorra már elég nagy tömeg és az úttesten is elég nagy forgalom, nézte a házakat, nyújtogatta a nyakát, és belehasított a fejébe, hogy ezeknek a házaknak az értelmét hiába kereste, már nem éri fel, mert nagyon kereste, mesélte Korim, attól kezdve, hogy a nevezetes manhattani látképet elôször megpillantotta egy taxi ablakából, folyton látott valamit benne, aminek, úgy érezte, különleges jelentôsége van, és folyton kutatta, vizsgálgatta, találgatta, mi ez a jelentôség, amikor nap mint nap, kábé öt körül, hogy a munkát befejezte, nekivágott és a házak közt, többnyire a Broadway-n végiggyalogolt – hiába próbálta megfogalmazni a dolgot, elôször úgy, hogy az egész irtózatosan emlékezteti valamire, késôbb meg, hogy olyan, mintha járt már volna itt, végül pedig hogy ezt a világhírû panorámát, Manhattan lélegzetelállító felhôkarcolóit ô mintha látta volna már valahol, hiába, nem ment, fölöslegesen gyalogolt, és fölöslegesen próbálkozott, a rejtély megoldására nem jött rá, és ma hajnalban is, mondta, amikor elindult toronyiránt a Times Square forgatagából, ez jutott az eszébe rögtön, hogy tehát úgy kell elmenni innen, hogy nem érti, nem jön rá, és nem éri fel, mert nem sejtette, hogy pár percre van már csak attól, hogy megértse, pár percre csupán, hogy rájöjjön, és felérje végre, pár percre, mondta Korim, hogy nekieredt a felhôkarcolók között a Grand Central felé.

4.
Elmegyünk valami mellett, és föl sem fogjuk, mi mellett mentünk el, nem tudja, fordult oda hallgatójához Korim, a másik ezt az érzést ismeri-e, de vele éppen ez történt, sôt a szó szoros értelmében ez, mert ahogy elhagyta azt a valamit, még nem volt a tudatában, csak néhány lépéssel késôbb, amikor lefékezett, ugyanis elfogta valami furcsa sejtés, és meg kellett álljon, elôször nem tudta, mi az, mire vonatkozik, csak megtorpant, és nagyon erôsen gondolkozott, aztán tett néhány lépést visszafelé, és araszolt hátra, míg ott nem találta magát egy hatalmas kirakat elôtt, na, ezt hagyta el az imént, mondta, ez volt, ami mellett elhaladt, egy óriási kirakat, és a kirakat telis-tele TV-képernyôkkel, több emelet magasságban és húsz méter hosszan csak TV és TV, és mind bekapcsolva, mind mûködés közben, és mindegyikben más-más mûsor futott, érezte ô, hogy valami nagyon fontosat jelentenek neki, de nem volt könnyû kitalálni, miért, reklámok, filmrészletek, szôke fürtök és westerncsizmák, tenger alatti korallsziget, hírmondók, rajzfilmek, koncertrészletek, és légi csaták, mi lehetett az, tûnôdött a kirakat elôtt, és járkál le s föl, de sokáig nem találta, aztán hirtelen mégis, mintha, közelebb lépett, odahajolt, s a második sorban, nagyjából épp szemmagasságban egyszer csak meglátott egy képet, egy középkori festményt, nem volt kétséges, hogy emellett ment el az imént és ez állította meg, de miért, hajolt Korim egyre közelebb, egy Brueghel-mû volt, a bábeli torony építésérôl, amit egyébként mint hajdani történészhallgató, nagyon jól ismert, a kamera épp egy részletén idôzött, ahogy Nimród király megérkezik az építkezésre, nagyon szigorú, nagyon komoly, nagyon félelmetes, mellette a holdvilágképû fôtanácsadó, körülöttük néhány testôr, elôttük négy kômetszô a porban, nyilván valami ismertterjesztô film, jegyezte meg Korim, erre gondolhatott, de hangot azt természetesen az üvegen át nem lehetett hallani, csak az utcai ricsajt: a szirénát, a fékezést, az autótülkölést, aztán a kamera kezdett lassan távolodni a nimródi elôtértôl, s így kezdett a kép egészébôl is egyre több és több látszani, végül ott állt Korim, szemben az irdatlan nagy toronnyal a tájban, a hét pokoli emelettel, ahogy befejezetlenül, elhagyatottan s átkozottan mered az utolsó égre, ja, érti már, a Bábel, az állította meg, na, hiszen, mondta magának, ha ilyen egyszerû volna az egész, hogy Bábel meg New York, akkor nem kellett volna egy rejtély nyomában heteken át hiába mászkálnia – nézte a képet, egy darabig álldogált még elôtte, aztán mert a járókelôk közül hirtelen kivált egy bôrdzsekis, magas kamasz fiú, s valahogy kihívóan elkezdte nézni, amit ô, kénytelen volt továbbmenni, s ezzel a dolog benne lépésrôl lépésre szépen el is csendesedett, haladt tovább a Grand Central irányába, itt-ott már kezdtek kinyitni az üzletek, fôként a kisebb fûszerboltok és zöldségesek, meg egy kis könyvesbolt is, ahol a kereskedô épp kihúzott egy kerekeken guruló könyvesszekrényt a leértékelt könyvekkel, amire Korim megállt, bôven volt ideje, hisz soha nem volt ennyire szabad, úgyhogy megnézte a színes albumokat, ezt mindig megtette korábban is, ha az ötórás kirándulások során ilyennel találkozott, a kezébe vett egy könyvet, mert egy ismerôs épületet fedezett fel a borítóján, az volt a címe, hogy Ely Jacques Kahn, s alatta kisebb betûkkel, hogy New York Architecht, Otto John Teegen 1931-es elôszavával, belelapozott, tömérdek fekete-fehér fotó, nagy New York-i épületek, olyanok pont, állapította meg, mint amilyeneket a sétái során megfigyelt, képeket abból a bizonyos New York-i felhôkarcolósdiból – New York-i felhôkarcolósdi, mondogatta magában, s a fejében valahogy úgy zengeni kezdett a szó, aztán továbblapozott, de nem lapról lapra, hanem csak olyan rögtönzésszerûen, hátulról elôreugratva, és elölrôl hátra, amikor hirtelen a 88. oldalon rá nem lelt egy fényképre, azt írták alá, View from East River. 120 Wall Street Building. New York City, és ekkor, mesélte aznap délután egy Mokka nevû étteremben, mintha villám csapott volna belé, gyorsan elkezdte az elejérôl megint, és végiglapozta akkor már az összeset, Insurance Building, 42-44 West Thirty-Ninth Street Building, Number Two Park Avenue Building, N. W. Corner Sixth Avenue at Thirty-Seventh Street Building, International Telephon and Telegraph Building, Federation Building, S.E. Corner Broadway and Forty-First Street Building és így tovább, végig az egészet, majd újra megnézte a nevet a könyv elején, Ely Jacques Kahn, aztán még egyszer, Ely Jacques Kahn, aztán felemelte a tekintetét a borítóról, és elkezdte keresni a legközelebbi ilyen buildinget a Lower East Side-on és Alsó- Manhattan felé, és nem akart hinni a szemének, mondta, amikor megtalálta, az elsô pillanatban egyszerûen nem akarta elhinni, hogy úgy lehet, mert ott a szeme elôtt az az épület a valóságban, meg azok, amelyek a könyvben voltak, kétségbevonhatatlan rokonságban álltak egymással, de ugyanakkor a bruegheli bábeltoronnyal is, és akkor megpróbált találni még ilyen épületeket, kirohant a következô keresztezôdéshez, hogy jobban lásson, vagyis hogy jobban rálásson Alsó-Manhattanre, és fel is fedezte ôket rögtön, de annyira meg volt döbbenve, hogy véletlenül lelépett a járdáról, kiállt a keresztezôdésbe, majdnem elütötték, rádudáltak, visszaugrott, de csak nézte és nézte a távolban Alsó-Manhattant, mint akit megbabonáztak, és világosan látta, hogy egész New York tele van bábeltornyokkal, atyaúristen, hát, képzelje el, mondta még aznap délután is rendkívül izgatottan, itt mászkált köztük, heteken át itt kódorgott le-föl, és tudta, hogy fel kéne ismernie, de nem ismerte fel, viszont most már érti, szólt ünnepélyesen, most már felfogta, hogy a világ közepét, a világ középpontját, a világnak ezt a legfontosabb, legérzékenyebb, leghatalmasabb fôvárosát valaki teleépítette bábeli tornyokkal, hét szint, vizsgálta összehúzott szemekkel a távoli panorámát, és mind a hét szint, mint a zikkuratoknál, lépcsôzetes, nagyon jól ismeri a témát, mesélte hallgatójának, amikor vagy húsz évvel ezelôtt egyetemre járt mint történész, amibôl aztán helytörténészkedés lett, rengeteget elemezték a mezopotámiai tornyokat, és nem csak a bruegheli bábelképet, hanem a Koldewey-féle anyagot is, mert Robert Koldewey-nek hívták azt a német amatôr régészt, még most is tisztán emlékszik rá, aki Bábelt, az Esagilát és az Etemenankit megtalálta, részben kiásta, és egy maketten rekonstruálta is, így hát nem csoda, hogy amikor annak idején megérkezett a John Fitzgerald Kennedy repülôtérre, és beszállt a taxiba, és elôször kinézett az ablakon, és meglátta a híres panorámát, hogy akkor azonnal rájött, csak nem tudta, csak nem bírta megnevezni, ott bujkált a fájó agyának egy hátsó zugában, de nem jött elô, nem, mondta, csak ma, ôszintén bevallja, hogy nem is érti, hogyhogy mégis, hogyhogy oda tálalták neki ezen az utolsó napon, mert úgy tûnt tényleg, mintha odaterítették volna elé, de úgy tûnt általában is, mert hajnal óta végig olyan érzése volt, hogy fogják a kezét, vezetik, és hogy azt a könyvet is, Ely Jacques Kahn, szinte a kezébe adták, mert hát mért pont azt és nem egy másikat választott, s mért pont annál a könyvesboltnál állt meg, és mért pont azon az utcán ment, és mért pont gyalog – egészen biztos, bólogatott mosolyogva Korim a Mokkában, hogy ott vannak mellette, vezetik, és fogják a kezét.

5.
A király a kômetszôk között, ez teljesen megdöbbentett mindenkit Babilonban, nem volt törvény, ami vezessen, megroppant már, amire egy rend épülhetett, s ezzel tényleg eljött a kor, amikor egy nap a világ, melyben a kiszámíthatatlan, a szenzációs és az esztelen az úr, mégis, a kômetszôk közé odamenni, gyalog, mint egy ember, végigtalpalni a Marduk-úton s az Istar-kapun át a szemközti dombra, felrúgván az utolsó szokásokat, s így kinyilvánítani, hogy a birodalom elvesztette az erejét, a kötelezô kíséret s az udvar jelenléte nélkül elhagyni a palotát, mindössze négy testôrrel s persze a rettegett holdvilágképû fôtanácsadóval az oldalán, ez több volt, mint amit Babilon elviselt, a király, kiáltotta már messzirôl a fôtanácsadó, a király, visszhangozták pimasz hangon hátul a testôrök is, de a kômetszôk a domboldalban azt hitték, csak tréfát akar ûzni velük valaki, elôször fel se álltak, abba se hagyták a munkát, aztán mikor meglátták, hogy tényleg, azonnal a földre vetették magukat, de a tanácsadó a király szavait tolmácsolva felkeltette s visszaparancsolta ôket, csak csinálják, csak folytassák, csak dolgozzanak, hangzott a királyi intés, az arc roppant szigorú volt, és félelmetes, de a tekintet zavart, a két szempár eszelôs, Nimród palástban és jogarral a kezében – a munkások között: Marduk papjai már ennyibôl tudták, hogy közel a végsô ítélet, a szentélyekben ezért megszakítás nélkül folyt az áldozat, a király közvetlen beszédbe elegyedik a kômetszôkkel a domboldalon: ez pusztító hír, mely még azokat is megrettenti, akik a heves élvezet és a gonosz felejtés bódulatába menekültek már lent a város értelmetlené lett vastag falai között; négyen a földre vetik magukat ismét, de felelni egy se mer, a kérdést se értették, a torkukban dobog a szívük a félelemtôl, hogy a hatalmas Nimród ott áll elôttük a tébolyban, a király azt kérdi, bírja-e majd a kô, rivall rájuk a bizalmas sustorgásból kihajolva a fôtanácsadó, bírja, bírja, hajlonganak a kômetszôk, a király nem adja jelét, hogy a választ hallotta volna, ellép a leplezetlenül vigyorgó testôrök közt, s kiáll egy meredélyhez, innen, a domb oldalából tökéletes a kilátás, lába alatt mély szakadék, szemben ott magasodik az irtózatos torony, az Etemenanki, Nimród mozdulatlan, a folyó felôl gyenge, száraz, forró szél csapja meg, Nimród az építkezést figyeli odaát, a szemben emelkedô iszonyatos gigászt, a lehetetlent, amely már majdnem készen áll, a háta mögött teljes a csend, a munkások kezében megdermed a vésô és a kalapács, a király nézi, amit alkotott, a világraszóló épületet, az isten nélküli nagyság diadalmas remekmûvét, mely örökre szól – ô legalábbis így képzeli, hogy így történt valahogy, mondta Korim, mikor újdonsült barátjával, hisz mi másnak nevezhette volna, leültek egy italra a Mokka étteremben, másképp nemigen lehetett, ha az ember Brueghelnek hisz és nem Koldewey-nek, márpedig ô Brueghelnek és nem Koldewey-nek, ô abból indult ki, hogy a bruegheli kép az igaz, ugyanis valamibôl feltétlenül ki kellett és ki kell indulnia, mert oka kell legyen annak is, hogy ôt éppen ide, New Yorkba irányította egy titokzatos útmutatás, hogy bevégezvén a maga szerény mûvét, világos magyarázatot kapjon a bábeli összefüggésekrôl, és hát, mi lehetne az az ok és magyarázat?, ingatta a fejét mosolyogva Korim, ha nem megérteni és továbbadni, hogy az isten nélküli út ide vezet, a csodálatos, a lenyûgözô, a káprázatos emberhez, aki már csupán egyetlen dologra nem képes és nem is lesz soha, hogy uralja, amit megteremtett, mivel ôszerinte valóban nincs semmi csodálatosabb, jelentette ki, mint az ember, hát, gondoljunk csak például a számítógépeinkre, az ûrközpontjainkra, a mobiltelefonjainkra, a mikrochipjeinkre, az autóinkra, a gyógyszereinkre, a tévéinkre és lopakodó robotrepülôinkre, és akkor folytathatná még a végtelenségig, na, valószínû ez lehetett az ok és magyarázat, ami ôt New Yorkba vezérelte, hogy kifejtve a lényegest a banálisból, tehát hogy a túl nagy túl nagy nekünk, megértse és továbbadja, mert mondja és nem gyôzi elégszer hangsúlyozni, hogy ez tényleg így van, ezt ô, Korim, most már nemcsak képzeli, hanem határozottan érzi, hogy a kezét fogják, és vezetik.

6.
A Szabó Gyurit ismerték, csacsogta a kagylóba egy barátnôjének aznap éjjel a Mokka étterem tulajdonosnôje, mikor hazatért, lezuhanyozott, bekapcsolta a TV-t, s odahúzta maga mellé a telefont, hozzájuk is berakott egy hete egy bábut az egyik asztalhoz, megengedték neki, szépen eligazította a kezét-lábát, és azóta ott ül, egy hete, a vendégek között, hát, olyan rendes, csendes, jóravaló férfi, ha olyan furcsa ötletei vannak is, szóval ôt igen, persze, de akivel jött, egy olyan denevérfejût, azt nem, azt elôször látták, na, hát egy olyan flúgos hapsit, csattant fel a nô, végig csak ô beszélt, azt a szómenést, kiáltott fel, azt nem tudja visszaadni, unicumot ittak sörrel, jó magyarosan, tizenegy unicumot fejenként, délután négytôl éjjel kettôig, el lehet képzelni, a denevérfejû meg csak mondta, mondta, a Szabó Gyuri meg hallgatott, de nagyon berúgott ô is, meg az a másik is, hiába próbált a lelkére beszélni az illetônek, mikor elkapta a WC-bôl jövet, az egész ment tovább, már rég be kellett volna zárjon, és már rég kész volt a kasszával is, de még mindig nem akarózott menniük, így hát a végén szólnia kellett, meg leoltani a villanyt, ô utálja a legjobban, olyan, mintha még mindig Magyarországon volna, ott csinálták ezt folyton, hogy leoltogattak, de nem volt mit tenni, neki is le kellett párszor oltogatni, na, akkor végre abbahagyták, felálltak, és kimentek, a Szabó Gyurit azt sajnálja, ô a Szabó Béla bácsinak a második házasságából való fia, tudja, mondta a barátnôjének a telefonban a nô, aki a Lloydnál volt osztályvezetô, szóval a Béla bácsié, igen, igen, és mindig is ilyen mûvészgyereknek látszott, szóval egy rém rendes jóravaló, de a másikról nem tud semmit, viszont az ilyenektôl, ôszintén megmondja, fél, sosem lehet tudni, mi jut hirtelen az eszükbe, ennek mondjuk semmi nem jutott, hála istennek, kiment szépen, miután fizetett, fellökött egy-két széket az ajtó felé, de kiment, végül is nem szólhat semmit, kiment, és szólt a társának, hogy rosszul van, és hánynia kell, hát, akkor hányjon, felelte az erre, Korim egy kicsit elôrement a bejárat mögötti beugróba, és kihányta magát, meg is könnyebbült rögtön, s ahogy megkönnyebbült, ment is azonnal a kocsihoz, hogy segítsen tolni, de a társa megint rászólt, hogy nem kell, egyedül szokta, és ezután is egyedül fogja intézni a dolgot, de Korim nem hallgatott rá, hisz ezt mondta neki elôszörre is, amikor délután innen egy sarokra, még a 81. utcában megszólította, hogy segíthet-e tolni, pontosan, szó szerint ezt válaszolta a másik akkor is, amibôl, a kiejtésbôl, rögtön felismerték mindketten, hogy a másik magyar, Korimnál ez persze nem volt nehéz, can I help you, de a másiknál se, hogy: no, thanks– Korim akkor már hosszú órák óta próbált bátorságot gyûjteni, hogy megszólít valakit, de sem bátorságra nem talált magában, sem olyanra, aki magyarnak nézett volna ki, amikor egyszerre csak észrevett egy furcsa alakot, s elhûlve állapította meg, hogy ez az alak a 81. utca egyik buszmegállójában éppen egy életnagyságú kirakati bábut illeszt oda a megálló tábláját tartó rúdhoz, odaállította, mintha a bábu a buszra várna, majd egy lánccal odalakatolta az egyik kezénél és az egyik lábánál fogva, a bábu fejét pedig úgy fordította, hogy az az érkezô busz felé nézzen, a bal karját meg egy kicsit fölfelé emelte, hogy úgy látszódjon, mintha leintené a buszt, azzal már lépett is volna vissza a kocsijához, hogy húzza tovább, de Korim akkor odalépett, és megkérdezte, tolhatja-e, mert szívesen segít.

7.
Egyedül szokta, és egyedül szeretné intézni a dolgot továbbra is, közölte vele a férfi, de aztán hagyta, hogy Korim mégis segítsen neki, noha elég nyilvánvaló volt, hogy semmi szükség rá, hisz a ponyvával letakart rakományból, az itt-ott kilógó mûanyag kezekbôl és lábakból rögtön meg lehetett állapítani, hogy baba és baba az egész, és semmi súlyuk nincsen, mindegy, Korim elkezdte tolni hátulról, a férfi meg húzta a rúdnál fogva, zörgött az egész, s ha rossz volt az út a jeges hóban, és zökkent, akkor hol az egyik, hol a másik oldalon csúszott kifelé valamelyik, amit így vagy Korimnak, vagy a férfinak kellett visszatolni a rakomány többi tagja közé, és tologatták is, és húzogatták és tolták és egész jól összeszoktak néhány perc alatt, aztán kiértek a 2. Avenue forgalmában, s akkor Korim már meg merte kérdezni, hogy nem tudja-e a másik véletlenül, hol van itt a magyar negyed, mert ô azt keresi – ez itt a magyar negyed, jött a válasz, és akkor meg azt meg tudná-e mondani, folytatta ô, hol talál egy olyan magyart a környéken, aki eligazítaná egy dologban, miféle dologban, Korim megköszörülte a torkát, egy pisztolyt akar venni, na, pisztolyt, felelte a férfi elkomorodva, azt itt bárhol vehet, és ezzel le is zárta a beszélgetést, s egy jó darabig eztán egyikük sem szólt egy szót sem, végül a férfi lefékezte a kocsit, leeresztette a rudat a kövezetre, és szembefordult Korimmal, kérdôn, hogy megmondaná, tulajdonképpen mit akar?, egy pisztolyt szeretne, ismételte meg ô, egy teljesen mindegy, milyen pisztolyt, tôle lehet kicsi, nagy, közepes, neki mindegy, ötszáz dollárja van rá, ez az utolsó pénze, és ez is csak ezért a pisztolyért, de nem akar ijesztgetni ezzel az egésszel, tette hozzá mentegetôzve, ô teljesen ártatlan, és szívesen elmeséli azonnal, mirôl van szó, de nincs-e itt például a közelben egy hely, ahol ezt megtehetné, és ahol ehetnének és ihatnának is valamit, nézett körbe Korim, mert már hajnal óta kint van, és teljesen elfagyott mindene, és jól jönne egy kis meleg, meg enni is, inni is nagyon szeretne már, szóval egy pisztolyt?, kérdezte a férfi, és hosszan vizsgálgatta Korimot, ô szívesen meghívja a másikat, erôsködött az, legyen a vendége, és akkor közben ott elmeséli tövirôl-hegyire az egészet – enni-inni, tûnôdött a férfi, hát, ami azt illeti, van itt egypár hely, mutatott körbe, s pár perc múlva már ott is ültek a Mokka étteremben, a falakon festett népi dísztányérok, a mennyezeten öntött mûanyag tapéta, a falon végig tükör, az asztaloknál összesen három szomorú vendég, a pult mögött pedig a varjúarcú tulajdonosnô ovális szemüvegben és frufrura vágott hajjal – egyenek is, szólt oda egy idô után barátságosan, de csak Korim fogadta meg, s evett egy gulyáslevest csipetkével, a férfi nem kért, ô az asztalra kitett cukroszacskó közül vett el idônként egyet, letépte a szélüket, hátrahajtotta a fejét, kitátotta a száját, és mutatóujjával pöckölgetve beöntötte az utolsó szemig, ételt nem fogadott el, csak italt, azt igen, és ittak is, unicum sörrel, unicum sörrel, unicum sörrel, és Korim mesélt, ô meg hallgatott.

8.
A baba ott ült egyedül egy asztalnál a pult közelében, s éppen úgy nézett ki, mintha valaki ülne ott, ugyanaz a rózsaszín mûanyagból öntött, életnagyságú, csupasz kirakati bábu volt, mint amelyikbôl a kézikocsi rakománya állt odakint, csak ennek itt bent, a világosságban a rózsaszín bôre áttetszôbbnek, a tekintete merengôbbnek látszott a kintiekénél; rendesen ült a széken, a lábai behajlítva, hogy ülni tudjon, az egyik keze az ölében, a másik az asztalon feküdt, a fejét pedig úgy fordították el, csak egy egészen kicsit, a vállon, hogy valóban olybá tûnjön, a többiek fölött valahová a messzeségbe réved – a férfi rögtön ehhez az asztalhoz indult, s mire Korim levetette a kabátját, már oda is ült, így aztán ô maga is a baba mellett foglalt helyet, s bár az elején láthatólag elég nehezére esett megállni, hogy ne kérdezzen semmit róla, késôbb már beleszokott, elfogadta, nem hozta szóba a dolgot, csak át-átpillantott a babára, aztán már azt sem, sôt egy idô után, az ötödik-hatodik unicumot követôen, mikor a szesz már nagyon a fejébe szállt, kezdett kettejüknek beszélni, mert persze beszélt, azonnal belefogott, hogy megvilágítsa ismerôsének, mirôl is van szó, kezdte a fejbántalmaknál és a bábeli megvilágosodásnál, majd folytatta a levéltárnál, a Sárváryéknál s az útnál végig Amerikába, aztán a kézirat jött, az örökkévalóság és a pisztoly, végül pedig Kasser, Bengazza, Falke és Toot, a kivezetô út, hogy nem találja, s hogy itt viszi magában ôket, de nagyon nyugtalan, és éppenhogy nem nyugodt, mint korábban mindig képzelte, hogy ezen a napon majd nyugodt lesz, mert nem tudja letenni ôket, kapaszkodnak belé, és érzi, hogy mégsem viheti el ezt az egészet így, de mit csináljon, hol, hogyan oldja meg, sóhajtott fel, azzal kiment a WC-be, majd a WC és a vendéglô közötti szûk folyóson, mikor jött volna vissza, eléállt a frufrus hajú tulajdonosnô, elnézést kért, és azt mondta neki egy kicsit neheztelôleg, hogy ne itassa a társát, mert ôk itt az étteremben jól ismerik, és nem szokott, és nem bírja, mire Korim azt mondta, ô sem, de akkor is, vágott a szavába egy kicsit ingerülten a nô, a társának ez egyáltalán nem tesz jót, tudja, mondta egy kicsit bizalmasan, s megigazította a frufruját, ez egy nagyon érzékeny, jóravaló fiú, és van ez a hóbortja ezekkel a kirakati bábukkal, amikkel telepakolja az egész negyedet, mert nemcsak itt ültet egyet az ô vendéglôjében, de máshol is, ahol megengedik, mert megengedik neki, mert olyan csendes, szelíd, jóravaló ember, van már vagy három a Grand Centralon, aztán a Public Libraryben meg egy a McDonald's-nál, aztán egy moziban a 11. utcánál, meg itt a közelben egy újságkioszkban az újságospolcok elôtt, de van neki otthon is, azt mondják, van a szobájában egy, aki fotelben ül, és nézi a TV-t, van egy a konyhában az asztalnál, és van egy az ablakban, ahogy állítólag bámul kifelé, szóval ô, a tulajdonosnô nem tagadja, hogy ez az egész hóbort létezik nála, de azért még nem bolond, valami nô miatt csinálja különben, mert azt mondják, nagyon szerette azt a nôt, s ezért... megértést kér, sôt hogy ô, Korim vigyázzon rá, ha tud, mert nem lehet itatni, baj lesz belôle, igen, felelte Korim készségesen, most már érti, és nagyon fog vigyázni természetesen, mivel neki is nagyon rokonszenves embernek látszik, és bevallja, hogy azonnal, ahogy meglátta, valahogy úgy egy pillanat alatt megszerette, vigyázni fog tehát, ígérte meg, de aztán mégsem tarthatta be a szavát, mert mikor visszaült hozzá a vendéglôben, az rögtön kért egy újabb kört, és nem lehetett lebeszélni a továbbiakról sem, így hát tényleg baj lett a dologból, bár nem egészen az, amit a tulajdonosnô jósolt, tudniillik ô lett rosszul, Korim, mégpedig nagyon rosszul, amikor befejezték, a hányás az valamit segített, de csak egy-két percig, utána újból rosszul lett, és egyre rosszabbul, már nem is tolta a kocsit, hanem inkább kapaszkodott belé, s azt hajtogatta a férfinak, akit ekkor már a barátjának nevezett, hogy ôt nem érdekli a halál, s csak kapaszkodott, és szinte húzatta magát, s a lába folyton megcsúszott a hóban, ami most már, lehetett vagy négy óra, fél öt, keményre megfagyott.

9.
Mentek a hóban valamerre, Korimnak mindegy volt, hová, de nagyon úgy látszott, hogy mindegy ez most a férfinak is, aki néha megigazította a ponyvát a babákon, aztán elôrehajolt, s csak úgy vaktában húzta tovább a kocsiját; éles szél fújt, különösen az észak-déli Avenue-kon, úgyhogy ha be-betévedtek egy ilyenbe, amilyen gyorsan csak lehetett, menekültek onnan kifelé, menekültek, és sokáig nem szóltak egy szót sem, aztán a férfi hirtelen, mint aki egy hosszas töprengés végére ért, valamit hátraszólt, de Korim nem hallotta meg, így az kénytelen volt leereszteni a kormányrudat, odamenni hozzá, hogy végre eljusson az agyáig, mit mond, hogy tudniillik szép, amit a kéziratáról mesélt neki a Mokka étteremben, szép, bólogatott merev tekintettel a férfi, de ugye, csak kitalálta az egészet, vallja be, mert szép az a krétai meg a velencei meg a római dolog, de hát ismerje el nyugodtan, hogy csak a képzeletében létezik, nem, tiltakozott Korim imbolyogva, nem, nem ô találta ki, a kézirat létezik, és ott van még mindig a 159. utcában az ágyon, ha akarja, kapaszkodott meg gyorsan a kocsi hátuljában, mert egy pillanatra elengedte, akkor – akarja, felelte erre nagyon lassan forgó nyelvvel a férfi, mert ha igaz, akkor tényleg szép, emelte fel a fejét, és azzal a kivezetô úttal is kéne csinálni valamit, ezért tudja, mit?, találkozzanak holnap este hat körül nála, hozza el azt a kéziratot, ha tényleg létezik, mert szép volna, nézett a babákra a ponyva alatt, megmutatni egy-két oldalt belôle otthon a kedvesének is –. ezzel az egyik zsebébôl elôhúzott egy névjegykártyát, itt a cím, mutatta Korimnak, és beledugta a kabátzsebébe, könnyû lesz megtalálni, szóval holnap este hatkor, mondta, s mint egy zsák, tehetetlenül elôrezuhant, és ott maradt mozdulatlanul a hóban, Korim meg csak állt egy ideig, aztán elengedte a kocsi peremét, és tett egy lépést elôre, hogy segítsen, de elvesztette az egyensúlyát, és ô maga is a másik mellé esett, hogy aztán a hideg végül a férfit térítse elôször észhez, vagy hát ha nem is észhez, mindenesetre ô kelt fel elsônek, s Korimot ô cibálta fel, akkor álltak egymással szemben, mind a kettônek szét volt vetve a lába, csak álltak, és imbolyogtak vagy egy teljes percen át, aztán a férfi váratlanul azt mondta, hogy Korim egy szeretetreméltó alak, de valahogy nincs középpontja sehol, azzal visszament a kocsi elejéhez, felemelte a rudat, s elindult a hóban megint, de Korim most már nem követte, már nem volt ereje tudniillik kapaszkodni sem, így csak nézte egy darabig ôket, a férfit a babákkal, ahogy egyre távolodnak és távolodnak tôle, aztán elvánszorgott a legközelebbi kapubejárathoz, benyomta a külsô ajtót, s a lépcsô elôtt a falnál lefeküdt a földre.

10.
Négyszáznegyven dollár, tulajdonképpen ez háborította fel a legjobban, amikor megtalálta nála, mert honnan van négyszáznegyven dollárja egy ilyen utolsó piszok kis alaknak, ô, mutatott magára a sárgaoverálos, aki heti száznyolcvanért takarítja a ganét a házban, szereli a lefolyókat, hordja ki a szemetet, és sepri az utcán a redvás jeget, ô a belét lógatja ki, hogy keressen valamit, ennek meg, ennek az állatnak meg csak úgy a kabátzsebében ott van négyszáznegyven dollár, megy lefelé azon a mocskos lépcsôn, és látja ám, meg fôleg érzi, hogy már megint ott fekszik egy ilyen kis piszok csavargó összehányva, büdösen, és úgy elöntötte az agyát a vér, de úgy, hogy a legszívesebben azonnal lelôtte volna, de csak belerúgott, aztán elkezdte húzni kifelé, és akkor találta meg nála, négyszáznegyven dollár, számolta össze, s tette el a levéltárcájába, és akkorát rúgott bele, hogy még most is fáj a rüsztje, valami csontot találhatott el, mert még most is érzi a rüsztjén a rúgást, négyszáznegyven, hát, képzelje el, remegett meg a hangja a dühtôl, hát, úgy vágta ki a kapun, és úgy rugdosta le még a járdáról is az úttestre, mint egy darab szart, amitôl undorodik az ember, mert undorodik, ragadta meg a karját az elsô emeleti lakónak a sárgaoverálos, és úgy gondolja, úgy helyes, ahogy ô bánt el vele, hogy csak fagyjon meg ott, vörösödött el a feje, csak feküdjön ott szépen, míg át nem megy rajta egy autó, s ô meg tényleg csak feküdt, és a szemét sem bírta kinyitni, annyira fájt, aztán mégis kinyitotta valahogy, és az iszonyatos autóstülkölésben meglátta, hol van, és elkezdett kievickélni a járda felé, de még sokáig nem bírta felfogni a dolgot, hogy mi történt vele, s miért fáj olyan istentelenül a hasa, a melle és az arca, feküdt egy jó ideig a járda peremén, aztán mintha valaki megkérdezte volna tôle, hogy jól van-e, hát, mit feleljen erre, azt mondta, jól, és átvillant az agyán, hogy ha nem akarja, hogy valami rendôr megtalálja, azonnal el kell mennie onnan, azonnal, zakatolt az agyában, és feltápászkodott, már világos volt, két iskolásgyerek nézett rá együttérzôn, s kérdezték még egyszer, hogy jól van-e, és ne hívjanak-e mentôt, ó, mentôt, próbált megszólalni Korim, azt nem, semmiképpen, nincs olyan különösebb baja, csak valami történt, nem érti, hogy, de most már minden rendben, hagyják csak nyugodtan, most már elboldogul maga is, amikor hirtelen rájött, hogy magyarul beszél, így hát gyorsan kipréselt volna magából valami angol mondatot, de nem volt rá képes, úgyhogy felállt, s elkezdett menni a járdán, iszonyatosan nehezen sikerült az egész, de valahogy eljutott a 2. Avenue és az 51. utca keresztezôdéséhez, ott lebotladozott a metróba, s az már jobb volt, hullámzott a tömeg, nem tûnt fel annyira egy ilyen teljességgel összetört alak, mert össze volt törve darabokra, mesélte késôbb a barátjának, annyira össze, hogy el sem bírta képzelni, hogy lesz belôle újra egyetlen ember, beszállt a metróba, de még nem tudta, hová, csak el errôl a helyrôl, ez volt benne, s amikor úgy vélte, már eléggé messze van, akkor kiszállt, és elvánszorgott a térképekig, megnézte az állomás nevét, Brooklynban volt valahol, de hát mit is csináljon, ezen tépelôdött, mesélte késôbb, s akkor az eszébe jutott, hogy mivel váltak el, különös, mindent elfelejtett szinte az utolsó órákról, de erre emlékezett, hogy a kézirattal neki este hatkor újdonsült barátjánál kell lennie, a kézirat tehát, mondta magának, és elindult vissza egy hetessel a negyvenkettedik utca felé, de nagyon félt, mondta, mert nagyon látszott rajta, hogy össze van verve, mocskos volt, büdös volt, és össze volt hányva, félt, hogy valaki megállítja, míg hazaér, de senkinek nem volt esze ágában sem megállítani, az emberek elhúzódtak tôle, de nem kötött senki belé, így aztán elérte a nyugati negyvenkettedik utcát, és át is szállt egy kilencesre hazafelé, haza, mondogatta magában, mint valami imát, haza, vonszolta azt a testet, ami most már különbözô darabokban volt, és amikor végül odaért a házhoz, és felment a lépcsôn, még mindig annyira rosszul érezte magát, hogy eszébe se jutott arra gondolni, hogy de hát ô innen tegnap végleg elment, pedig erre kellett volna, mondta a férfinak késôbb, mert akkor jobban értette volna, miért érzi úgy magát, mint egy halott.

11.
Mind a ketten a konyhában voltak a dobozok között, a nô hanyatt feküdt, kicsavarodva, s az arcát teljesen szétverték, a tolmács pedig fel volt akasztva a központi fûtés csövére, de a fején kiömlött vérbôl látszott, hogy vele valami egész közeli géppisztolysorozat végezhetett – nem bírt sikoltani, és nem bírt megmoccanni, állt a nyitott ajtóban, és lassan kitátotta a száját, viszont hang nem jött ki a torkán, aztán menni akart, hátra, kifelé, de egyetlen tagja nem engedelmeskedett, sôt amikor végül meg tudott mozdulni, a lábai akkor is elôrevitték, közelebb hozzájuk, egyre közelebb, és a fejébe élesen belehasított egy szörnyû fájdalom, s akkor megállt, és megint nem mozdult, és nagyon sokáig tartott ez így, csak állt, és nem bírta a szemeit levenni róluk, az arca rémült volt, döbbent és öreg, ismét kinyitotta a száját, de hang még mindig nem jött ki belôle, és akkor tett egy lépést, de megbotlott valamiben, és majdnem elesett, a telefon volt, leguggolt érte, és nagyon lassan beütött egy számot a tárcsán, majd sokáig hallgatta a foglalt jelzés sípját, míg rájött, hogy saját magukat hívta fel, akkor meg elkezdett kutatni a zsebeiben, de amit keresett, és egyre kétségbeesettebben, azt nagyon sokáig nem találta, végül mégis, a névjegykártya volt, jaj, mondta aztán a telefonban, jaj, jaj, jaj, hajtogatta eszelôsen, halottak, halottak mind a ketten, a kisasszony, a Sárváry úr, beszéljen hangosabban, szólt rá a férfi, ne suttogjon, hanem mondja el rendesen, mi történt, nem suttog, suttogta Korim, de megölték ôket, és mind a kettô halott, a kisasszonynak kicsavarták a derekát, a Sárváry úr meg itt lóg a, a lehetô leggyorsabban tûnjön el, kiáltotta a telefonban a férfi, jaj, mondta Korim, minden széjjel van verve, aztán eltartotta magától a kagylót, rémülten felemelte a tekintetét, majd kirohant a lépcsôházba, belökte a WC ajtaját, felugrott az ülôkére, és kiemelte a csempét a falból, aztán kiszedte a pénzt, összefogta, és visszarohant a lakásba, és felvette a telefont, már tudja, mondta a férfinak, tudja, mi történt, és elkezdte sorolni a dolgot a háziúr új munkájáról, a nagy bevásárlásról és a kezében tartott pénzrôl meg a fehér zacskókról a rejtekhelyen, és hogy hogy fedezte fel, mindent, egyre zûrzavarosabban és a saját szavaitól egyre jobban megijedve, ne suttogjon, szólt rá újból a férfi, mert nem hallja rendesen, de most már biztos benne, folytatta Korim, neki meg sem fordult ilyesmi a fejében, hogy éppen a Sárváry úr, pedig ô, és elsírta magát, és nagyon sírt, a másik hiába beszélt neki, Korim nem hallotta a sírástól, csak zokogott és zokogott, és a telefonkagylót sem bírta tartani, aztán a füléhez emelte, és hallgatott, halló, ott van még?, kérdezte a férfi, igen, felelte Korim, akkor tûnjön el onnan, a pénzt meg, most már, hogy megfogta, feltétlen hozza magával, de ne nyúljon semmihez többé, hanem el a házból, jöjjön az ô lakására, vagy ahová akar, hallja még?, ott van? – a kérdés sokáig kongott a dermesztô csöndben, de válasz nem érkezett, mert Korim leeresztette a kagylót, belegyûrte a kabátjába a pénzt, és hátrálni kezdett, s csak hátrált, és sírt megint, és így jutott ki a lakásból, aztán lebotorkált a lépcsôn, kilépett az utcára, ment vagy kétszáz métert, s akkor rohanni kezdett, s csak rohant, rohant elôre, kezében a névjegykártyával, és annyira szorította azt a névjegykártyát, hogy a keze végig csillapíthatatlanul remegett.

12.
Ültek a három csôfotelben; a TV-vel szemben egy kirakati bábu, mellette a férfi, ômellette pedig Korim, és nem hallatszott más, mint a lehalkított TV alapzaja, a képek alatti zúgás, meg a fürdôszoba felôl fojtottan egy mosógép, ahogy morog, hörög és zakatol, mert ôk nem beszéltek egyetlen szót sem – mikor Korim megjött, a férfi leültette, és leült melléje ô is, de nagyon sokáig nem kérdezett tôle semmit, csak nézett maga elé, s nagyon erôsen gondolkozott, aztán felkelt, ivott egy pohár vizet, és visszaült, és azt mondta, ki fognak találni valamit, Korim ne nyugtalankodjon, mindenekelôtt azonban ki kell mossák a ruháját, mert így egyetlen lépést sem tehet, aztán segített neki vetkôzni, mivel az szemmel láthatóan nem nagyon értette, miért van erre szükség, és nem nagyon ment neki a gombolkozás, de végül egy kupacban a lába elôtt lent volt róla minden, a férfi adott rá egy köpenyt, és kipakolván a ruhákból, kivitte ôket a fürdôszobába, s a nagykabáttól a fehérnemûkig az egészet berakta a mosógépbe, és beindította, aztán visszament, és megint leült a fotelba, és megint erôsen gondolkozott, és így ültek ott vagy egy teljes órán át, amikor a mosógép egyszer csak egy ereszkedô hörgéssel elhallgatott a fürdôszobában, a férfi pedig azt mondta, hogy nagyjából tudnia kéne, mi történt, különben nem bír segíteni, de Korim azt felelte, hogy ô már korábban észrevette a WC-ben a rejtekhelyet, viszont az hitte, a lenti lakók közül valakié, hiszen a WC-jükbe onnan bárki feljárhatott, milyen rejtekhely?, vágott a szavába a férfi, hát, a rejtekhely, mondta Korim, mert felfedezte azt is, hogy a fehér zacskókat egy nap kicserélték pénzre, milyen zacskó?, milyen nap?, próbálta a másik megállítani, de nem gondolta, folytatta Korim, hogy ôhozzájuk az egésznek köze van, annyira nem gondolta, hogy el is halasztotta róla a beszámolót, mert váratlanul felborult náluk az élet, jött egy csomó ember, és elvitt mindent a lakásból, és másnap meg mindent újonnan visszahozott, és ez annyira összezavarta a kisasszonyt, hogy neki azzal kellett foglalkoznia, és sajnos aztán elfelejtette az egészet, az eszébe se jutott, hogy a dolgok kulcsa éppen ez, és megint elkezdett sírni a fotelben, s a férfi egyetlen további kérdésére nem válaszolt, úgyhogy mindent annak kellett a továbbiakban egyedül elvégeznie, kikeresni a ruháiból kipakolt tárgyak közül az útlevelét, és megnézni, egyáltalán érvényes-e, aztán kiteregetni a vizes ruhákat a fürdôszobában, megszámolni, mennyi pénze van, végül kitalálni, az egész hogy legyen, és odaülni mellé újra, és csendesen azt mondani neki, az egyetlen megoldás, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, elmegy innen, de Korim nem felelt, csak nézte a TV-t a babával együtt, és sírt.

13.
A hálószobában mindössze egy ágy volt, s az ablaknál, a falnak döntve egy kirakati baba állt, mint aki néz ezen a az ablakon kifelé, a konyhában csupán egy asztal négy székkel, s megint a baba az egyik széken, ahogy a jobb kezét épp emeli, s mutat valahová a mennyezetre vagy tovább, a nappaliban végül az a három fotel, a TV, a baba meg a férfi és most Korim, de semmi több, a lakás jóformán teljesen üresen kongott, csak a falak voltak teleragasztva fényképekkel, mégpedig ugyanazzal a fényképpel az egész lakás, egyetlen fénykép különbözô méretben, kicsiben, nagyban, közepesben és óriásiban, de mindenütt ugyanaz, és mindegyiken ugyanaz, egy félgömb váza és üvegcserepek, s mikor a férfi reggel valami halk neszezésre kinyitotta a szemét, Korimot látta meg, amint már felöltözve, nagykabátban, mint aki arra vár, hogy elmehessen, a falnál oldalaz, és ezeket nézi, ment egyiktôl a másikig, mindegyikhez odahajolt, és elmélyülten vizsgálgatta ôket, majd amikor észrevette, hogy a férfi felébred, gyorsan kisietett a nappaliba, leült a fotelba a baba mellé, és a TV-re szegezte a szemét – kér egy kávét?, kérdezte tôle a férfi az ajtón át, és kiszállt az ágyból, de Korim nem válaszolt, csak bámulta a TV néma képernyôjét mereven tovább, így azután ô csupán magának csinált egy adagot a konyhában az automata fôzôvel, kitöltötte egy csészébe, megcukrozta, felkavarta, s beült vele Korim mellé a fotelba, a kedvese hol van?, szólalt meg akkor váratlanul Korim, elutazott, felelte hosszú hallgatás után a férfi, és ez itt?, meg a konyhában?, meg a buszmegálló?, intett a fejével Korim a babák felé, nagyon hasonlítanak rá, mondta ô, aztán aprókat kortyolva megitta a kávét, felkelt s kivitte a csészét a konyhába, de mire visszaért, Korim már mélyen benne járt egy történetben, mintha nem érzékelte volna, hogy ô még nincsen itt, mert két gyerek arcát pillantotta meg, amint fölé hajolnak, mondta, s azzal fenyegetik, hogy kihívják a mentôt, s hogy akkor sikerült egérutat nyernie, s egy darabig a metrón húzta meg magát, nagyon fájt mindene, különösen a hasánál, a mellkasánál és a nyakánál valami, és zúgott nagyon a feje is, és alig volt a lábában erô, de ment, és eljutott egy újabb metróállomásig, aztán még egy, és még egy, és még egy állomás, nem értem, mirôl beszél, szólt közbe a férfi, de Korim nem magyarázta meg, hanem elhallgatott, s akkor egy jó darabig mind a hárman a TV-t figyelték, rajzfilmek és reklámklipek váltogatták egymást, gyors, zaklatott, néma képek, mintha víz alá kerültek volna valamennyien – el kell mennie azonnal, hajtotta le a fejét akkor a férfi, ez egy nagyon kemény város, itt nincs idô gondolkozni a menekülésen, mert ôt, Korimot vagy megölik, vagy a rendôrök kapják el, és az is nagyjából ugyanaz, rengeteg pénze van, döntse el, merre akar, ô, a férfi elintézi a dolgot, csak szedje össze magát valahogy, de Korimon látszott, hogy nincs ott, és el sem jut az agyáig a dolog, még sokáig figyelte összeráncolt szemöldökkel, mint aki nagyon erôsen koncentrál valamire, a képernyôn villogó képek zûrzavarát, aztán felkelt a fotelból, odament a képekhez a falnál, felmutatott az egyikre, és a férfihoz fordulva azt kérdezte, ez hol van?

14.
A nappaliban, a fotelek mögött ágyaztak meg neki, de csak lefeküdt, betakarózott, és nem aludt el, megvárta, míg a férfi bent a hálóban szuszogni, horkolni kezd, aztán felkelt, kiment a fürdôszobába, és végigtapogatta a fûtôtesteken a száradó ruhákat, majd odalépett a falhoz, és a képeket nézegette; egészen közel kellett hajoljon, mivel épp csak derengett valami a homályban, és ô közel is hajolt, és így nézte végig az összeset, ment egyiktôl a másikig, és mindegyiket gondosan szemügyre vette, aztán lépett eggyel tovább, és lényegében ezt csinálta egész éjjel, járta sorra a helyiségeket, a fürdôszoba után a hálót, a háló után a nappalit, majd folytatta a fürdôszobában megint, s közben folyton visszatért a száradó ruhákhoz, és megtapogatta, eligazgatta ôket a radiátoron, de már ott is volt ismét a fényképeknél, bámulta a különös, légies kupolát, ahogy hajtott ívei, egyszerû fémcsövekbôl, egy nagy félgömböt rajzolnak bele a térbe, nézte a nagy – méteres, félméteres – üvegcserepeket, melyekkel a félgömböt úgy nagyjából beborították, nézte az eresztékek szorítópántjait, s próbálta kivenni, mi az, ami világító neoncsövekbôl oda van írva rájuk, és minél közelebb dugta a fejét hozzájuk, annál jobban erôltette a szemét, és ilyenkor látszott a leginkább, hogy nagyon, hogy egyre mélyebben koncentrál valamire ezeken a képeken – aztán lassan kivilágosodott, és már könnyebb volt kivenni a részleteket, és ezt látta Korim: egy tökéletesen üres helyiségben, fehér falak között, egy rendkívül könnyûnek tetszô, leheletfinom szerkezetet, talán egy ház, mondta maga elé, amikor ellépett az egyiktôl, és odalépett a következôhöz, egy ôsi építmény, magyarázta késôbb a férfi, egy történelem elôtti kunyhó, vagy hát inkább csak a váza alumíniumcsövekbôl és törött, szabálytalan üveglapokból az eszkimó iglu mintájára – hol van ez?, kérdezte akkor Korim, Schaffhausenben, felelte a férfi, és hol van ez a Schaffhausen?, Svájcban, jött a válasz, Zürich közelében, ott, ahol a Rajna áttöri a Jura-hegységet, és messze van?, kérdezte Korim, messze van ez a Schaffhausen?, messze?

15.
A taxit kettôre hívta, és a taxi pontosan meg is érkezett, szólt Korimnak, hogy indulás, megigazította rajta a nagykabátot, s azt mondta neki, sajnos, ez még nedves egy kicsit, akkor leellenôrizte a belsô zsebében, hogy a repülôjegy és az útlevél rendben megvannak-e, adott neki néhány utolsó tanácsot a JFK-n való tájékozódásról, s már mentek is le egy szó nélkül a földszintre, kiléptek a házból, a férfi megölelte ôt, és beültek a taxiba, s akkor a taxi nekiindult Brooklynnak a gyorsforgalmi út felé, a férfi meg ott maradt a ház elôtt, felemelte a kezét, s bizonytalanul integetett egy darabig, de Korim errôl nem tudott, mert egyszer sem fordult hátra, mint ahogy nem nézett ki oldalra sem, csak ült egészen meggörnyedve a hátsó ülésen, s merev tekintetében, ahogy a sofôr válla fölött az útra szegezte, mintha az látszott volna, hogy már nem érdekli semmi, pusztán egyetlenegy: hogy mi van elöl, hogy mi van elöl, a sofôr válla fölött!

Következõ fejezet >>