Éjjel negyed három fele járt, és már messzirôl meg lehetett állapítani, hogy nagyon be van rúgva, mert attól kezdve, hogy belépett az ajtón, és elordította magát, hogy María, folyton nekiesett a falnak, aztán újra meg újra a puffanás, a felkászálódás és a káromkodás hangjai, egyre tisztábban és egyre félreérthetetlenebbül, ahogy közeledett, ô meg, amennyire ez csak lehetséges volt, elbújt a paplan alatt, sem a lába, sem a keze, sem a feje nem látszott ki alóla, elbújt, és reszketett, és visszatartotta a lélegzetét, és szorosan odahúzódott a falhoz, hogy minél több szabad hely maradjon az ágyon, s ô minél kevesebb helyet foglaljon el – de hogy valójában mennyire részeg, azt bentrôl tulajdonképpen nem is lehetett biztosan megítélni, csak akkor, amikor amannak hosszas küzdelem után sikerült megtalálnia és lenyomnia a kilincset, és betaszította a szobaajtót, ekkor ugyanis már nyilvánvalóvá vált, hogy az eszméletvesztés határán imbolyog, és ennek megfelelôen a szobaajtónak ezzel a betaszításával azon nyomban össze is csuklott a küszöbön, és teljes csend lett, a tolmács meg se moccant, és nem mozdult ô sem a paplan alatt, hanem minden izmát megfeszítve tényleg megpróbálta a lélegzetét a végsôkig visszafojtani, viszont annyira vert a szíve a félelemtôl, hogy ez persze mégsem tartott a végsôkig, és akkor éppen attól az erôfeszítéstôl, hogy ne csapjon zajt semmiképp, felnyögött a paplan alatt, aztán csak feküdt dermedten perceken át, de nem történt semmi, még mindig nem hallatszott más, csak az, ami a teljes csendben az alattuk lakó szomszéd rádiójából ideszûrôdött, vagyis a Three Jesus The cold Love címû számának döngô basszusa, a kántáló nyegle énekhang már nem, és a vijjogó szintetizátor sem, csak a basszus kitartón, homályosan – s akkor ô, mert azt lehetett hinni, hogy a tolmács most már reggelig nem mozdul onnan, tett egy bátortalan mozdulatot az ágyban, egy kissé lehúzta a fejérôl a paplant, hogy odanézzen, s kezdjen esetleg segíteni, amire teljességgel váratlanul, sôt egyenesen megdöbbentô hirtelenséggel a tolmács felpattant a küszöbrôl, mintha eddig az egész csak amolyan viccelôdés lett volna, felpattant, és imbolyogva ugyan, de megállt az ajtóban, aztán a szája szögletében valami ijesztônek szánt félmosollyal elkezdte nézni a nôt az ágyon, majd, megint csak hirtelen, az arca halálosan komolyra váltott, a tekintete megkeményedett, s a két szeme olyan lett, mint két penge, ô pedig ettôl aztán tényleg annyira megijedt, hogy még a paplant sem merte visszahúzni, csak reszketett, a falhoz húzódva, egész testében csak reszketett, María, ordította megint a tolmács, és valahogy olyan furcsán megnyújtotta azt az "í"-t, mintha gyûlölné vagy gúnyolná, majd odalépett az ágyhoz, egyetlen mozdulattal lerántotta a paplant a földre, aztán letépte róla a hálóinget is, ô pedig még csak sikoltani sem bírt, ahogy végigreccsent a hálóing a testén, ahogy leszakadt róla, s egyszeriben ott kuporgott csupaszon, még sikoltani sem, csak engedelmeskedni, amikor a tolmács rekedt, szinte suttogó parancsának értelmében hasra fordult, és feltérdelt az ágyon, följebb a segged, koszos ribanc, morogta a tolmács, és elôhúzta a hímvesszejét, de minthogy ezúttal magyarul beszélt, neki kellett kitalálnia, mit akar, és ô ki is találta, és följebb emelte, a tolmács meg irtózatos erôvel belé is hatolt, és a fájdalomtól csak behunyta a szemét, de megint nem sikoltott, pedig a tolmács közben olyan erôvel szorította a nyakát is, hogy mindenképpen sikoltania kellett volna, ehelyett azonban csak a könny kezdett el csorogni a szemébôl, és kibírta, és a tolmács végre eleresztette a nyakát, mert meg kellett ragadja a vállánál fogva, hisz még neki is nyilvánvaló volt, hogy ha nem teszi, a nô az egyre durvább lökésektôl egyszerûen elôreesik, megfogta tehát, és egyre elkeseredettebb erôvel rántotta az ölére, ám képtelen volt az élvezetre, ezért amikor elfáradt, egyszerûen félredobta ôt, félre az ágyon, majd hanyatt dôlt, széttárta a lábát, és lekonyuló hímvesszejére mutatva megint odaintette magához, s akkor neki a szájába kellett vennie, de a tolmács így sem boldogult, így hát dühödten az arcába vágott, mondván, hogy egy koszos portorikói ribanc, ô meg az ütéstôl lezuhant a földre, és ott is maradt, mert nem volt ereje már, hogy visszamásszon, és folytassa valamivel, meg aztán a tolmács is elveszítette az öntudatát újra, és elterült, majd nagyra nyílt szájjal horkolni kezdett, ily módon tehát adódott végre valami halvány remény, hogy elkúszhat onnan, és ô el is kúszott, amilyen messzire csak lehetett, aztán pedig magára húzott egy plédet, és megpróbált nem nézni az ágy felé, megpróbált egy pillantást se vetni arra, ahol a másik ebben a szinte teljes eszméletlenségben feküdt, nehogy meglássa azt a szétesô, kitátott szájat a fogakkal és a nyelvvel, nehogy megpillantsa, ahogy ez a száj a levegôt szedi, s ahogy csorog a szélén, ahogy lassan csorog a szélén kifelé a nyál.

2.
Ô videómûvész és költô, mondta a tolmács másnap délben Korimnak a konyhaasztalnál, és nagyon szeretné, ha Korim ezt egyszer s mindenkorra megjegyezné, hogy tehát ami ôt érdekli, az csak kizárólag a mûvészet, erre rendelte a sors, erre készült egész életében, erre született, ezért ezzel foglalkozik, illetve ezzel fog hamarosan, újra, néhány évi kényszerszünet után; egy hatalmas videómû lesz, mondta, globális és alapvetô, az idôrôl és a térrôl, a csendrôl és a szóról, és mindenekfelett természetesen az érzékekrôl, az ösztönökrôl és a végsô indulatokról, az ember örök alapzatáról, a férfi és a nô viszonyáról, a természetrôl és a kozmoszról, megkerülhetetlen és megfellebbezhetetlen mûvet tervez, és reméli, Korim érti, mire gondol, hogy megkerülhetetlen és megfellebbezhetetlen, mert úgy fognak beszélni róla, hogy még egy olyan apró pontocska is, mint Korim, büszke lesz rá, hogy ismerte ôt, majd elmesélheti, hogy igen, ültem a konyhájában, laktam nála hetekig, befogadott, megesett a szíve rajtam, és segített, támogatott, fedelet adott a fejem fölé, reméli, mégpedig nagyon reméli, hogy Korim így fog beszélni, mert rajta nem múlik, ô már most elôre garantálja a sikert, hiszen nem lehet másképp, most már elindul, kimozdul az egész, és napokon belül minden megoldódik, lesz kamerája, vágóasztala, miegymás, mégpedig, hangsúlyozta a következô szót különös éllel a tolmács, saját kamerája, vágóasztala és miegymás, majd újból megtöltötte sörrel a poharakat, nagy erôvel összekoccintotta ôket, aztán a magáét az utolsó cseppig kiitta, nem is nyelt közben, csak úgy egyszerûen leöntötte a torkán, a szeme vörös volt, az arca püffedt, és a keze erôsen remegett, úgyhogy amikor rá akart gyújtani, csak többszöri próbálkozás után sikerült az öngyújtó lángjával eltalálni a cigarettát – és ha akar valamit tudni, dôlt rá aztán az asztalra, akkor tessék, mondta szigorú képet vágva, felemelkedett a székrôl, betámolygott a szobába, majd egy paksamétával tért vissza, és lecsapta Korim elé, tessék, hajolt az arcába, ebbôl megsejthet, ki-ka-pizs-gál-hat valamit, mirôl van szó, tessék, biztatta Korimot, s rámutatott a gumival átkötött dossziéra, ki lehet bontani, és meg lehet nézni, és Korim lassan, mintha hímes tojás lenne, mintha egy gyors mozdulat már összetörhetne benne valamit, leszedte róla a gumit, kihajtotta, aztán engedelmesen olvasni kezdte az elsô oldalt, tessék, csapott rá a lapokra ingerülten a tolmács, olvassa, csak olvassa nyugodtan, legalább megérti, kivel ül szemben, és ki is az a Sárváry József, az idô, csattant fel, meg a tér, és visszaült a helyére, mindkét karjával felkönyökölt az asztalra, és rájuk hajtotta fejét, miközben az egyik kezében ott maradt a cigaretta, és füstje lassan kígyózott fölfelé, igen, vette át a szót ekkor megszeppenve Korim, ô ezt nagyon érti, és nagyon tetszik neki, tulajdonképpen ô nap mint nap össze van kötve vele, mármint a mûvészettel, a Sárváry úr tudja, hogy a kézirat is, amivel ô foglalkozik, a legeslegmagasabbrendû mûvészet, így aztán ô igazán meg tudja érteni az alkotói problémákat, persze csak nagyon távolról, neki személy szerint nincs köze hozzá, csak csodálja, és alárendeli magát neki, mint ahogy az egész életét is alárendelte most, az életét, ami nem ért különben már semmit, mert az egy büdös, megveszekedett fityinget se ér, mordult fel rákontrázva a tolmács, és átfordította a karján a fejét a másik irányba, viszont ugyanakkor a mûvészet, mondta Korim lelkesen, az neki is a mindent jelenti már, például ahogy a harmadik fejezet kezdôdik, az egyenesen lélegzetelállító, mert képzelje el a Sárváry úr, most ott tart a begépelésnél, elnézést, de ô már csak így fejezi ki, hogy begépelés, a harmadik résznél, és képzelje el, hogy már a bassanói fejezet megy, és ahogy ez a kézirat leírja ezt a Bassanót, és ahogy ôk négyen továbbindulnak Velence felé, az példátlanul szép, tudja, a várakozás egy úti batárra, mely felveszi ôket, és közben a lassú séták ebben a Bassanóban, a kimeríthetetlen beszélgetések arról, ami a legszebb szerintük az emberi teremtéstörténetben, vagyis egy rendkívüli érzelem és ezzel egy rendkívüli világ felfedezése, vagyis Kasser gondolatmenete a szerelemrôl, és Falke válaszai, a fölépítések és alátámasztások tehát, mert valahogy így beszélgettek ezúttal is, hogy Kasser fölépített valamit, Falke pedig alátámasztotta és továbbvezette azt, és olykor Toot is beleszólt, és Bengazza is, és, Sárváry úr!, itt az egészben az a legcsodálatosabb, ahogy sokáig nem is kerül szóba egy nagyon lényeges elem, amelynek azonban, miután kiderül, sejtelmesen fontos jelentôsége lesz, hogy tudniillik van köztük egy sebesült, a kézirat ezt egészen az indulásig teljesen elhallgatja, sôt még akkor is csupán a tényt közli, és azt is csak egyszer, amikor a bassanói mansio udvarán, ahol a Trento felôl érkezô Mastemann épp lovakat cserél egy hajnalon, a fogadós nagy hajlongások közepette elôvezeti, hogy négy zarándokféle szállt meg nála egy hete, útban Velencébe, és az egyik sebesült, és ô nem tudja, hová és kinek jelentse az ügyet, mert neki, fogta suttogóra, az egész kompánia fölöttébb gyanús, nem lehet tudni, honnan jöttek, és mit akarnak, csak azt, hogy Velence az úti cél, de nagyon furcsa a viselkedésük, suttogott tovább a fogadós, egész áldott nap csak üldögélnek meg andalognak, és biztos, hogy nem igazi zarándokok, mivel egyrészt folyton a nôkrôl beszélnek, másrészt meg olyan istentelen és érthetetlen módon, hogy abból aztán a megbotránkoztató voltán kívül a földi halandó egy szót sem ért, végül szerinte az öltözetük is inkább álruha, szóval nem tetszik, egyáltalán nem tetszik a fizimiskájuk, ennyit mondott a fogadós, majd Mastemann intésére visszahátrált a hintótól, hogy azután egy jó óra múlva végképp összezavarodjon, mikor ez a trentóinak látszó nemesúr búcsúzóul egyszer csak azt találta mondani, hogy úgy döntött, az úti unalom elûzésére magával viszi azt a szóban forgó négyet, amennyiben azoknak is megfelel ô – a szakadt szíjak kicserélve, az új lovak bekötve, a málhák megigazítva és megerôsítve a hintó tetején, és ô csak rohant, hogy végrehajtsa a parancsot, és közölje azzal a néggyel a jó hírt, de nem értette az egészet, egyáltalán nem, viszont határozottan megkönnyebbült, hogy elmennek végre, így aztán mikor végül kigördültek a kapun, és elhajtottak Padova felé, már nem is erôlködött tovább, hogy megértse, csak vetette a keresztet, csak nézte az eltûnô hintót az úton, s csak álldogált a mansio elôtt még sokáig, míg el nem ült utánuk a por.

3.
Pietro Alvise Mastemann, hajtotta meg ültében a fejét egy kissé a férfi, majd olyan zárt arccal dôlt hátra, s kínálta hellyel ôket, ami rögtön világossá tette, hogy a meghívás kétségbevonhatatlan nagyvonalúsága mögött nem jóindulat, vagy segítôkészség, vagy társaságra vágyó szándék, vagy valami kíváncsiság, hanem a legjobb esetben is egy gôgös kedély pillanatnyi szeszélye a magyarázat; az elhelyezkedés ebbôl következôen nehéz volt, hogy tudniillik ôk hova is üljenek, hiszen Mastemann szinte teljesen elfoglalta az egyik ülést, a másikon meg egyszerre négyen sehogyan sem fértek el, próbálták, de nem ment, bárhogy húzódtak is össze hárman, a negyediknek hely már semmiképpen nem jutott, így aztán ez a negyedik, történetesen Falke, némi tanácstalan, görnyedt ácsorgás után, hosszas bocsánatkérés közepette, de nagy merészen végül Mastemann ülésére ereszkedett le, mégpedig úgy, ahogy lehetett, vagyis egy kicsit beljebb tolta a székrôl a takarókat, a könyveket, az elemózsiás kosarakat meg az itineráriumokat, és beszorította magát az oldalfalhoz, miközben ô, Mastemann, meg se moccant, miközben ô, Mastemann a lábait hanyagul keresztbe vetve és kényelmesen hátradôlve csak úgy az ablakon át vizsgált valamit, amibôl mindössze egyetlen dologra következtethettek, a türelmetlenségére, hogy végre helyezkedjenek már el, s ô adhassa már meg a jelet az indulásra – szóval a helyzet ilyen volt az elsô percekben, és aztán se nagyon változott, Mastemann intett a kocsisnak, a hintó elindult, de odabent az üléseken maradt a némaság, pedig hát ôk négyen úgy érezték, ha valamikor, akkor most már itt az ideje a bemutatkozásnak, csak hát hogy az ördögbe kezdjék?, Mastemann láthatóan nem kívánta a beszélgetést, viszont nekik meg egyre kínosabb lett, hogy nem estek még rajta túl, márpedig úgy volna rendjén, köszörülgették a torkukat, úgy, hogy elôadják, kik ôk, honnan jönnek, és hová tartanak, így kéne lennie, na, de hát hogyan?, néztek össze, úgyhogy aztán a kezdeti hosszú hallgatást követôen, amikorra egyáltalán meg mertek szólalni, csak egymás közt kezdték, azt is a lehetô leghalkabban, hogy Mastemannt ne zavarják, mondván, hogy Bassanóban jó volt, mert jó volt látni fent a Grappa festôi magaslatát, s a franciskánusok templomát az ódon toronnyal odalent, és járni az utcákat, és hallgatni a Brenta csobogását, és megállapítani, hogy milyen kedves emberek lakják, milyen barátságosak és nyíltak, különösen a fogadós, egyszóval hála az égnek Bassanóért, mondták, de különösen hála, hogy még továbbjutniuk is sikerült, noha a hálát ez utóbbi esetben természetesen nem az égnek, pillantottak rá, hanem egyes-egyedül Mastemann úrnak tartogatják, és rápillantottak még egyszer, de hiába, mert különös jótevôjük továbbra is a padovai út porába meredt, és csak ekkor, óvatos társalgásuknak csak ezen a pontján derengett fel bennük elôször, hogy Mastemann nemcsak nem beszél, de nem is kívánja, hogy ôk beszéljenek, sôt egyáltalán nem kíván tôlük semmit, és félreértették, amikor így gondolták, egyszerûen beéri a puszta jelenlétükkel is, elég, hogy ott vannak, tudatta velük ezzel a hallgatással, másra nincs szüksége, csak arra, hogy ott legyenek, ami után természetesen már könnyû volt megállapítani, hogy Mastemannak az is tökéletesen mindegy, mirôl folyik a szó, ha folyik egyáltalán, és ez így voltaképpen nekik négyôjüknek is kellemesebbé tette az utat, mert hamarosan megértették, hogy folytathatják ott, ahol Bassanóban abbahagyták, folytathatják a szerelemrôl, pötyögtette be Korim, arról, amivé a szerelem teszi a világot, mondta Kasser, errôl beszéltek, miközben a hintó sebesen suhant elôre, s Bassanóból már semmi se látszott.

4.
Korim a szobájában ült, és jól láthatóan nem tudta, mit tegyen, mit higgyen, és mire következtessen abból, ami a lakásban reggel óta történt, jól láthatóan, mivel szinte percenként felpattant ebbôl az ülésbôl, hogy rövid le-föl járkálás után újból idegesen visszaüljön, aztán megint a felpattanás és megint a járkálás, így ment ez tényleg vagy egy órán keresztül, viszont nem szorult nagyon magyarázatra, miért, hisz már ahogy kezdôdött, az nagyon megijesztette, amikor negyed tíz körül a tolmács feltépte az ajtaját, és kituszkolta a leginkább csatatérre emlékeztetô konyhába, közölvén vele, hogy barátságukra tekintettel azonnal meg kell igyanak együtt egy gyógyító erejû sört, majd folytatódott egy számára csupa homályos fenyegetést tartalmazó monológgal sok egymással össze nem függô dolog mellett fôként arról, hogy valaminek állítólag a tegnapi nappal vége van, s hogy most ezzel végérvényesen lezárult egy fejezet, erre aztán persze ô vette át a szót, mert semmiképp nem akarta megtudni, melyik az a fejezet, s a tolmácson is látszott, hogy bármelyik pillanatban a lehetô legellenségesebb hangulatba zuhanhat át, átvette tehát, és beszélt, ameddig csak bírta, illetve ameddig csak a tolmács az asztalra nem borult, s el nem nyomta az álom, akkor visszaiszkolt végre a szobájába, de ezzel megnyugodni még egyáltalán nem tudott, kezdôdött ugyanis az összekuporodás az ágyon, meg ez a járkálás ide-oda, vagyis a küzdelem, hogy ne hallgatózzon, és ne érdekelje, ott van-e még a tolmács, vagy már újra a szobájába ment, és így tartott ez egészen addig, míg egy idô után, a kintrôl beszûrôdô edénycsörömpölés és ordibálás közben ki nem jelentette, hogy elég, most már dolgoznia kell, dolgozni, mondta, leülni a kompjuter elé, és felvenni az elejtett fonalat, ezzel kezdett neki, és ezzel is folytatta, s a végén, mint másnap elmesélte, olyan mélyen sikerült elmerülnie a munkában, hogy amikor a nap végére érve abbahagyta, s a fülére szorított kézzel az ágyba lefeküdt, csak Kassert látta maga elôtt, meg Falkét, Bengazzát és Tootot, és úgy is aludt el az idônként újra meg újra behallatszó edénycsörömpölésben és ordibálásban, hogy kizárólag ôk voltak a fejében, így aztán tulajdonképpen nekik is köszönhette, amikor másnap délelôtt a szokott idôben kimerészkedve a konyhába, egy varázslatos változás szemtanúja lett, mert mindent úgy talált, mintha tegnap nem is történt volna semmi: ami eltört, az összeseperve, ami szétfolyt, az fölmosva, az edényekben fôtt megint az étel, a konyhaszekrényen ketyegett az óra, még a tolmács szeretôje is a szokott helyén állt, neki háttal és mozdulatlanul, s mert mindez arra utalt, hogy a tolmács sincs a házban, ahogy az különben napközben lenni is szokott, túltéve magát a megdöbbenésen, ô maga is elfoglalta a helyét a konyhaasztalnál, és rögtön bele is kezdett, mintha ott folytathatná, ahol korábban abbahagyta, mondván, hogy egész este Kasserékkel volt, hogy tegnap egész este csak Kassert látta maga elôtt, meg Falkét, Bengazzát és Tootot, és úgy is aludt el, hogy kizárólag ôk voltak a fejében, sôt a kisasszonynak elárulhatja, hogy nemcsak a fejében voltak ott, hanem a szívében is, mert ma reggelre, mikor felébredt, és végiggondolta a dolgot, meg kellett állapítsa, hogy már csak ôk léteznek a számára, velük él, velük tölti a napjait is, az éjszakáit is, sôt akár úgy is fogalmazhat, hogy rajtuk kívül nincs is senkije a világon, egyedül ôk, mondta, akiket ily módon, meg talán amiatt is, mert a történetüket utoljára olvassa, nagyon közel érez már magához, és közelrôl is lát, tette hozzá, például ebben a pillanatban is, ahogy viszi ôket a hintó Velence felé, hogy is írja le a kisasszonynak, látszott tûnôdni most, talán ha szépen sorra venné mindet, úgy lehetne, itt van mindjárt a Kasser-féle arc: vastag szemöldök, sötét, csillogó szemek, hegyes áll és egészen magas homlok; vagy a Falkéé: keskeny metszésû mandulaszemek, hatalmas, horgas orr és sûrû, göndör, vállig érô haj; aztán ott van Bengazza, ugye, mondta Korim, a gyönyörû, zöldeskék, tiszta szem, a nôiesen finom orr s az erôs ráncok a homlokon, vagy végül Toot a maga apró, kerek szemeivel, a tompa orrával s a szemek alatt, az orr körül meg az állon keresztben azokkal a mély barázdákkal, amiket mintha odavéstek volna – ezt látja most már nap mint nap egészen közelrôl, ezt látja minden pillanatban, és ezen a ponton talán bevallhatja, hogy a ma reggeli ébredés eme ráébredés mellett a felszínre hozott benne egy váratlan félelmet is, hogy ugyanis ki tudja, hanyadik olvasásra, de mintha már lassan sejtené, mivégre menekülnek itt, hogy tehát hová vezeti ôket ez a különös kézirat, hogy miért, hogy soha nincs se múltjuk, se jövôjük, s hogy mi az oka körülöttük az állandó homálynak – csak nézi ôket, mondta a konyhában a nônek, csak nézi ezt a négy, neki oly kedves, rendkívüli arcot, és elôször van úgy, s rögtön egy félelemben, hogy mintha tudná, mintha sejtené.

5.
Ha már csak egyetlen mondat volna hátra, akkor az az én esetemben nem lehetne más, mint hogy nem volt, drága kisasszony, annyira nem volt értelme semminek, jegyezte meg a következô napon egy szokásos hosszú csend után Korim, aztán csak bámult kifelé az ablakon, nézte a tûzfalakat, a háztetôket s a fenyegetô, sötét felhôket az égen, végül csak annyit mondott: – De hát még sok mondat van hátra, és most meg itt a hó.

6.
Hó, magyarázta Korim, hó, mutatott ki a szállingózó pelyhekre, viszont a szótár bent maradt, így hát el kellett menjen érte, hogy abból keresse ki, mit jelent a szó angolul, bement hát, és kikereste, s ettôl kezdve, snow, snow, már nem mondogatta hiába, mert nemcsak azt érte el, hogy a nô odafordította a fejét, de azt is, hogy lejjebb véve a gázt az edények alatt, és lecsöpögtetve s félretéve a fakanalat, odajött hozzá, lehajolt, és maga is kinézett az ablakon, kinézett, és le is ült rögtön Korimmal szemben az asztal másik oldalán, aztán együtt figyelték a tetôket odakint, ahogy lassan, fokról fokra belepi ôket a hó, együtt, tulajdonképpen elôször így, hogy Korim az egyik oldalon, a nô pedig a másikon, ha Korim hamarosan már nem is a havazást nézte, hanem a nôt, akinek az arca ebbôl a távolságból egyszerûen megdöbbentette, és annyira, hogy egy darabig nem is volt ereje elfordítani a fejét, és nem is pusztán egy friss zúzódás miatt, amelytôl a nô a bal szemét láthatóan alig tudta nyitva tartani, hanem mert ez az arc, ilyen közelrôl lehetett csak látni, telis-tele volt régebbi sérülések nyomaival, ütések és horzsolások begyógyult, de odamaródott, végleg el nem mosódott jeleivel a homlokon, az állon és a járomcsont alatt, ez egészen elborzasztotta ôt, és nagy zavarba jött, hogy nézi, miközben nem nézni meg nem bírta, ezért hát, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez így is marad, és hiába sikerül olykor elkapnia róla, ez az arc újra meg újra visszakényszeríti a tekintetét, akkor megpróbálván kiszakítani magát ebbôl a helyzetbôl, felkelt, odament a mosogatócsaphoz, és ivott egy pohár vizet, s akkor ez a pohár víz segített, és vissza tudott jönni az asztalhoz, és vissza tudott ülni a helyére úgy, hogy már nem azokkal a rettenetes sebesülésekkel szembe ült le, hanem a velencei hintó történetéhez, vagyis nem a nôre nézett, hanem az egyre sûrûbb havazásba, és azt mondta, itt most tél van, viszont ott meg tavasz volt, Spring in Veneto, és még az évszaknak is a lehetô legcsodálatosabb szakasza, sütött a nap, de nem forrón, fújt a szél, de nem túl erôsen, az ég nyugodt volt, és tiszta kék, az erdôk pedig már zöldbe borultak a környezô hegyekben, egyszóval nem is kívánhattak volna alkalmasabb idôt az utazásra, s Mastemann hallgatása sem feszélyezte már ôket, elfogadták, hogy így akarja, és nem kutatták azt sem, miért, csak ültek egy ideig maguk is csendben, míg a hintó szelíden ringott velük a jól kijárt úton, aztán Kasser folytatta gondolatmenetét a tiszta, az egészen tiszta szerelemrôl, the clear love, éspedig, fûzte hozzá, csak arról, vagyis a nem egészen tiszta szerelemrôl nem, az egészen tiszta szerelem ugyanis, amirôl ô beszél, az a resistance, a lázadás legmélyebb s talán egyetlen nemes formája volt, mert csak ebben a szerelemben vált az ember tökéletesen, feltétel nélkül, minden ízében szabaddá, és vált ezzel természetesen a lehetô legveszélyesebbé is a saját világa számára, mert így van, csatlakozott Falke, ha így gondolunk a szerelemre, akkor a szerelmes ember volt az egyedül veszélyes ember, ô volt az, aki ôszintén megundorodván tôle, képtelenné vált a hazugságra, s aki a leginkább átérezte a lázító különbséget a maga természettôl fogva tiszta szerelme és a világ természettôl fogva tisztátalan rendje között, mivel ôszerinte nem is arról van itt szó, hogy a szerelem volt maga a tökéletes szabadság, the perfect freedom, hanem hogy a szerelemben, ebben a szerelemben lett a legkibírhatatlanabb, ha az ember nem volt szabad, ami végül is ugyanaz, csak másképpen fogalmazva, mint amirôl Kasser beszél, mindenesetre, vette vissza a szót Kasser, az a szabadság, amely a szerelembôl származott, a legmagasabb rendû volt a teremtett emberi állapotok között, viszont milyen különös, mondta, hogy ez a szabadság ugyanakkor az örökre magányos emberre íródott csupán, vagyis hogy a szerelem volt a magány egyik legfeloldhatatlanabb esete is, és hogy így sohasem adódhatott össze az a millió és millió szerelem, az a millió és millió lázadás, tehát az eszményi ellenére létezô világ kibírhatatlan voltára vonatkozó millió és millió tapasztalat, aminek következtében aztán ez a világ soha nem is élhette át a maga elsô gyökeres forradalmát, mert ez jött, ez következett volna, egy gyökeres forradalom a valójában mindig az eszmények ellenére létezô világban, mint ahogy nem jött és nem következett el, és most már soha többé nem is következhet, eresztette le a hangját végül Kasser, aztán csend lett, és sokáig nem szólalt meg egyikük sem, így csak a kocsis hangja hallatszott be a bakról, ahogy a lovakat biztatja egy emelkedôn, azután meg már csak a kerekek zörgése, ahogy futott, szaladt velük a hintó a Brenta-völgyben, már jóval Bassano után.

7.
Jo, mutatott ki az ablakon a tolmács szeretôje, és búcsúzóul egy pillanatig még rámosolyodott a kinti havazásra, majd fájdalmasan összerándult az arca, s odakapva a sérült szeméhez, fölkelt, visszament a tûzhelyhez, és gyorsan megkavarta az ételt a két edényben – és ezzel vége is lett a részérôl az egész havazásnak, mert ettôl kezdve nemcsak nem mozdult el a tûzhely mellôl, de még csak nem is nézett többé hátra az ablak felé, hogy akkor most hogy áll odakint a helyzet, hogy esik-e még, vagy hogy abbahagyta-e, semmi, egyetlen mozdulat, egyetlen pillantás se, amely elárulta volna, hogy van valami köze ahhoz, akit az elôbb mindez még látható örömmel töltött el, így aztán Korim se igen tehetett egyebet, mint hogy lemond az eddig elég nyilvánvalóan az arcára írt reményrôl, miszerint ezúttal a hóesés békéjében együttérzésének, pontosabban együttérzése kifejezésének is végre valamiféle formát talál, vagyis visszatért maga is a régi kerékvágásba, és folytatta ugyanúgy, ha nem is ugyanott, mert idôközben, mondta, a hintó már elérte Cittadellát, majd rövid pihenô után ment is Padova felé, Mastemannt, úgy tûnt, elnyomta az álom, és elaludt lassan Falke és Kasser is, csak Bengazza és Toot beszélgettek még, mondván, hogy minden védelem közül a legnagyobb védelem magától értetôdôen a víz, és ezért olyan páratlan az ötlet, egy egész várost a vízre építeni, sehová inkább, jelentette ki Toot, ô a maga részérôl sehová nem vágyott jobban, mint éppen arra a helyre, ahol a védelmi szemlélet, defense-viewpoint, ennyire alapvetô, mert itt tényleg így kezdôdött, azzal a kérdéssel, hogy mi volna a legbiztonságosabb megoldás, már Aquileiában így vetôdött fel, és dôlt el ez a kérdés a longobárd támadás idején, hogy aztán Antenoreo uralkodása alatt a gondolat tovább finomodjon, s hogy Malamocco és Chioggia, Caorle, Jesolo és Heracliana után végre eljussanak a helyes megoldásig, amikor ugyanis a frankok lidói benyomulása miatt 810-ben a doge a Rialto szigetére költözött, mert ez volt az abszolút helyes megoldás valóban, és csak ennek az abszolút helyes megoldásnak a nyomán jött létre az Urbs Venetorum, és ez, tehát a megtámadhatatlanság felfedezése a Rialtón, valamint a békére alapozott döntés, tehát a kereskedelem vezetett el a jelenlegi állapotokhoz, oda, hogy eljött, mert el kellett jönnie a helyes döntés mellett az igazi döntéshozónak is – na, de mire gondol pontosan, hallották meg ekkor az ezek szerint mégsem alvó Mastemann hangját a szembensô ülésrôl, s a megszólalása olyan váratlan volt és meglepô, hogy még Kasser és Falke is azonnal felriadtak, hogy mire gondolnak?, fordult oda zavartan Toot, hát, arra, felelte udvariasan, hogy ôk mindig is úgy vélték, az igazi, a valódi védelem az emberi települések számára szinte magától értetôdôen a víz, és ezért tartották mindig is páratlan ötletnek, hogy egy egész várost a vízre építsenek, sehová inkább, mondta halkan Toot, ô személy szerint sehová nem vágyott jobban, mint éppen arra a helyre, ahol az úgynevezett védelmi szemlélet ennyire alapvetô, mert Velencében, mint Mastemann úr bizonyára tudja, tényleg így kezdôdött, azzal a kérdéssel, hogy mi volna a legbiztonságosabb megoldás, már Aquileiában így vetôdött fel a hun veszélynél, s dôlt el a longobárd támadás idején, hogy aztán Antenoreo uralkodása alatt, Mastemann úr, mondta Toot, a gondolat tovább finomodjon, s hogy Malamocco és Chioggia, Caorle, Jesolo és Heracliana után végre eljussanak a helyes megoldásig, amikor ugyanis 810-ben Pipin lidói behatolásának az elgondolkoztató ténye miatt a doge a Rialto szigetére költözött, mert ez volt az abszolút megoldás, és egyúttal az abszolút helyes is, és csak ennek az abszolút helyes megoldásnak a nyomán jött létre az Urbs Venetorum, és ez, a megtámadhatatlanság felfedezése a Rialtón, valamint a békére alapozott döntés, tehát a kereskedelem vezetett el a mai állapotokhoz, oda, hogy eljött, mert el kellett jönnie a helyes döntés mellett az igazi döntéshozónak is – na, de kire gondol pontosan, ismételte meg Mastemann, s türelmetlenül felvonta a szemöldökét, hát, arra, válaszolt ezúttal Bengazza, aki nem csupán megtestesítette a köztársaság lényegét, hanem értelmezte is, végrendeletében kifejtvén, hogy Velence csak és kizárólag a béke megôrzése révén, the conservation of the peace, maradhat fenn a ragyogásban, semmi egyéb módon nem, Mocenigo doge, bólogatott Toot, Tomaso Mocenigo végrendelete, errôl beszélnek, a híres végrendeletrôl, a firenzei szövetségnek s ezzel a háború elutasításának errôl a nagyszerû dokumentumáról, a velencei béke elsô határozott megfogalmazásáról, ily módon tehát a békérôl általában, és Mocenigo szavairól, amelyek azonnal bejárták a hercegségeket, úgyhogy a dologról már mindent tudni lehetett, és nem is ért senkit váratlanul, amikor megérkezett a hír, hogy mi történt ezelôtt két héttel a Palazzo Ducaléban, és ôk is emiatt indultak el, amúgy is teljesen tanácstalan lévén, hova menjenek, emiatt kerekedtek fel, mégpedig rögtön, a végrendelet kihirdetésének, Mocenigo március végi utolsó szavainak, végül a Serenissima elsô szavazási eredményének a hírére, azonnal nekiindultak, mert úgy fogalmazták meg maguknak, hogy ugyan hova is mehetnének ôk, egy háborús rémálom ûzöttjei, máshová, mint Mocenigo Velencéjébe, abba a káprázatos városba, amely oly sok hányattatás után most már, úgy látszik, maga is a legteljesebb békét keresi.

8.
Frissen illatozó gesztenyeligeteken haladtak át, úgyhogy egy kis ideig csend lett a hintóban, mesélte Korim, s amikor meg újra kezdôdött a beszélgetés, the conversation, már a szépségrôl és az ésszerûségrôl folyt a szó, Velence szépségérôl és a fundamentális ésszerûségrôl természetesen, tudniillik Kasser, Mastemann változatlan, hûvös némasága, de most már nyilvánvaló figyelme közben, azt kezdte fejtegetni, hogy szinte soha nem fordult még elô a civilizált emberi történetben a szépségnek és az ésszerûségnek ilyen példátlan találkozása, és ezzel azt akarja mondani, mondta, hogy itt a páratlan szépségnek, ami Velence, valóban az alapzata a tiszta, az áttekinthetô, a világos ésszerûség, ami megint csak Velence, hogy tehát míg minden más jelentôs városnál a szépség folyton a zavaros véletlen, a sötét esetleges, vagyis a túlzó gondolat s a homályos értelmetlen kavargásából állt elô, addig Velence esetében a szépség az értelem párája volt, arra épült, a szó szoros értelmében a fundamentumoktól, a világos, az áttekinthetô, a világos döntésekre, a nagyon is földi kihívásokra adott helyes válaszokra, mert gondolják csak meg, fordult Kasser a többiekhez, de persze teljes tudatában Mastemann éber voltának is, gondolják meg, hogy kezdôdött az egész, hát úgy, hogy a folyamatos támadások, a folyamatos veszély, the continuous danger, egyszerûen rákényszerítette a majdani velenceieket, hogy beköltözzenek a lagúnákba, hihetetlen, de elképesztôen helyes elhatározás volt, és folyamatosan lett egyre helyesebb, aminek következtében létrejött egy város, amelyet minden pontján a kikényszerített ésszerûség épített fel, egy város, mondta Falke, amelynél különösebbet, álomibbat, varázslatosabbat, magic, ember még soha nem teremtett, és amely a hihetetlen, de zseniális választás folytán lerombolhatatlannak, elpusztíthatatlannak, azaz emberi erôvel megsemmisíthetetlennek bizonyult – és nagyon szépnek, emelte meg kissé a fejét Falke, mivel a márvány és a penész, mondta, a pompa és a foszlás, az aranyló bíbor és az ólmos homály e megfejthetetlen birodalma az ésszerûség fundamentumán ugyanakkor a legteljesebb mértékben képtelen is, és haszontalan, absurd and useless, megfoghatatlan, fokozhatatlan luxus, egy követhetetlen és megközelíthetetlen képzelet óhajára valami egészen magával ragadó, nem evilági vakmerôség, csupa kiismerhetetlen rejtjelesség, csupa súlyos érzékiség, kacér illanékonyság, veszélyes játék, de a halál emlékezetének a teljes tárháza is a szelíd, gomolygó szomorúságtól a sívó rettegésig – és itt, mondta Korim, ô már nem is tudja folytatni tovább, egyszerûen nem képes se felidézni, se követni a kézirat nyelvezetét és szellemét, úgyhogy tulajdonképpen szó szerint kellene csinálnia kivételesen, úgy, hogy fogja és kihozza, és ezúttal szóról szóra felolvassa innentôl a teljes fejezetet, mert az ô szavaival ezt most érzékeltetni tényleg nem lehet, ehhez a maga szegényes szókincse és mondatfûzésének zaklatott káosza nemhogy nem elég, de egyenesen megölné vele az egészet, ezért aztán nem is erôlteti, pusztán csak kéri, hogy a kisasszony képzelje el, milyen lehetett, amikor ez a Kasser és ez a Falke Mastemannak ebben a hintójában a hajnali Bacino S. Marcóról, vagy a Ca d'Oro vadonatúj homlokzatáról beszélt, hiszen hát ez azért természetesen megtörtént, és így történt meg, egy olyan emelkedettségben, amelytôl úgy tûnt, még a hintó is sebesebben suhan elôre a frissen illatozó gesztenyeligetek rügyezô fái közt, csak Mastemannra nem hatott ez az emelkedettség, csak Mastemann látszott megint olyannak most, mint akinek mindegy, mit kérdezett, és mindegy, mi a válasz, mert csak az érdekli, ahogy a hintó ring az úton, ahogy ring, és ahogy elringatja a fáradó utast a bársonyülésen.

9.
Korim az éjszakát szinte teljesen ébren töltötte, úgy kettô-fél háromig eleve le sem vetkôzött, csak mászkált ide-oda az ajtó és az asztal között, aztán meg levetkôzött és lefeküdt ugyan, de sehogy sem jött a szemére álom; forgolódott, hányta-vetette magát, kitakarózott, mert melege volt, aztán betakarózott, mert fázott, végül már csak a fûtôtest zúgását hallgatta s a plafon repedéseit vizsgálgatta egészen hajnalig, így hát nagyon látszott rajta, hogy nem aludt az éjjel, amikor másnap délelôtt kiment a konyhába, azaz szembetûnôen más volt, mint lenni szokott: a szemei égtek, a haja össze-vissza állt a koponyáján, az inge kilógott a nadrágból, és váratlanul nem is az asztalhoz ült, hanem egyszer-kétszer ugyan megtorpanva, de a tûzhelyhez ment, és megállt közvetlenül a nô mögött, mert el akarta mondani már régen, szólalt meg nagy zavarban, már nagyon régóta szeretne róla beszélni, csak valahogy soha nem sikerült, de most mindenképp, hogy hát ôróla természetesen mindent lehet tudni, ô magáról már mindent elmesélt, és így a kisasszony elôtt sem titok, mit keres itt Amerikában, mit csinál, miért, és hogy ha befejezi, akkor mi következik, ezt az egészet több ízben elôadta már, de egy dolgot még soha nem hozott szóba, hogy tudniillik mit is jelentenek ôk, és különösen a kisasszony, neki személyesen, vagyis csak azt szeretné mondani, hogy a számára ennek a háznak a lakói és különösen a kisasszony jelentik az egyetlen kapcsolatot az élôkkel, tehát hogy a két legutolsó ember az életében az a kisasszony és a Sárváry úr, ne haragudjon rá, amiért ilyen zaklatottan, ilyen összevissza, ilyen hebehurgyán tudja csak közölni, de mit csináljon, tényleg csak így, hogy nagyon fontosak neki, és hogy nagyon fontos minden, ami velük itt történik, és ha volna a kisasszonynak valami szomorúsága, akkor ô, Korim, ezt teljesen megértené, és nagyon sajnálná, és neki is fájna akkor, ha itt valakit szomorúnak látna, csak ezt akarta, csak ennyit akart mondani, halkult el a hangja, aztán állt még egy darabig a nô mögött, de mert az éppen csak odanézett a végén egy pillanatra, s nagyon halkan, a maga sajátos akcentusában mindössze annyit mondott, értek, majd azonnal vissza is kapta a fejét, ô, mint aki érzi, hogy a másik most már a közelségét nem viseli el tovább, gyorsan ellépett onnan, leült az asztalhoz, és felejtetni igyekezvén a kétségtelen zavart, amit okozott, azonnal visszatért a megszokott tárgyhoz, tudatván, hogy a hintó idôközben már közel jutott Padovához, és egészen addig, míg el nem érték a városhatárt, csak nevek hangzottak el, különbözô nevek és találgatások, hogy ugyanis ki lesz az új doge, hogy mi lesz a választás eredménye, tehát hogy Velencében Tomaso Mocenigo halála után ki lesz az úr, Francesco Barbo?, ízlelgették, Antonio Contarini?, Marino Cavallo?, esetleg Pietro Loredan?, vagy netán Mocenigo öccse, Leonardo Mocenigo?, nem elképzelhetetlen, jelentette ki Toot, egyik sincs kizárva, csatlakozott Bengazza, igen, bólintott Falke is, bármelyik lehet, egyedül egy nem történhet meg, hogy tudniillik egy bizonyos Francesco Foscarira essen a választás, a milánói szövetség és ezzel a háború megveszekedett hívére, mindenkire, vette át a szót Kasser, s pillantott Mastemann szemébe, csak rá nem, a San Marco dúsgazdag prokurátorára, az egyetlenre, akitôl Tommaso Mocenigo oly emlékezetes beszédben óvta a köztársaságot és a békét, mint ahogy sikeresen is óvta, mert a negyvenegy tagú választó testület már az elsô napon bebizonyította Mocenigo szavainak az erejét és a saját bölcsességét, hiszen ez a Foscari mindössze három árva szavazatot kapott, és nyilván a következô napokon ez a szám elôbb kettôre, majd egyre zsugorodhatott, ezt nem lehet tudni, magyarázta Kasser Mastemannak, nekik újabb hírük nincs az elsô választás eredménye óta, de szerintük nem kétséges, hogy vagy Barbo, vagy Contarini, vagy Cavallo, vagy Loredan, vagy Leonardo Mocenigo, csak Foscari nem, és szerinte biztos, hogy meg is van már az utód, és hogy azt nem Francesco Foscarinak hívják, eltelt már az elsô választás óta két hét, s talán már Padovában megtudnak valamit – ezt mondta Kasser, de Mastemann megint nem szólt rá egy szót sem, bár most biztosra lehetett venni, hogy nem azért, mert aludt, hiszen, ha csak egy résnyire is, de a szemei nyitva voltak, igen, mondta Korim, talán nem aludt, mindenesetre olyan testtartást vett fel, hogy egyikôjüknek sem volt bátorsága tovább erôltetni a beszélgetést, így aztán hamarosan csend lett megint, és úgy lépték át Padova határát, hogy ezt a csendet még közülük sem törte meg senki: odakint már jó ideje teljes sötétségbe borult a völgy, a hintó el-elriasztott néha egy-egy tétova ôzet az úton, aztán elérték a városkaput, az ôrök bevilágítottak fáklyáikkal az ülésekre, majd elmagyarázván a kocsisnak, hogy a keresett szálláshelyet hol találja, visszaléptek, és vigyázzba vágva magukat útjukra engedték ôket, tehát Padova, foglalta össze Korim a nônek, késô éjszaka már, egy fogadó udvara, a kiszaladó gazda és személyzete, csaholó kutyák és a fáradtságtól szédelgô lovak, egyszóval, mondta Korim, a megérkezés nem sokkal éjfél elôtt 1423. április 28-án.

10.
Az urak bizonyára megbocsátják majd neki a késedelmes és közvetett megnyilatkozást, mondta Mastemann kocsisa másnap kora hajnalban, amikor a személyzettel felébresztvén összetrombitálta ôket a fogadó egyik asztalánál, de ha valami meg tudja még gyötörni az urát, akkor az egy utazás egy hatlovas fogattal a számára szörnyû venetói utakon, ilyenkor egyszerûen úgy érzi az úr, hogy kiesnek a veséi, összetörnek a csontjai, beszakad a feje, és az elégtelen vérkeringés miatt elveszti mind a két lábát, tehát nagy megpróbáltatás neki az egész, beszélni, társalogni, lenni nem bír, és emiatt ritkán szánja el magát efféle kalandra, s most is csak azért vállalkozott rá, mert a kötelességei elszólították, el, mondta a kocsis, a hír miatt, mégpedig a jó hír okán, amelyrôl parancsba adta beszámolni ezen a hajnalon, az történt ugyanis, húzott elô a kebelébôl egy darab papirost, hogy amikor megérkeztek az éjjel, Mastemann úr, mint talán még hallották, nem azt kérte, hogy vetett ággyal fogadják, hanem hogy készítsenek elô a számára egy kényelmes, takarókkal jól kibélelt s a nyitott ablakkal szembefordított karosszéket, valamint egy lábzsámolyt, a legjobban tudniillik, ha nagyon elcsigázott, és gondolni sem bír az ágyban alvásra, ebben a formában tudja valamennyire kipihenni magát, úgyhogy így is lett, a cselédség kibélelt neki egy ilyen karosszéket, amit Mastemann úr, ahogy felkísérték a szobájába s némi tisztálkodáson és étkezésen is átesett, el is foglalt rögtön, majd úgy háromórányi szendergés után, vagyis nagyjából négy óra körül felébresztette és magához rendelte ôt, a kizárólag neki, a gazdájának köszönhetôen írástudó kocsist, s azzal tisztelte meg, hogy szinte titkári minôségre emelvén ezzel, egy amolyan feljegyzésfélét diktált le egy egész oldalon, egy üzenet írásos lényegét, az üzenetét, magyarázta a kocsis, amelyet neki ma hajnalban, azaz most, hiánytalanul át kell adnia, átadni, éspedig úgy, hogy az értelmét, ha szükséges, szorgalmasan meg kell világítsa, s az esetleges kérdéseikre türelmesen válaszolnia kell, és ô így is szeretne, pontosan a kapott parancs szerint, a feladatának megfelelni, tehát kéri, hogy amennyiben akár egyetlen kifejezés, szó, gondolat nem volna már az elsô hallásra érthetô, akkor azonnal szóljanak közbe, és kérdezzenek – ennyit bocsátott elôre bevezetôül a kocsis, s odanyújtotta a kezében tartogatott papirost, csak úgy általánosságban feléjük, ezért nem is nyúlt érte elôször senki, csak akkor, amikor egy kissé határozottabban tolta Kasser elé, s az meg nem vette el, Bengazza csak ekkor fogta meg, kereste ki az elejét, s kezdte olvasni a legszebb kocsisírással írt egyoldalas levelet, aztán átnyújtotta Falkénak, az is elolvasta, s így ment körbe egészen addig, míg vissza nem került Bengazzához, hogy azután nagy csönd telepedjen rájuk, s a kérdések is csak nagyon akadozva induljanak el, mert hiába tették föl ezeket a kérdéseket, s a kocsis is hiába felelt rájuk szorgalmasan és türelmesen, a levél a maga voltaképpeni lényegérôl semmit nem árult el, ha egyáltalán, vetette közbe Korim a következô napon a nônek a tûzhelynél, ha egyáltalán levélnek, the letter, lehetett nevezni még, mert hisz valójában tizenhárom egymástól függetlennek tetszô, hosszabb-rövidebb kijelentésbôl állt az egész, mint például, hogy NE FÉLJENEK FOSCARITÓL, amire különben a kocsis, mikor megkérdezték, mit értsenek ezalatt, mindössze annyit válaszolt, hogy eme szakaszról Mastemann úr csak a helyes hangsúlyozást kötötte a lelkére, hogy ugyanis a FÉLJENEK szót kell majd hangsúlyoznia, és ô most ezt is hangsúlyozza, ennyi volt a magyarázat, ennél többet a kocsisból kipréselni nem lehetett, mint ahogy ugyanígy jártak AZ EMBERI ÉLET A HÁBORÚ SZELLEME kezdetû sorral is, mert itt meg a kocsis váratlanul a háború dicsôítésébe kezdett, the glorification of the war, mondván, hogy a férfiakat a nagy tett emeli meg, és a férfi a nagyságra vágyik, a nagyság feltétele viszont nem egyszerûen a nagy tettre való képesség, hanem a nagy tett maga, amelyet felépíteni, kibontakoztatni, végrehajtani kizárólag a veszélyben lehet, mégpedig, fogalmazott a kocsis nyilvánvalóan nem a saját szavaival, a veszély tetôpontján, amikor az élet tartósan kétségbe van vonva, ez pedig maga a háború, és Kasser csak nézte a kocsist, elhûlve és teljességgel tanácstalanul, majd ugyanígy elhûlt és teljességgel tanácstalan társaira pillantott, aztán még egyszer végigfutott Mastemann levelén, vagy háromszor is újraolvasta a tizenharmadik szakaszt, hogy ugyanis A GYÔZELEMÉ AZ IGAZSÁG, és megkérdezte, mivel tudná ezt a kocsis kiegészíteni, mire az úgy felelt, hogy Mastemann úr tudomása szerint a választótanács összesen tíz napig tartó szavazással döntött az új doge személye felôl, és csak fokozatosan látta be, csak lépésrôl lépésre, hogy Cavallo túlságosan vén és tehetetlen, hogy Barbo túlságosan nyomorék és hiú, hogy Contarini túl veszedelmes, mert egyeduralomra hajló, s hogy Loredan pedig a flotta élére kell, és nem a Palazzo Ducaléba, egyszóval hogy csupán egyetlen valódi jelölt jöhet szóba, csupán az, akire dicsôsége fenntartásához Velencének szüksége van, csak a gyôztes, akit végül huszonhat szavazattal a tizedik napon Velence doge-jának megválasztottak, a nagy Foscari természetesen, Foscari?, biztos?, kérdezte Kasser, igen, bólintott a kocsis, és a papiros aljára mutatott, ahol ott állt, kétszer is vastagon aláhúzva, hogy Francesco Foscari, a S. Marco tiszteletreméltó prokurátora, huszonhat szavazat tizenöt ellenében.

11.
Ha azt mondja, jelentette ki Korim, hogy a csalódás leírhatatlan volt, indescribable, akkor csak egy szokásos, bevett fordulattal él, amit neki, a kisasszonynak semmiképpen nem kell szó szerint érteni, Kasserék csalódását ugyanis a kézirat nagyon is érzékletesen, nagyon is finom szemmel és minden részletre kiterjedôen írja le, azt az egész reggelt, the morning, ami a kocsissal való beszélgetést követte, s aminek a végén nagyon nehezen, de megértették, hogy a hajnali üzenet egyik célja tudatni, miszerint Mastemann az utazást innentôl már nem velük együtt képzeli el – és éppen ez a lényeg, állította Korim, ez az érzékletesség, ez a finom szemrevétel, ez a részletezettség, vagyis hogy a kézirat ezen a ponton hirtelen rendkívül alapossá válik, aminek következtében aztán az a felettébb furcsa helyzet áll elô, hogy neki most, itt a harmadik fejezet végén, búcsúzóul, nem is arról kell mesélnie, mi történt a padovai fogadóban a különlegesen kiképzett és különleges feladattal megbízott kocsis fellépte után, hanem magáról a leírás, description, nem mindennapi voltáról, vagyis nem arról, hogy miután felfogták a dolgot, Kasserék maguk is lehetetlennek tartották volna továbbmenni Mastemannal, hiszen az üzenet tizenharmadik szakasza szerint afelé a Velence felé, ahová ôk igyekeztek, most már se Mastemannal, se mással nem vezetett többé semmiféle út, hanem hogy innentôl minden, a legapróbb esemény és a legapróbb mozzanat is iszonyatosan fontossá lett, egyszerûen úgy tudná jellemezni az egészet, próbálta megvilágítani Korim a nônek, mintha ez a kézirat váratlanul meghôkölne a történetben, meghôkölne és körülnézne és számba venné az összes ott létezô személyt, tárgyat, állapotot, viszonyt és körülményt, miközben teljesen összezavarja a lényeges és a lényegtelen közti határt, azaz feloldja és semmissé teszi: mert jönnek ugyan a látszólag jelentôs dolgok, hogy például Kasserék még sokáig ültek ott az asztalnál a kocsissal szemben, majd az felállt, meghajolt, és kiment, hogy nem sokkal ezután elkezdôdjön a hintó felkészítése, a málhák eligazítása, a szíjak ellenôrzése s a tengelyek vizsgálata, ám ezt követôen, ha lehet, még határozottabb részletességgel jönnek a látszólag jelentéktelen apróságok is, hogy például milyen volt a napfény, amelyik betûzött odakintrôl, mit világított meg, és mit hagyott árnyékban; hogy hogy ugattak a kutyák, hogy néztek ki, hányan voltak, és hogy csendesedtek el; vagy hogy mit csinált a személyzet az emeleti szobáktól a pincéig, s hogy milyen volt egy kancsóban a tegnapról ottfelejtett bor, és ez az egész, a lényeges és a lényegtelen, essential and inessential, szorosan egymás mellett, egymás fölé nôve, és egymásból épülve föl, mintha itt most a feladat egy olyan állapot leírása lenne, amelynek megjelenítéséhez szó szerint minden elhanyagolhatatlan – szóval így, mondta Korim, nagyjából ilyen módon tudja jellemezni a kéziratban beállt gyökeres változást, ami közben az ember, emelte fel a hangját, már észre sem veszi, hogy rá is átragadt Kasserék csalódottsága és elkeseredése, s ezért aztán ebben a csalódottságban és elkeseredésben figyelheti, mi van még hátra, mert persze van még valami, mondta, a Velence felé vezetô fejezet a maga olvasóját nem ezen a ponton engedi el, hanem ott és akkor, amikor Mastemann merev, hamuszürke arccal, hosszú, sötétkék bársonyköpenyben és csillogó, fekete csizmában egyszer csak megjelenik az emeleti fordulóban, levonul a földszintre, odaejt a lesúnyt fejû fogadós markába néhány dukátot, majd anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetne rájuk az asztalnál, kilép az épületbôl, beszáll a hintóba, és elhajtat a Brenta-csatorna mellett, ôk meg ott maradnak az asztal körül, aztán odalép hozzájuk a fogadós, letesz eléjük egy pici fehér vászonzacskót, elôadván, hogy ezt a trentói nagyúr parancsa szerint távozása után kell átadja az urak közül annak, akit sebesültnek mondanak, s akkor kibontják, és nézik, és megállapítják, hogy a legfinomabb sebhintôpor van benne, és így, és ezzel fejezôdik be a harmadik rész, állt föl Korim, s indult vissza a szobájába, Mastemannak e titokzatos gesztusával, meg ahogy fizetnek végül ôk is, fordult hátra az ajtóból, ahogy elbúcsúznak a fogadóstól, s ahogy kilépnek a kapun a ragyogó reggeli fénybe.

12.
Mindennek azonos súlya van, és minden halaszthatatlanul fontos, jött ki Korim másnap délben a nôhöz, majd nem is palástolva, hogy valami történt vele, és egy kicsit kétségbe van esve, ezúttal le sem ült megszokott helyére, hanem elkezdett ide-oda járkálni a konyhában, aztán kijelentette, hogy vagy értelmét vesztette az egész, amit ô itt gondol és csinál, vagy egy döntô felismerés küszöbére érkezett, azzal visszarohant a szobájába, és attól kezdve napokon keresztül egyszerûen nem is jött elô, se délelôttönként, se ötkor, se éjjelente, úgyhogy a harmadik nap este már a tolmács szeretôjének kellett rányitnia az ajtót, s aggodalmas arccal megkérdezni, hogy It's all right?, és jominden?, mert ilyen még nem fordult elô, hogy ennyi ideig ki se dugja a fejét, amibôl azért már lehetett gondolni valami bajra, de Korim csak annyit felelt, hogy igen, It' s all right, majd felkelt az ágyról, ahol ruhástól feküdt, rámosolyodott a nôre, és tôle egészen szokatlan felszabadultságban közölte, hogy ma még gondolkodnia kell, de holnap tizenegy tájban újra a konyhában lesz, és mindent el fog mondani, holnap, tessékelte ki szinte a nôt, efelôl legyen teljesen nyugodt, s aztán kiszólt még egyszer utána, hogy tizenegy körül, és biztosan, s már kattant is a zár, s az ajtó becsukódott a nô mögött.

13.
Haj, mindennek azonos súlya van, és minden halaszthatatlanul fontos, nyilatkozta ki Korim a következô nap pontban tizenegykor, és mivel nagyon lassan ejtette ki a szavakat, egy nagyon hosszú szünetet is tartott ezután, amelynek végén, mint aki már elmondott mindent, amit el akart, csak megismételte párszor, jelentôségteljesen: – Azonos, kisasszony, és halaszthatatlan.

Következõ fejezet >>